„Öt év alatt majdnem a nulláról jutottam el odáig, ahol most vagyok”

Az ember azt hinné, hogy egy 102 méter mélyre történő merülés után a világrekordot felállító sportoló a jól megérdemelt pihenőjét tölti, önnel viszont nem ez a helyzet…

Finoman szólva sem, igazából a rekord óta eléggé felfordult az életem. El vagyok havazva, de rengeteg szeretetet és elismerést kapok, úgyhogy szó sincs arról, hogy panaszkodnék. Ami a pihenést illeti, az valóban odébb van még egy kicsit, mert már Hondurasban, Roatánon vagyok, ahol mindenképpen szerettem volna képviselni Magyarországot a világbajnokságon. Főleg azért, mert ez a verseny az, amelynek eredményeit hazánkban hivatalosan is elismerik.

Akkor a világrekord óta nem is járt itthon?

Nem, a verseny után voltak még protokollprogramok a Bahamákon, fotózás, ilyesmi, utána Miamiban töltöttem egy napot regenerálódással, valamint fizioterápiával, onnan pedig már a vb helyszínére repültem.

Pedig abból kiindulva, hogy a csúcsdöntés után azt mondta, „Anya, apa, megcsináltam!”, gyanítom, nagyon hiányozhatnak már a szerettei… A büszkeség mellett mennyire jellemzi az aggódás a családját a hobbija, egyben hivatása miatt?

Nyilván minden szülő félti a gyermekét, nálunk sincs ez másként, de már a legelejétől támogatták a törekvéseimet, amikor még csak beszéd szintjén vetődött fel ez az egész szabadtüdős merülés. Mellettem vannak, abszolút követik a „pályafutásomat” is. Eleinte természetesen jobban aggódtak, de ahogyan ők is egyre többet olvastak és tudtak meg a sportágról, leginkább a szigorú biztonsági intézkedésekről, onnantól elkezdtek megnyugodni. Részesei az utamnak, mindent megbeszélek és egyeztetek velük, ami nekem is óriási segítséget jelent. Édesanyám azért mindig az óvatosabb, édesapám pedig a „bevállalósabb” támogatóm, ez a kettősség is tökéletes egyensúlyt teremt bennem.

Öt éve készül a világcsúcsdöntésre, eddig háromszor tett kísérletet rá, végül negyedszerre sikerült. Miből merített erőt a kudarcok után?

Ezek csupán addig kudarcok, amíg annak fogja fel az ember, nem pedig tanításnak, vagy leckének, amelyből aztán a végén győztesen tud kijönni. Én sem kudarcként tekintettem tehát a korábbi próbálkozásokra, sokkal inkább állomásokként, amelyek közelebb vittek a sikeres merüléshez. Amíg viszont eljut valaki odáig, hogy a nem jól sikerült dolgokból is építkezzen, mentálisan nagyon hosszú folyamat, nekem a sport tanította meg ezt.

Ha már az ominózus merülés szóba került, mennyire kell minden egyes métert oda-vissza megtervezni és mennyi belőle a rögtönzés?

A szárazföldön sem mehet biztosra az ember, hiába tervezi meg előre minden egyes lépését – ez a víz alatt hatványozottan igaz. Kulcsfontosságú, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is egyre nagyobb nyomás alatt jó döntések szülessenek. Nem szabad a saját egódat követni az egészségedet és a biztonságodat háttérbe szorítva, sajnos korábban ezt a hibát én is elkövettem, de ahogy az imént is említettem, tanultam belőle. Tisztában vagyok vele, hogy extrém sportot űzök, egyáltalán nem veszem félvállról, tisztelni kell a víz mélységét, akár 20, akár 60, akár 100 méterről beszélünk. Természetesen van egy edzésrutin és versenyterv, a merülés nagy része automatikus, ettől függetlenül ha mégsem a terv szerint alakul valami a merülésen, akkor tizedmásodperc alatt kell döntést hozni, megőrizve a relaxált állapotot.

Mi segíti át a holtpontokon odalent?

Igazából az első 25-30 méter a kritikus, az megalapozza az egész merülés hangulatát, ott gyakorlatilag eldől, hogy sikerül-e, vagy nem. Ha ott nem érzed magad tökéletesen, akkor utána szinte lehetetlen visszazökkenned abba a magabiztos állapotba, ami az előzetesen megadott táv teljesítéséhez szükséges. Én igyekszem egyébként minden másodpercben jelen lenni, és minden pillanatot, minden métert megélni, felfelé menet pedig egyszerűen magabiztosan menni kell előre, minden húzásnál emlékezve, hogy erre készültem, szeretem ezt csinálni és elég erős vagyok.

Melyik a fontosabb ebben a sportágban, a mentális vagy a fizikális felkészülés?

Mindkettő ugyanolyan fontos, ha az egyik nem megfelelő odalent, hiába tökéletes a másik, gyakorlatilag lehetetlen a „küldetés”. Ha fejben nem vagy ott, lehetsz bármilyen nagyszerű fizikai állapotban, nincs esély lejutni a célmélységig. És természetesen, ha fáradt vagy, beteg voltál, rosszul aludtál, akkor ugyancsak hiába mantrázod, hogy akkor is meg tudod csinálni, egy idő után a tested nem képes engedelmeskedni a parancsoknak. Az én korábbi világrekord próbálkozásaim során mindkettőre volt példa – nem is sikerült egyik sem…

Hogy lesz valakiből szabadtüdős merülő búvár?

Magyarországon nincs akkora hagyománya, a tengerparti országokban viszont évtizedek óta ismert és elismert sportágnak számít. Gyerekkoromban már a víz szerelmese lettem, gyakorlatilag előbb tudtam úszni, mint járni vagy beszélni. Utána a szinkronúszás vált az életem meghatározó részévé, és bár profi szintre sosem jutottam el, de öt éven keresztül folyamatosan edzettem és versenyeztem, egészen 15 éves koromig. Ott aztán a tanulást választottam, majd a turizmusban kötöttem ki és eltávolodtam a medencéktől. Méghozzá jó messzire, éltem az átlagos, egészségtelen nagyvárosi lányok életét. 24 évesen aztán kettétört a bokám, és bár imádtam a munkámat és a karrieremet, valamint intelligens nőnek tartom magam, de szerettem volna megtalálni önmagam és tudtam, hogy muszáj változtatnom. Elkezdtem utazni, világot látni, megismerkedtem a palackos búvárkodással, onnan pedig már csak egy lépés volt a szabadtüdős merülés.

A világrekord és a világbajnoki cím pipa, ezek után mi ad még motivációt, milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Természetesen minden egyes elismerés büszkeséggel tölt el, de nem ezekért csinálom. Sokkal fontosabb, hogy minél több emberhez jusson el az az üzenet, amit képviselek, hogy igenis érdemes komoly célokat és álmokat megfogalmazni és küzdeni értük. Én öt év alatt majdnem a nulláról jutottam el odáig, ahol most vagyok, semmi sem lehetetlen. Ha az eredményeim akár csak egy kicsit is segítenek másoknak a mindennapi problémákkal és kihívásokkal szembenézni, netán motivációt adnak arra, hogy merjenek változtatni, akkor az még a vb-címnél is többet ér. De azért most azt is szeretném újra megnyerni…

(Borítókép: Korok Fatima / Facebook)