A sok hegy megy? Fuss 167 km-t a Mont Blanc körül!

Még meg sem érkeztem Chamonix-ba, máris lett egy hősöm. Feszülten várakozott a transzferbuszunkra a genfi reptér várócsarnokában, és hüvelyk-, illetve mutatóujjaival a mellkasára mutogatva egyre gyakrabban érdeklődött az indulás időpontjáról. Idegessége a buszban, az ablakon kifelé tekintve sem csillapodott, sőt. Egyre jobban esett.  (Talán nem túlzás országos esőről beszélni: pár száz kilométerrel arrébb, Sankt-Gallenben ugyanis az égi áldás miatt félbe kellett szakítani a Svájc–Andorra vb-selejtezőt.)

Az már a svájci–francia határt átlépve derült ki: Antoni – így hívták a mokány spanyol férfit – azért érkezett, hogy másnap elinduljon egy 101 km-es terepfutóversenyen, és még aznap szerette volna átvenni a rajtszámát – ezt mutogatta két-két ujjával a dzsekijén. Fogadatlan mentális trénerként próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, és bár biztosat nem tudtam neki mondani, igyekeztem meggyőzően érvelni amellett, hogy ilyenkor bizonyára sokáig nyitva van a versenyközpont, ahol megkaphatja a 4593-as rajtszámot. Meg hogy majd szurkolok neki, és hajrá.

Chamonix, a sportváros

Chamonix-ban, az első, 1924-ben megrendezett téli olimpia helyszínén ilyenkor augusztus végén, szeptember elején minden a terepfutásról szól. Ekkor rendezik ugyanis a három országot érintő Ultra-Trail du Mont-Blanc-t (UTMB), amely a világ egyik legkeményebb hegyi ultramaratonja. A klasszikus, általában 171 km-es táv mellett több hosszabb-rövidebb futam (CCC, TDS, OCC, PTL) is szerepel a programban, így összességében sok ezer terepfutó fordul meg a városban.

Bár nem beszéltük meg előre, Németh Csabával, az UTMB-k történetének legeredményesebb, 2006-ban másodikként végző magyar versenyzőjével – aki idén a legrövidebb távon, az 56 km-es OCC futamban indult – a rajtzóna környékén futok össze. Pár percnyi beszélgetés után

csak úgy röpködnek a „kilik” és a „szintek”

– egészen pontosan: a tíz kilométerek és a több száz méteres szintemelkedések –, és csaknem mindenkiről van egy sztorija. Az egyik előttünk elhaladó férfiról – Xavier Thévenard-ról – például közli: 29 éves kora ellenére a sportág egyik legendája, akinek a Columbia által főszponzorált rendezvény 2003 óta íródó történetében először sikerült az a bravúr, hogy négy különböző távon is nyerni tudott.

Kicsit később Wermescher Ildikóval találkozunk, aki 3. lett a 119 km-es TDS futamban, és éppen az eredményhirdetésre vár, hogy a pódiumon átvehesse az 1–5. helyen végzőknek járó kolompot és egy különleges bronzplasztikát. A kétszeres Zugspitz Ultratrail-győztes futónő elmondja, hogy tudatosan kezdett lassabban – sokáig az első tízben sem volt benne –, majd jött fel fokozatosan az élen haladókra. Amúgy szűk másfél nappal a célba érkezése után a bal combjában érez némi izomlázat, de csak azért, mert a rosszabbik lábát szerette volna kímélni.

A síparadicsom meghódítása

Késő délután, egy órával az UTMB futam rajtja előtt szinte már mozdulni sem lehet a tömegtől az utcákon, de zsúfolásig megtelnek a környező szállodák erkélyei is. A közönségben itt-ott felszerelésüket igazgató futók készülődnek, fogadják az utolsó bátorító szavakat a rokonoktól, ismerősöktől. Tapintani lehet a feszültséget, a műsorközlők három nyelven – franciául, spanyolul és angolul – csinálják a show-t, buzdítják közös tapsolásra, ütemes skandálásra az embereket. Az érdeklődők nagy része nem is fér oda a rajtzónához, sokan kivetítőn nézik, hogy mi történik a start előtti percekben.

Végül a 2537 versenyző – ez hagyomány itt – Vangelis 1492 című szerzeményének zenéjére vág neki a több mint négymaratonnyi távolságnak és az első nagyobb csúcs, az 1777 méteres Le Délevre megmászásának. Hosszú percekig tart, amíg a futók a sok élethelyzetben és eseményen talán közhelyes, zavaróan patetikus, a Mont Blanc lábánál azonban mégis hitelesen hangzó dallam kíséretében eltűnnek a francia kisváros utcáin.

Bő másfél órával később aztán ugyanilyen karneváli hangulat fogadja őket Saint Gervais-ben is, ahová elsőként az egyes rajtszámmal induló Jim Walmsley érkezik. Az amerikai futó nagy sikert arat, amikor franciául válaszol a hogyléte felől érdeklődő kérdésre. Hamarosan befut a háromszoros UTMB-győztes, katalán Kilian Jornet is – a verseny egyik nagy esélyese, aki különösen a Mount Everest kétszeri megmászása óta a legszélesebb körben ismert, ikonikus alakja a sportágnak –, és együtt folytatják a futást. Kisvártatva követi őket a franciák kedvence, François D'Haene, aki kétszer már nyert itt, azaz újabb sikerével befoghatná Jornetet.

A sok hegy megy?

Az UTMB brutális erőpróba. A versenykiírás szerint a terepfutóknak öt 2400 méteres feletti, illetve több 2000-es csúcsot kell megmászniuk. És hiába van nyár vége, az időjárási körülmények kiszámíthatatlanok: odafent eshet, havazhat, süvíthet a szél, a ködben alig látni. Ez olyannyira így van, hogy a jócskán fagypont alá süllyedő hőmérséklet miatt idén két csúcsot (Pyramides Calcaires, Tête aux Vents) is ki kellett iktatni az útvonalból. Ilyen viszonyok között még inkább igaznak tűnik, hogy a legfontosabb faktoron, azaz az egyéni akaraterőn, a kitartáson túl a siker számos további tényezőtől is függ:

• A futóknak a hátizsákjukban vízhatlan nadrágot, kifelé párologtató felsőt, kesztyűt, hőtároló fóliát kell magukkal vinni. Hegynek fölfelé hamar előkerülnek a haladást segítő speciális botok is, amelyek használatára szigorú szabály vonatkozik. Ha egy versenyző úgy dönt, hogy nem visz magával ilyen eszközt, később már nincs lehetősége beszerezni. Szintén nélkülözhetetlen a tájékozódást segítő fejlámpa. Ahogy leszáll az este, a lámpák fénye egybefüggő fényfüzért alkot az erdőben.

• Óriási jelentősége van a frissítésnek, hiszen egyes számítások szerint egy ultrás akár 20-25 ezer kalóriát is eléget egy-egy ilyen versenyen. A megfelelő energia-utánpótlás érdekében több helyen – így az olasz területen fekvő Lac Combalnál felállított ellenőrző ponton – forró levest, élelmet kapnak a versenyzők, amire szükség is van a kimerítő éjszakai menetelés után.

• Önkéntesek ezrei töltik a kulacsokat, porciózzák az ételt, és figyelik az atléták minden rezdülését. Szintén óriási szerep hárul a több száz fős egészségügyi személyzetre, mindenütt mentőautók várakoznak készenlétben.

• A futókat segítők, féltő-aggódó rokonok és barátok kísérik. A pályán több olyan állomás is van – például Courmayeurben –, ahol egy-egy egy segítő bemehet egy előre elkerített zónába, és a frissítésen túl jó tanácsokkal is elláthatja a hozzá tartozó versenyzőt, segíthet az átöltözésben.

• A közönség lelkesedése minden előzetes várakozást felülmúl. A lakott részeken és a hegyekben is nézők sokasága buzdítja a versenyzőket – lépten-nyomon „allez”-tól visszhangzik a táj. Sokan, ha csak pár méter erejéig is, együtt futnak kedvenceikkel. A hegyi utakon kocsisorok araszolnak, az érdeklődőket tömött buszok szállítják az állomások között. Semmiképpen sem túlzó tehát a párhuzam, amely a kerékpáros körversenyhez, a Tour de France-hoz hasonlítja az UTMB-t.

Győztesek és hősök mindenhol

Az első helyért folyó csatában sokáig a Saint Gervais-nél élen álló hármas – Walmsley, Jornet és D'Haene – dominált. Az amerikai kb. 100 km-ig vezetett, aztán viszont a francia állt élre, és fokozatosan 15 perc előnyre tett szert az őt üldöző katalán atlétával szemben, aki próbálkozott ugyan, és gyorsabb is volt a lejtőkön, de már nem tudta ledolgozni a hátrányt. A harmadik helyre az amerikai Tim Tollefson jött be mögöttük. Németh Csaba utólag D'Haene sikerét az egyedi technikájával magyarázta: 

A tapasztalt magyar terepfutó azt is megjegyezte, hogy a jelek szerint túl sokat kivett Jornetből a két Everest-mászás. A francia és a katalán ultrás mindenesetre egymást ünnepelte a célban, körbementek, pacsiztak a nézőkkel, és hiába volt a lábukban 167 kilométer és 9500 méternyi szintemelkedés, készségesen és kedélyesen nyilatkoztak az őket faggató műsorvezetőknek.

A nőknél, akárcsak tavaly, idén is rendkívül szoros volt a befutó. A győzelmet a spanyol Núria Picas szerezte meg, de tőle csupán két és fél perccel maradt el a svájci Andrea Huser. Harmadik a francia Christelle Bard lett.

Bár a legjobbaknak 19-20 óra kellett a táv teljesítéséhez – a győztes D'Haene ideje elképesztően erős, 19:01:54 –, a legtöbb futó a második éjszakát is a terepen töltötte, ami a már említett, fagypont alatti hőmérséklet és a folyamatos ébrenlét miatt mind komolyabb fizikai és mentális kihívás. Idén 1686 atlétának sikerült célba érnie a 46 óra 20 perces szintidő alatt – köztük nyolc magyar futónak. E cikk végén álljon itt az ő nevük és időeredményük: Lőrincz Olivér (28:59:14), Zétényi András (30:42:05), Horváth Bálint (37:53:47), Ábrahám Pál (38:18:34), Olcsák József (40:20:24), Pócza László (40:55:32), Nagy Csaba (43:10:10), Laczkó István (44:39:08).

Szintén befejezte a versenyét Antoni, a Genfből Chamonix-ba jövet megismert mokány spanyol. Bár a talán túl erős kezdés után a táv felénél kicsit visszaesett, összességében jól osztotta be az erejét, sőt a 101 km-es CCC utolsó szakaszán még javítani is tudott a pozícióján, és végül az 1109. helyen zárt. Nem jött hiába, nem fogtak ki rajta a hegyek, nem gyűrték le a váratlan nehézségek. Itt volt, győzött.