Meghalt Muhammad Ali, minden idők legnagyobb bokszolója

Aki sohasem látta bokszolni és még az eredménylistáját sem ismeri, az is fenntartások nélkül jelenti ki, hogy Muhammad Ali a valaha élt legnagyobb bokszoló. Mítoszát a ringben kezdte építeni, páratlan képességeit lekezelő stílussal, olykor emelkedett filozofálgatással és bunkó beszólogatással vegyítette. De hogy nem csak egy bokszoló lett a sok közül, azt fáradhatatlan polgárjogi harcosként érte el, és méltósággal viselt betegsége is sokak példaképévé tette.

Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad

– szól az egyik sokat idézett Ali-mondás. Ő pedig ennek megfelelően sosem maradt a padlón. A ringben nem is sokszor fordult elő vele, hogy odakerüljön. Több mint húsz évre nyúlt profi karrierje során mindössze háromszor padlóztatták,  de mindig felkelt, és csak egy meccset veszített el ezután pontozással. 61 profi mérkőzéséből 56-szor győzött, 37-szer KO-val, és csak ötször veszített, legjobb korszakában csak Joe Frazier és Ken Norton tudta egyszer-egyszer pontozással legyőzni.

A legnagyobbak legyőzésével lett a legnagyobb

Alit méltán lehet A legnagyobbnak nevezni, de ezt csak úgy érhette el, ha a többi korszakos zsenit győzi le. Sorra verte a világbajnokokat, 1972-ben ő vonultatta vissza az első nehézsúlyú világbajnokot, Floyd Pattersont, de legyőzte Sonny Listont is. 1973-tól három nagy meccset vívott, az akkor feltörekvőnek számító, az állkapcsát is eltörő Ken Nortonnal is, de talán a leghíresebb párharca Frazierrel volt. Három meccsükből kettőt Ali nyert, párharcuk a Fülöp-szigeteken ért véget, és mindketten elmentek teljesítőképességük határáig, a Thrilla in Manilában teljesen kikészültek, Ali a fáradtságtól, Frazier az ütésektől. Mindkettejük fejében megfordult, hogy feladják a küzdelmet, de végigment a 15 menet, és Ali pontozásos győzelmét hozta. Ali egy másik nagy klasszissal és világbajnokkal, a Nortont és Fraziert is verő George Foremannal is emlékezetes meccset vívott. 1974 októberében a kongói Kinshasában mérkőztek meg, bár sokan a nagy ütőerejű és fiatalabb Foremanra tettek, de a taktikusan sok testre mért ütést beszedő Ali a nyolcadik menetben KO-zta riválisát.

Időnként a bicskanyitogatóan egoista Ali is hajlamos volt elismerni, hogy ellenfelei által válhatott a nehézsúly királyává, de ezek ritka pillanatok voltak. Ellenfelei inkább a beszólásokra készülhettek, Fraziert egyszerűen legorillázta, Foremannak pedig még meccs közben is odaszúrt: „Csak ennyit tudsz, George?” Imázsát a meccsek előtti önfelmagasztalással építette, és azzal, hogy elég jól megjósolta, hogy ellenfelei hányadik menetben fognak kikapni.

Ez az ember nem tud beszélni és bokszolni sem. Beszéd- és bokszórákat kell vennie, és miután velem bokszolt, órákat zuhanásból is

– hergelte Listont.

Ali becsvágyára jellemző, hogy igazából félnehézsúlyú volt, de tudta, csak nehézsúlyban lehet a legelismertebb bokszoló. Meg is húzta ezt, és sokszor pont viszonylagos könnyedsége és gyorsasága segítette a győzelemhez.

Lebegj, mint a lepke, és csípj, mint a méh!

– fogta meg néhány szóval Ali saját stílusát. A lebegés nem mindig ment neki, többször voltak kondicionális gondjai, de mindig tudott valami váratlant húzni, ami olykor abból állt, hogy szinte bokszzsákként hagyta magát püföltetni.

Az olimpiai aranyát a folyóba dobta

Idáig azonban hosszú út vezetett. Ali, aki Cassius Clayként született ellopott kerékpárja miatt kezdett el bokszolni. Egy Joe Martin nevű rendőrnek panaszkodott, hogy bosszút áll. Martin adta az első leckéket a tizenkét éves fiúnak, öt évig dolgoztak együtt. Ali tehetséges és gyors volt, szinte verhetetlen, 1959-ben már a legjobb félnehézsúlyúak között tartották számon az Egyesült Államokban. Szinte természetes volt, hogy őt vitték ki az 1960-as római olimpiára, amit aztán játszi könnyedséggel meg is nyert.

Az olimpiai aranya nem maradt meg, az Ohio folyóba dobta dühében, mert nem szolgálták ki egy louisville-i étteremben, csak azért, mert fekete. A faji megkülönböztetés egész életét végigkísérte, már gyermekként is sokat szenvedett ettől, ezért is csatlakozott később Malcolm X polgárjogi mozgalmához. Ekkor tért át a muszlim hitre és vette fel a Muhammad Ali nevet is. Nemcsak a feketék jogaiért harcolt, 1967-ben megtagadta a katonai szolgálatot, nem akart Vietnamban harcolni, érvelése szerint neki semmi köze a hitetlenek és a keresztények háborújához. Alit ezért megfosztották világbajnoki címétől és elvették versenyengedélyét is három évre. Öt év börtönnel is fenyegették, de azt végül megúszta. A közvéleményt azonban erősen megosztotta politikai szerepvállalása, meghurcolták, ellenségként tekintett rá Amerika nagy része.

A meghurcolt Alit az 1996-os atlantai olimpiai rehabilitálta, reszketeg kézzel ő gyújthatta meg az olimpiai lángot, elismerve, hogy ő legnagyobb. 1999-ben aztán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is az évszázad sportolójának választotta.

Ali, a békenagykövet

Kétszer is abbahagyta a bokszot, 1978-ban Leon Spinks legyőzésével búcsúzott, de 1980-ban visszatért, két meccset vállalt két év alatt, de már nem volt a régi, mindkettőt elveszítette. Nagyon meghízott, már nem nagyzolhatott olyan szövegekkel, mint amilyet Foremannek eresztett meg.

Olyan gyors voltam a múlt éjjel, hogy amikor lekapcsoltam a hotelszobámban a lámpát, előbb értem az ágyamba, minthogy sötét lett volna.

Szervezete megsínylette a kemény csatákat, 1982-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Emiatt azonban nem rejtőzött el a világ elől, továbbra is aktív maradt a közügyekben. Nagyon sokat utazott, évente olykor kétszáz napot is, hogy jó ügyeket támogasson. Harcolt a világbékéért, polgárjogokért, a különböző kultúrák és vallások elfogadásáért, és küzdött az éhínség ellen. Az ENSZ-békenagykövete is volt.

1985-ben Libanonba utazott, hogy engedjenek el négy túszt, 1990-ban az Öböl-háború érintette meg, akkor 15 amerikai  fogoly elengedéséről tárgyalt. 2002-ben Afganisztánba látogatott el, de Észak-Koreába is vitt segélyszállítmányt, ahogy Kubát is megsegítette egymillió dollár értékű egészségügyi eszközökkel. Egy másik híres fekete polgárjogi harcossal is találkozott: amikor a dél-afrikai Nelson Mandelát kiengedték a börtönből, ő is meglátogatta.

„Mindig is több akartam lenni, mint egy bokszoló. Több mint egy háromszoros nehézsúlyú világbajnok. A hírnevemet és az arcomat akartam használni arra, hogy segítsem a felemelkedést, és inspiráljam az embereket, legyenek bárhol a világon” – vallott szerepéről.