6000 méter fölé szívta a zivatarfelhő a magyar siklóernyőst

A siklóernyős távrepülés lényege az, hogy az ember a felszálló meleg légáramlatok, a termikek segítségével a magasba, akár a felhőkig emelkedik, aztán siklani kezd a cél felé, és igyekszik újabb és újabb termiket találni, hogy minél messzebb jusson. Jó időben egy igazán ügyes pilóta az Alföld fölött 100, a legtapasztaltabbak akár 200 kilométert is megtehetnek így.

Kovács Zsolt a siklóernyősök repüléseinek adatait rögzítő weboldal szerint tapasztalt pilótának számít, idén is már több komoly távrepülése volt. Három napja, kedd délután 3 után startolt el az 500 méteres Kopasz-hegy oldaláról, és egy idő után sikerült 1000 méter fölé emelkednie, majd a nyugatias szélben kelet-északkelet felé indult. Volt, hogy a talaj fölött csak 400 méter magasan volt, volt, hogy 1600-on.

Egy kis gond

Egy órával később világossá vált, hogy nem mehet tovább egyenesen, mert az idő egyre zivatarosabbra fordult. A zivatarfelhőkkel nem az a fő gond, hogy az ember megázhat alattuk, hanem hogy a gomolyfelhőkhöz képest hatalmasra nőnek, és óriási energia halmozódik fel bennük. Míg a sima gomolyfelhők teteje idehaza ritkán nő 3000-3500 méter fölé (eddig emelkedhetnek bennük a vitorlázó- és a sárkányrepülők meg a siklóernyősök), a zivatarfelhők akár 8-10 kilométer magasak is lehetnek.

4000 méter fölött, ha az ember nincs hozzáedződve, már szükség van palackos oxigénre, hogy ne lépjen fel oxigénhiányos, a kognitív funkciókat gyengítő állapot, vagy akár eszméletvesztés. És ez csak az egyik veszély: a zivatarfelhőkben jégeső és villámok csapkodhatnak, nagyon erős lehet a szél, és vad légörvények tombolnak. A siklóernyő ilyenkor pitypangként csapódik jobbra-balra, és a felhőben uralkodó szürkeségben a pilóta gyorsan elveszíti nemcsak az oldalirányú, de még a függőleges tájékozódóképességét is.

Kovács érthető módon nem akart belerepülni a zivatarba. Úgy döntött, hogy észak felé kerüli ki, és Sátoraljaújhelyen száll le. Arra kék volt az ég. De hogy eljusson a városig, magasságot kellett nyernie, ezért kb. 900 méter magasan körözni kezdett a gyenge emelésben.

16 óra 13 perc volt. És elkezdődött Kovács Zsolt életének leghosszabb másfél órája.

Zuhanás felfelé

Az emelés egyre erősödött, és ő elég gyorsan rájött, hogy bajban van: a fölötte lévő felhő elkezdett túlfejlődni, bezivatarosodni, és akármit csinált, az csak szívta, szívta felfelé. Megpróbálta az összes ismert módszert, hogy az ernyőt így-úgy becsukva magasságot veszítsen, de egyik sem segített, és zuhant – felfelé.

A navigációs műszere által rögzített tracklog szerint 17.10-kor 4600 méter magasan volt. Ekkor másodpercenként 15,5 métert emelkedett, tehát közel 60 km/órás sebességgel lőtt épp ki a sztratoszféra felé. Elázni már hamarabb ronggyá ázott, túl volt a jégesőn, és jó pár csukáson: az ernyőjét játékszerként cibálta és pofozta a durva turbulencia. Irányt tartani, a műszereket figyelni esélye se volt, egyetlen dologra tudott koncentrálni: hogy az ernyőt újra és újra kinyissa. Szerencsére ez mindig sikerült, mert ha az ernyő a zsinórok közé fűződik, irányíthatatlanná válik.

Ekkor egy ideje már egy világosabb folt felé próbált tartani, hátha kijuthat a felhőből. Sikerült, de folyamatosan emelkedett. Aztán egyszer csak kibukkant a körülötte épülő felhő oldalán.

Hosszú küzdelem a landolásért

17.13-kor a tengerszint fölött 6322, a talaj fölött 6225 méter magasan volt. A tracklog szerint a csúcs 6349 méter volt, a leggyorsabb emelkedése pedig 16,4 m/s. Ilyen magasan siklóernyős pilóta még soha nem volt Magyarországon, bár ennek a rekordnak Kovács Zsolt valószínűleg nem örül.

A hőmérséklet ebben a magasságban –25°C alatt van. Kovács Zsolton a szélálló overall alatt szerencsére két hosszú ujjú póló is volt, meg maszk és kesztyű. A szemüvegét már előbb levette, hogy valamit lásson. A fekvőheveder, az ernyő és a zsinórok eljegesedtek, de az arca és a szempillái is. Viszont a műszerek működtek, és az ernyő még ebben az állapotban is stabilan repült, már amikor nyitva volt.

Óriási szerencséje volt, hogy eszméleténél maradt, és nem járt úgy, mint Ewa Wisnierska, a híres lengyel-német siklóernyős versenypilóta, akit 2007-ben közel 10 ezer méter magasra szívott egy zivatarfelhő Ausztráliában. Addigra már rég eszméletlen volt. Ő túlélte, de egy kínai pilóta ugyanaznap nem, a híres esetről dokumentumfilm is készült.

Kovács Zsolt még jó fél órát küzdött, hogy visszafordulva, nyugat felé valahogy lejusson a földre, de bő 6000 méternyi magasságot elég nehéz elveszíteni, ha az ember körül folyamatosan emelkedik a levegő. Néha látta a szántóföldeket maga alatt, ilyenkor igyekezett gyorsan lefelé spirálozni. De a felhők újra és újra összezártak alatta, és gyakran került megint légörvénybe. Végül a Tisza-parti Gávavencsellőn szállt le, pár perccel hat óra előtt.

Két őrangyal

A siklóernyős fórumokon azóta is tart a vita, hogy Kovács mit csinált jól, és mikor hozott rossz döntést. A legnyilvánvalóbb tanulság mindenképpen az, hogy amikor kiszámíthatatlan, zivataros az idő, az ember inkább nem kísérletezik, hanem leszáll, mert a körülmények gyorsan változhatnak.

Ez a döntés azonban csak a kívülállók számára tűnik ennyire egyszerűnek: a zivatarfelhők felépülése, különösen sík vidék felett órákig, akár egy fél napig is eltarthat. Az időjárás alakulása, a kockázat a tapasztaltabb pilóták számára viszonylag pontosan kalkulálható, és az elmúlt évtizedekben rengeteg sikeres nagy távrepülés született a keddihez hasonló instabil időben, zivatarokat kerülgetve.

Ez a cikk Kovács repülésének adatai, az ugyanott megtalálható saját, valamint egy barátjának adott beszámolója, és minimális részben a szerző saját tapasztalatai alapján íródott. Nagyon szerettük volna megszólaltatni Kovács Zsoltot, de nem akart nyilatkozni. Ő maga a tracklog alatt olvasható beszámolója végén ezt írta a tanulságról:

Ha zivatar (van), a közelben nincs repülés, nem éri meg. Az ember fejében sok minden megfordul ilyen esetben, halálfélelem, stb.! Rendkívül rossz érzés, tanúsíthatom. A legalább két őrangyal és (a) szerencse segített. Szerencsére nekem és az ernyőmnek sem lett baja.