Sárgaláz Franciaországban: 48 órán belül garantáltan fertőz

– Hány éves vagy?
– Harmincnyolc.
– Felejtsd el, holnap újra csak nyolc leszel!

A fenti beszélgetéssel az örök fiatalság, pontosabban a soha el nem múló gyerekkori rajongás titkos receptjét Olivier Montagnon adta a kezünkbe, miközben Carcassonne középkori erődvárosában vacsoráztunk Franciaország déli részén, Aude megyében hétfő este. Az úriember testnevelő tanár, edző, sportoktató Bordeaux-ból, a nyári munkája viszont immár 18 éve a Tour de France. Tapasztalt, jó kedélyű, minden hájjal megkent vezetőnk a Cofidis csapatának sofőrjeként dolgozik a legendás háromhetes kerékpáros körversenyen, akárcsak fiatal, lelkes társa, Yannick Navarro.

Négyfős delegációnkat megfelezve két külön Tour-autóban száguldva kínálták számunkra a lehető legexkluzívabb betekintést a sárga trikóért zajló heroikus küzdelembe a Gruissan és Nimes közötti 188,6 kilométeres sík szakaszon, amely a 16. volt az idei 21 etap sorában. A profi kerékpársport Messijét és Ronaldóját, azaz a szlovén Tadej Pogacart (UAE Team Emirates) és a dán Jonas Vingegaard-t (Visma-Lease a Bike) végül azonban nemcsak földről, hanem levegőből is csodálhattuk – de ne szaladjunk ennyire előre.

Bonjour, merci, Tour de France

Ennél tartalmasabb 48 órát nehéz lenne elképzelni: hétfő délben még a Budapest Airporton kávéztunk, szerdán pedig már újra a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren tűntünk fel, nem sokkal azután, hogy 12-t ütött az óra. A kettő között volt rengeteg utazás, de annál is több élmény, amely annak is rövidíthette a bakancslistáját, akinek a már említett Pogacar úrról hamarabb jut eszébe a kerek, sós aprósütemény, mint Szlovénia vasárnaptól háromszoros Tour de France-győztes nemzeti hőse. Az Air France vendégszeretetét négyszer is élvezhettük: előbb kifelé Budapestről Párizson át Toulouse-ba, majd a hazaúton Montpellier-ből érkeztünk a Charles de Gaulle-ra, onnan pedig Ferihegyre.

Ám az első éjszaka sem Toulouse-ban ért minket, a terrakotta épületei miatt gyakran rózsaszín városként hivatkozott Garonne-folyó parti települést csak a légtérből kémlelhettük, így a 2016-os franciaországi labdarúgó-Eb belga–magyar nyolcaddöntőjének helyszínét is. Toulouse-ból – vonatra váltva – Carcassonne felé vettük az irányt, amelynek szimbólumát, a kettős falgyűrűvel megerősített középkori erődvárost nemcsak kívülről vehettük szemügyre, hanem belülről is. Itt vacsoráztunk, amikor Olivier és Yannick széles mosoly kíséretében előlegezte meg, hogy olyan impulzusok érnek minket másnap, amire jó eséllyel nemcsak jövőre emlékszünk majd, hanem évtizedek múltán is. Igazuk lett.

Sokat viccelődtünk, a helyi specialitásnak számító Cassoulet-hoz – ami leginkább babos-húsos egytálételként jellemezhető – rubinvörös testes vörösbort kortyolva oda-vissza ment a zrika újdonsült francia barátainkkal, de közben azért kellő komolysággal a lelkünkre kötötték, hogy pontban kilenckor legyünk reggel a hotel előtt, különben mindenről lemaradunk. Komolyan vettük őket, így a csapat jellegzetes piros-fehér Tour-autói velünk a fedélzeten robogtak a 16. etap rajthelyszíne, Gruissan felé.

Sárga minden, de nem az irigységtől

Mindössze ötezren élnek a Földközi-tenger partján fekvő mediterrán ékszerdobozban, aligha meglepő, hogy amikor egy napra ideköltözik a Tour de France, a kisváros átmeneti lakosságának létszáma az egekbe szökik. Egy halászfaluba csöppentünk, Gruissan eredetileg egy 10. századi kastély köré épült, ebből mára ugyanakkor csak a Tour Barberousse (Vörösszakállas torony) maradt meg. Ezzel együtt amerre a szem ellátott, nem a vörös, hanem a sárga volt az uralkodó szín, már órákkal a rajt előtt hatalmas tömeg hömpölygött a szurkolói falu felé, ahová a VIP-jegyünkkel másodpercek alatt bejutottunk.

A különféle csecsebecsék, szurkolói relikviák begyűjtése közben az érlelt, félkemény sajtok kóstolgatása mellett a Languedoc régió remekbe szabott borait is megízleltük – még azzal együtt is óvatosan, hogy ezekben a napokban Dél-Franciaországban megállt 30-32 Celsius-foknál a hőmérő higanyszála, miközben Magyarországon a 38-40 Celsius-fokot ostromolta. Vagyis elmentünk hűsölni a Kárpát-medencéből a Földközi-tengerhez, bizarr...

Magáról a versenyről a tévéközvetítés során jóllehet komplexebb képet kap az ember, legalább egyszer az életben ugyanakkor át kell élni a helyszínen a Tour de France-t. Meggyőződésünk, hogy ez több mint kerékpár, sőt több mint sport, szenvedély, életforma, aminek kiváltság a részévé válni akár csak egy napra is. Ezt az érzést felerősítette a karavánfelvonulás, ami túl azon, hogy a legnagyobb fesztiválokat idéző színes népünnepély, egyúttal a verseny támogatóihoz köthető termékek, szolgáltatások ötletgazdag bemutatója is. A paddockban végigsétálva testközelből láthattuk a sztárok biciklijét, ők maguk inkább a csapatbuszon hűsöltek, csak akkor bukkantak elő, amikor aláírták a jelenléti ívet az etapra. A szignózásról visszafelé gurulva a holland világbajnok, Mathieu van der Poel (Alpecin-Deceuninck) például majdnem elütött minket.

Száguldás, duda, integetés

Ezután jött csak el a mi időnk, amint elvonult a karaván, bepattantunk a magunk regisztrált Tour-autójába, hogy nekivágjunk a Franciaország Rómájának is becézett Nimes felé vezető csaknem 190 kilométeres útnak. Hatalmas tömeg fogadott bennünket, bármerre jártunk, nemcsak a kis falvak szűk utcáin gyűlt össze rengeteg érdeklődő, hanem bármilyen lakott területtől távol, az etap nyomvonalát szegélyező szőlőültetvények és az olajfaligetek mentén is. Mire észbe kaptam, már valóban újra nyolcéves voltam, aki szünet nélkül dudál, integet, mosolyog – és akinek majd mindenki hasonló lelkesedéssel visszainteget.

Mert felvonultathat bármilyen szupersztárokat az Emirates vagy a Visma, a Tour de France-on továbbra is megkülönböztetett figyelem övezi a franciákat. Azzal nem biztos, hogy mindenki tisztában van, hogy a hitelintézetet 1982-ben Lille-ben alapították, és mára kilenc országban van jelen, köztük Magyarországon is, de az köztudomású, hogy abból az országból származik a cég, ahonnan Bonaparte Napóleon, Marie Curie és Victor Hugo is.

Olyan településeket érintettünk, ahová máskülönben, turistaként, vélhetően soha nem jutunk el: Narbonne, Fleury, Béziers, Pézenas, Montagnac – és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Puéchabont már csak azért sem hagynánk ki, mert itt ért minket a Tour de France-piknik: vezetőink hamarabb állították fel a kempingasztalt, és tették köré a kis horgászszékeket, mint lepörög egy kerékcsere a Forma–1-ben. Az előre elkészített tízórais dobozunkban volt répás borsópüré, polipsaláta, körtés camembert és csokoládés desszert is, ami mellé menetrendszerűen pukkant a pezsgő.

Helikopterezgetünk? Oui!

Mielőtt nagyon belefeledkeztünk volna a piknik örömeibe, amilyen gyorsan elénk tárult a „terülj, terülj asztalkám”, olyan sebesen csuktuk is össze, hiszen feszes volt a menetrend, tartanunk kellett a helyünket a karaván és az időközben felénk emberfeletti tempóban tekerve közelítő mezőny között. Éppen ezért nem értettük, hogy a nagy sietségre miért állunk meg rövidesen újra a semmi közepén, ráadásul a tűző napon. Önmagában a Tour de France-logós macaron mellé hörpintett eszpresszóért se lett volna teljesen felesleges, de kisvártatva megtudtuk, hogy a következő fél órában a levegőből is láthatjuk a kerékpárosokat – az értünk jövő Helicopteres de France négy járművének egyikében.

Rögtön át is költöttem magamban Radnóti Miklós Nem tudhatom… című klasszikusának versrészletét:

ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol teker Jonas Vingegaard.

De mielőtt felszálltunk volna Mas-de-Londres-nál, az út szélén állva tátottuk a szánkat, ahogy elszáguldott mellettünk a Tour mezőnye. Összehasonlításképp: aki csak a Budapest–Balaton bringaúton szokott repeszteni Gyúróról Etyek felé a lejtőn, az könnyen azt érezheti ott is, hogy repül, mint egy madár, de a Tour de France valami egészen más. A mellettünk elsuhanó srácok az arcunkba vágták, hogy mi a különbség a biciklizés és a profi kerékpározás között, vélhetően pár száz méterig sem bírnánk tartani ezt a tempót a mezőny közepén, miközben ők 21 szakaszon megtesznek 3498 kilométert, mindössze két pihenőnappal. Nem csoda, hogy újra és újra szóba kerül, hol van az emberi teljesítőképesség határa, nem véletlenül fosztották meg 1999 és 2005 között Lance Armstrongot sem mind a hét Tour-diadalától. Ha tetszik, ha nem, a versenysportnak része a táplálkozástudomány, ami ott főleg hangsúlyosan jelenik meg, ahol sok múlik az erő-állóképességen és a gyors regeneráción. Márpedig ha valami nem szerepel a tiltólistán, de segíthet javítani a teljesítményen, arra ilyen fizikai és mentális igénybevétel mellett nehéz lehet nemet mondani. Mindenesetre az egyik bringás felém dobott kulacsába nem ittam bele, ellenben megkapta ereklyeként az egyik kollégám, aki él-hal a sportágért.

A többségnek ma már talán nem az jut eszébe a profi kerékpárról, hogy a doppingolás fellegvára, sokkal inkább az, hogy mekkora üzlet, ami ráadásul évről évre növekszik. Jóval többről van szó, mint a 2,3 millió eurós összdíjazás, hiszen a nagyobb klubok ma már 50-60 millió eurós éves költségvetéssel dolgoznak. Természetesen nagy a szórás a rajtvonalra álló 22 WorldTour-csapat között, amelyek 8 fős csapataikkal alkotják a 176 fős mezőnyt. Tekinthetünk rájuk félistenekként éppúgy, mint a végletekig kizsigerelt emberekként. Mindenesetre a jelenlétük garancia a jó értelemben vett tömeghisztériára, ilyenkor nem csak egész Franciaország mozdul meg, hanem a világ minden tájáról érkeznek rajongók – a három hét alatt mintegy 15 millióan.

Varázslat Párizs nélkül

A váratlan helikopterezés során minden szögből láttuk egy kicsit a mezőnyt, a dél-franciaországi birtokokat felülről kémlelve pedig azt is megállapíthattuk, ha a pazar kínálatból mazsolázva egyszer ide költöznénk, saját medence és teniszpálya nélküli ingatlanra rá se néznénk. Amint szerencsésen földet értünk, újra autóba vágtuk magunkat, és megrohamoztuk a célt Nimes-ben. Egyre többen lettek a szurkolók, ahogy kilométerről kilométerre közeledett a szakasz vége, az utolsó 500 méteren már egy gombostűt sem lehetett leejteni. Végül a belga Jasper Philipsen (Alpecin-Deceuninck) harmadik sprintsikerének lehettünk a tanúi, a hajrában autóval vagy motorral se nagyon lehetett volna megelőzni. Az összetettre pillantva már ekkor sejteni lehetett, hogy

Nimes-ben ejtettünk pár könnycseppet Mark Cavendish-ért is. A 35 szakaszgyőzelmével rekorder brit – aki már a 40. évét tapossa – élete utolsó Tour-sprintjén nem fért oda az élbolyba, pedig 2008-ban éppen itt nyert mezőnyhajrát. A mai nagymenők jelentős része akkor még a csattogós lepkét tologatta a játszótéren, ahelyett, hogy profi kerékpárosként 4–5 millió eurós éves fizetésről álmodott volna. Úgy suhant el mellettünk ez az élménycunami, ahogy Pogacar, Vingegaard és a többiek Mas-de-Londres-nál, a vigyort pedig azóta sem törölte le senki és semmi az arcunkról, amit a Tour de France helyszíni megélése adott. Elvégre mindannyian azért vagyunk itt a Földön, hogy élményeket gyűjtsünk.

(Borítókép: A Tour de France 16. szakaszának versenyzői  Gruissan és Nimes között.
Fotó: Anne-Christine Poujoulat / AFP)