Nem a Mount Everest, hanem ez az igazi hegymászás

A világ legmagasabb hegyének megmászása nem számít különleges teljesítménynek a hegymászásban, írtuk az Everest-mászás kudarcát elemző cikkünkben.

Röviden: A Mount Everestet már rengetegen megmászták, oxigénpalackkal (7000 felett) és anélkül (200 körül), miközben centiről centire feltérképezték a népszerű útvonalakat, hogy végül kötelet feszítsenek ki a hegy lábától a csúcsig. Feljutni még így is szupernehéz, különösen oxigénes segítség nélkül, de a csúcs jelentősége mára annyi lett, mint egy híres maratonon kétszázadiknak (vagy hétezrediknek) érni célba.

Szép teljesítmény, a család, a barátok érthetően üdvözlik a beérkezést, de ez az eredmény csak akkor kerülhet a szélesebb nyilvánosság elé, ha a szélesebb nyilvánosság nem tudja, mi az a maraton, ott hányan indulnak, és amúgy milyen gyorsan fut az első helyezett. Külön csavar a történetben, ha a versenyző nemhogy kétszázadiknak, de egyáltalán nem ér célba, de erről a történetről már hosszan értekeztünk. A lényeg, hogy az olvasó joggal kérdezheti:

Ha a világ legmagasabb hegye már nem számít, akkor vége a hegymászásnak?

A véletleneknek köszönhetően a valóság dobta elénk a választ. Egy amerikai sziklamászó a hétvégén köteles biztosítás nélkül mászott fel egy 1000 méter magas kaliforniai sziklafalra.

Alex Honnold megmászta a Yosemite Nemzeti Parkban található El Capitan egyik legnehezebb útját, a Freeridert. A teljesítmény két szempontból is bravúr:

1. A megmászott út olyan nehézségű, hogy alig egy éve még azzal is a magazinokba lehetett kerülni, ha valakinek sikerült kötéllel, biztosítással feljutni, olyan módon, hogy a mászó egyszer sem hibázott és esett. (A kötelet és egyéb eszközöket itt, az úgynevezett szabadmászásban nem használják a mászáshoz, csak azért kellenek, hogy ha a mászó hibázik, ne essen le. Sőt, az esés után folytathassa a mászást, ahogy a síelő is feltápászkodik, és folytatja a lesiklást.)
2. Alex Honnold június 3-án mindenfajta biztosítás nélkül mászott fel ezen az úton, azaz 100 százalékig biztosnak kellett lennie abban, hogy képes hiba nélkül megmászni azt a sziklautat, ami a világ jobb mászóin még biztosítással is képes kifogni. Ha hibázik, a biztos halálba zuhan.

A 31 éves amerikai mászó bravúrja rávilágított, hogy a mászás nem merevedett bele a múltba, hanem továbbra is a világ legdinamikusabban fejlődő sportja, ahol minden generáció megtalálja a maga kihívását. Ha megismeri a részleteket, nyilvánvaló lesz, hogy az Everest-expedíciókkal nem is a kudarcok a problematikusak, hanem hogy maga a cél számít meghaladottnak.

Honnold mászását és a himalájai csúcsokat együtt emlegetve joggal lepődik meg az olvasó: a fotókon nyoma sincs hónak, jégfalaknak, a mászó pedig egy pólóban és rövidnadrágban áll a csúcson, szóval nem juthatott valami magasra.

Kezdjük a kiábrándító adatokkal. Az Alex Honnold által megmászott sziklafal teteje 2307 méter, szóval még a Tátrában is vannak magasabb csúcsok. Nem ő jutott fel rajta először. Oxigénpalackról pedig szó sincs, mivel ebben a magasságban még egy nagy dohányos is gond nélkül kirándulgat. Hogy értékelni tudjuk a teljesítményt, látni kell, hogyan fejlődött a mászás. Gyorsan végigfutunk a modern hegymászás történetén.

Havas csúcsok és áthajló sziklafalak

A 20. századra a mászás két nagy ágra szakadt: kialakult a sziklamászás, de tovább élt a csúcsokat célzó hegymászás is. Mindkét terepen óriási volt a nyüzsgés. Igaz, a legjobbak a sziklafalakon és a havas hegyeken is ugyanolyan ügyesen mozogtak.

Míg a sziklamászók a minél meredekebb sziklafalak legyőzésén ügyködtek csendesen, a világ inkább a magashegyi mászásra figyelt. Ez érthető is, hiszen ebben az időben próbáltak választ adni a kérdésre, hogy képes-e az ember egyáltalán 8000 méteres magasságba jutni. Több mint ötven év próbálkozás után egy francia expedíció bizonyította be, hogy igen. 1950-ben Maurice Herzog és Louis Lachenal megmászta az Annapurnát.

A Mount Everest rögtön a második volt a sorban: 1953-ban jutott fel Tenzing Norgay és Edmund Hillary. Végül 1964-ben a Sisapangma megmászásával pipálták ki mind a 14 csúcsot.

• Ezután jött az első nagy fordulat: a progresszív mászók elfordultak a legkönnyebb, azaz normál úttól, és izgalmasabb nyomvonalakon próbálkoztak.
• Sokan pedig oxigénpalack nélkül mászták a himalájai csúcsokat.
• A legmenőbbek, mint Reinhold Messner vagy Jerzy Kukuczka, e kettőt ötvözték.

Tudta-e? Nagyjából innentől számít meghaladottnak az a fajta Everest-mászás, amit a magyar médiából az olvasó ismerhet. Pedig még csak 1978-ban járunk.

A magashegyi túlélőkkel párhuzamosan teljesen más karakterű mászók is feszegették a határokat: a már említett Yosemite Nemzeti Park ezerméteres, meredek sziklafalai alatt kis prehippi közösség élt, amelynek tagjai részben a beatnemzedék íróit és buddhista szövegeket olvastak, dzsesszt hallgattak, részben pedig azon dolgoztak, hogy kiderítsék: képes-e az ember feljutni ezekre a monstrumokra.

Az ötvenes évek végén Warren Harding és Royal Robbins vezette csapatok jutottak fel először a Half Dome, majd a cikkünk témáját is adó, kétszer akkora El Capitan (a Kapitány) falain. A vállalkozás jelentőségét érzékelteti, hogy a mászás során a csapat akár hét-tíz napot is a függőleges falon töltött, ég és föld közt lebegve éjjel-nappal.

A köteleket, szögeket, ékeket és egyéb, saját fejlesztésű eszközöket használó generációt követte az, amely ezeket a felszereléseket már csak biztosításra, nem pedig a mászáshoz használta.

Ne fáradjon a kedves olvasó, mert közeledünk a jelenhez. A 60-as évek közepétől a sziklamászásban és az úgynevezett nagyfalas mászásban is tért hódított a szabadmászás, azaz amikor a mászó nem a technikai eszközökre, hanem a saját erejére támaszkodva kapaszkodott felfelé: azaz csak a szikla alakzataiba kapaszkodva halad fölfelé, a kötél és minden egyéb eszköz csupán a biztonságot szolgálja.

A szabadmászás egyik alfajával találkozhat az olvasó Magyarországon is: a sportmászásban legtöbbször falba fúrt biztosítási pontokat (nitteket) helyeznek el, de a mászó amúgy csak a saját erejéből jut fel a sziklán. A sziklafal nem ritkán alig 15-25 méter magas, de a feladat mégis olyan nehéz, hogy a feljutáson napokig, sőt hónapokig dolgozhat a mászó, míg végül az aljától a tetejéig esés nélkül végig tudja mászni. 

Hiába mozog a sportmászás ilyen alacsony magasságban, fontos szerepe volt a mászás evolúciójában. A sportmászásban edződött szálkás testalkatú, vaskos ujjú alakok dolgoztak ki egy csomó olyan technikát, és fejlesztettek ki egy sor szuperkönnyű eszközt, amelyek segítettek abban, hogy a kilométer magas falakon is teret hódítson a minimalizmus.

A szabadmászás elitista változatában – a tiszta mászásban – már fúrt biztosítási pontok sincsenek. A tiszta mászás lényege, hogy a mászó távozása után semmi ne emlékeztessen arra, hogy valaha is járt ott valaki. Ne maradjon a sziklafalban szög, csavar vagy éppen szemét.

Ez a mentalitás előbb beszivárgott az alpesi sziklamászásba, majd onnan a himalájai mászásba is. A menők nagy expedíciók helyett kis csapatokban próbáltak feljutni a csúcsokra. Maguk vitték a felszerelésüket, nem építettek táborláncot, saját erejükből, minimális eszközkészlettel másztak. Ezt a stratégiát nevezik alpesi stílusú mászásnak.

Biznisz 8000 méter magasan

Mindezzel párhuzamosan zajlott a hegymászásban egy másik evolúciós folyamat is, amely nem a természethez, hanem inkább a jelentős pénzkötegekhez közelítette a sportot. A híres csúcsok, de leginkább az Everest környékén expedíciószervező cégek alakultak ki.

A csúcson sokat járt, a helyzetet és az ázsiai országok bürokráciáját jól ismerő hegymászók bevállalták, hogy pénzért segítenek más mászók expedícióit megszervezni. Alig néhány év alatt az expedíciószervezés óriási biznisz lett. Kialakult a kereskedelmi expedíciózás műfaja.

A kilencvenes évektől a hegymászónak már nem kellett a nepáli, pakisztáni vagy kínai hatóságokkal tárgyalni a csúcsengedélyről. Nem rabolta az idejét, hogy fáradságos módon szervezze meg a felszerelés helyszínre szállítását. Levették a válláról a serpákkal való bajlódást és az alaptábor kiépítésének gondját. A hegymászónak csak be kellett fizetnie a belépési díjat, és a repülőtértől egészen a csúcsig kísérték. Mivel a cégek sikere, azaz a bevétel a csúcsra juttatott kuncsaftok számától függött, biztosra mentek. Minél több fizetett mászó csúcsra juttatásához jól működő rendszert dolgoztak ki.

Mire a fizetős hegymászó a hegy lábához érkezett, a serpák már sátrakat állítottak fel a hegyen, kötelet feszítettek az alaptábortól a csúcsig, az alaptábori konyhában pedig forrt a tea. A himalájai csúcsok környékén tehát éppen ellentétes folyamat zajlott le:

A mászók az ezerszer bejárt csapáson sorakozva vonultak a csúcs felé. Mindez nem költői kép: híresek lettek azok a fotók, ahol hegymászók százai úgy állnak a Mount Everest csúcsa előtt, mint ahogy az új iPhone-ért szoktak a bolt előtt.

A kereskedelmi expedíciózás melléktermékeként tonnányi szemét lepte el az egykor érintetlen hegyoldalakat. Az alaptábornak helyet adó gleccserek vizét pedig a néha ezres létszámúra duzzadt alaptábori közönség vécéi szennyezték el.

Már nem a magasság a lényeg

A magashegyi biznisz tombolása azonban nem befolyásolta a hegymászás fejlődését. Miközben a nyolcezresek alatt falvakká terebélyesedtek az alaptáborok, a progresszív mászók három terepen kerestek új kalandokat.

1. Új mászóutakat kerestek, így folytatva a hegymászás tradicionális formáját, amikor az alpinistának nemcsak a nehézségeket kell legyőznie, de azt is ki kell találnia, hogy miként juthat fel a csúcsra.

Az új hullám jele volt, hogy a hegymászás Oscar-díjának számító Piolet d'Or díjat leginkább 6-7 ezer méteres, sőt még alacsonyabb csúcsok megmászói kapták. Fókuszba kerültek olyan hegységek, például a patagóniai sziklatornyok, amelyek tengerszint feletti magassága még a 3000 métert sem érte el, viszont több ezer méteres falaikat csak a legjobbak voltak képesek átmászni.

Érdekesség: Ebben a mászóstílusban újra egyesült a hegymászás két nagy irányzata: egyszerre kellett sziklát mászni és ügyesen használni a jégcsákányt, hágóvasat. Mi magunk is elkísértünk egy magyar expedíciót Patagóniába, ahol váratlanul a mászás szupersztárjaival találtuk magunkat szembe.

2. Télen, elképzelhetetlenül mostoha időjárási körülmények közt másztak fel himalájai csúcsokra. Az eddigiek fényében érthető volt a téli mászás megjelenése: télen nem kellett amúgy brókerként dolgozó amatőrök százaival osztozni a hegyen. A kihívásban pedig minden ott volt, amit egy igazi mazochista el tud képzelni: folyamatos viharok, mínusz 60 fok, életveszély.

3. A már ismert utakat mászták végig minden eddiginél puritánabb stílusban vagy gyorsabban. Itt érünk el nyitótémánkhoz.

A 21. század stílusa

A puritán stílus képviselői vagy minden eddiginél gyorsabban, vagy minden eddiginél tisztább eszközökkel próbálkoztak. A stílus legfontosabb jellemzője, hogy nem csak fizikálisan és technikai tudásban kellett kiválónak lenni. Itt mindennél többet számít az emberfeletti pszichés stabilitás. 

A legismertebb sebességi rekorder az az Ueli Steck, aki idén áprilisban vesztette életét az Everesten. A svájci mászó egyedül, biztosítás nélkül mászta végig a rettegett svájci hegy, az Eiger északi falát, csupán 2 óra 22 perc alatt. (Ez a fal a hegymászó-történelem egyik fontos és vérfagyasztó helyszíne: a harmincas években fiatal mászók sora halt meg, hogy elsőként jusson fel az 1800 méteres sziklafalon. Végül a többek közt a Hét év Tibetben című filmből ismert Heinrich Harrer részvételével mászta meg egy német–osztrák csapat 1938-ban. Az út – ami az expedíciót vezető Anderl Heckmairről kapta a nevét – még ma, nyolcvan évvel később is rettegett kihívás.)

Az agyonmászott Everesten a közelmúltban állítottak be új rekordot: a spanyol Kilian Jornet 17 óra alatt jutott fel a csúcsra, és 26 óra alatt tudta le az alaptábor-csúcs-alaptábor kört.

A másik irány a már említett szabadmászás volt: csakis emberi erővel mászták végig azokat az utakat, amiket eddig mesterséges módon, azaz kötéllel, a sziklába rögzített eszközöket fogva vagy lépve küzdöttek le. Ennek egyik legnagyobb durranása az volt, amikor 2015-ben a már említett Yosemite-i sziklafal, a Kapitány legnehezebb útját mászta végig két amerikai: Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson. Bár a hazai közönség nem nagyon hallott az emberfeletti küzdelemről, annak jelentőségét mutatja, hogy a világ médiája húsz napon keresztül napi szinten követte a pár előrehaladását. A csúcsra érkezés után a sikerhez pedig még Obama elnök is gratulált.

És végül következik cikkünk apropója: a szólómászás. Az előbb említett falon, egy hajszállal könnyebb úton, de mindenfajta biztosítás nélkül mászott fel Alex Honnold. A Freerider nevezetű út biztosítás nélküli megmászását a laikus úgy tudja értékelni, ha tudja: a legtöbb jó mászónak már az is siker lenne, ha csak biztosítással képes lenne hibázás, azaz leesés nélkül végigmászni rajta.

A mászás jelenlegi szintjén eddig elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki olyan fizikális és szellemi állapotban legyen, hogy kötél nélkül másszon fel ezer métert. Úgy, hogy 7-800 méter magasan kis fogásokon, kényelmetlen repedéseken másszon át.

Alex Honnold persze nem a semmiből tűnt elő. Egy évtizede ismert már szólómászásairól: 2008-ban ugyanígy mászta meg a Kapitány falával szemközti Half Dome egyik négyszáz méter magas útját. De amúgy ismert tiszta mászásáról is: Piolet d'Ort azért kapott, mert a már említett Tommy Caldwellel egy menetben végigmászták a patagóniai Fitz Royt és még hat mellékcsúcsát.

A 31 éves mászó évek óta készült erre a mászásra. Az utóbbi évben rengetegszer végigmászta a Freeridert, memorizált minden mozdulatot, és kidolgozta a legnehezebb részek átmászásának pontos koreográfiáját.

November közepén próbálkozott először, de néhány száz méter után visszafordult, és leereszkedett a falba rögzített köteleken. Azt mesélte, hogy nem érezte biztosnak a dolgot. Bár a mászóközösség úgy vélte, hogy egy év szünet következik, Honnold nyár elején felülről beereszkedett a falba, megnézte, hogy a nehéz helyeken nem lazultak-e ki a kövek, majd június 3-án nekivágott, és végigmászta az utat.

Az amúgy egy berendezett kisbuszban élő mászó utána azt nyilatkozta: 

Nem voltam ideges. Tudtam, hogy lesznek komolyabb, nehezebb részek, de nem izgultam. Ha izgultam volna, nem is kezdtem volna bele.

Honnold taktikája a mászás során egyszerű volt: a szólómászás egyike azoknak a dolgoknak, amelyeknél minél gyorsabb vagy, annál jobban megy. Emiatt aztán a tervezett öt és fél helyett 3 óra 56 perc alatt feljutott.

A teljesítmény nagyságát érzékelteti, hogy a mászósztár Tommy Caldwell a Holdra szálláshoz hasonlította Honnold teljesítményét. Már azt leszámítva, hogy a Holdra vélhetően tömegek utaznak majd a jövőben, miközben a szólómászás sosem lesz népsport.

A szólómászás veszélyessége miatt alapvetően különbözik a többi mászóstílustól. Míg a magashegyi mászásnál, sziklamászásnál vagy a nagyfalazásnál a technikai fejlődés megnyitja az utat ahhoz, hogy ne csak a szuperhősök, hanem az átlagos mászók is belevághassanak, a kötél nélküli mászásnál más a helyzet. A szólómászás lényegéből adódóan mindig életveszélyes marad.

A mászásnak ez a formája így vélhetően zsákutca lesz. Honnold teljesítménye mégis fontos mérföldkő, mert ugyanúgy új dimenziót nyitott meg a sportban, mint amikor az első hegymászók feljutottak egy nyolcezres hegy, az Annapurna csúcsára. Azaz bizonyította, hogy a mászás még a 21. században sem merevedett bele a saját hagyományaiba.