Nemcsak azt nem tudtam, hol vagyok és mit csinálok, hanem azt sem, ki vagyok

Sosem készült még ki annyira versenyen az egyik legismertebb és legeredményesebb magyar ultrafutó, Lubics Szilvia, mint a Bigfoot 200 nevű ultra-terepfutó versenyen, de a futónő végül az alvásmegvonással járó hallucinációk, és a talpáról teljesen leázott bőr ellenére is szintidőn belül teljesítette a távot – derült ki a molcsapat.hu interjújából.

Erre nem lehet felkészülni, sőt igazából szavakba önteni is nehéz, mit éltek át a versenyzők a Bigfoot 200-on. Számítottam rá, hogy a kialvatlanság hallucinációkkal jár majd, arra is számítottam, hogy a közel 14,000 méteres szintkülönbség alaposan próbára tesz, az viszont meglepetésként ért, hogy olyan állapotba kerültem, hogy nemcsak azt nem tudtam, hol vagyok és mit csinálok, hanem azt sem, ki vagyok én valójában.

– kezdte beszámolóját Lubics, aki azt is elmondta, hogy ez utóbbi probléma sok más futótársánál is felmerült, nem volt véletlen, hogy a benevezett futók egyharmada feladta a versenyt.

Mint mondta, akik az eredményért jöttek, teljes stábot hoztak magukkal, sokaknak nemcsak kísérőjük volt, hanem iramfutójuk is, ami elmondhatatlanul nagy előnyt jelentett a magányos futókkal szemben. A társaság nemcsak a tempó miatt fontos, hanem azért is, mert a valóságban tartja a futót: azoknak, akik egyedül teljesítették a távot, nem is a mostoha körülmények, a vihar, a táv és a szintemelkedés volt a legnagyobb ellenfele, hanem a kialvatlanság és a fáradtság miatt a saját agyuk.

A futónő elmondta, még soha nem adott fel versenyt, de a Bigfooton ez is megfordult a fejében, nem is véletlenül, mert az első éjszakán a versenyre lecsapó vihar miatt rengetegen szálltak ki. A szélorkán, a rettenetes hideg és a jeges eső  mellett, az is szerepet játszott ebben, hogy amikor egy kopár hegyoldalban, ahol egy fa sincs a közelben száz méteren belül többször is lecsap egy-egy villám, akkor a legkeményebbek is elgondolkodnak rajta, hogy megéri-e folytatni.

Lubics elmondta, hogy nagyon félt, el is sírta magát, de tudta, hogy nem állhat meg, mert megfagy, ezért összeszorította a fogait, és ment tovább. A vihar aztán elvonult, a futónő pedig tudta folytatni a versenyt, sőt az előre meghatározott ritmusban haladt, evett, és aludt, de hamar kiderült, hogy a vihar miatt szétázott cipőjében

Az egyik ellenőrzőponton körberagasztották a lábát, így tovább tudott futni, de a lába nem fért el a cipőben, úgyhogy menet közben apránként szét kellett vagdalnia a cipőit. A lábfeje így is egyre jobban bedagadt, a verseny végén a kompressziós zoknit is úgy kellett levágni a lábáról. A fájdalmat egy idő után a fáradtság és a kialvatlanság miatt nem is érezte, ez azonban talán még a lábánál is veszélyesebb problémát jelentett.

A magyar sportoló elmondta, az alvásra volt előzetes stratégiája, de míg a felkészülésnek szánt Ultra Gobin – amin végül nem tudott elindulni – 1-2 ezer méteres szintkülönbséggel kellett számolni, addig a Bigfoot 200-on 14 ezer méterrel, így pedig a fáradtságnak is sokkal komolyabb jelei voltak. Lubics 48 óra után feküdt le először aludni, amikor már nagyon durva hallucinációi voltak, de mivel a szintidő 105 óra, az egész verseny alatt összesen 4-5 órát tudott aludni rövidebb etapokban. 

A hallucinációkkal mindenki megküzdött, aki egyedül futott. Az egyik versenytárs azt mesélte a célban, hogy egy szikla tetején állva meglepődve nézte, hogy a többiek futnak a völgy felé, miközben ott van előtte egy híd. Már majdnem rálépett a hídra, amikor bekapcsolt az agyában a vészjelző, és végül nem lépett le a szikláról a szakadékba, a hidat ugyanis csak haluzta.

– mondta Lubics, aki elmondta, hogy utólag úgy érzi, marha jól csinálta, mert végül szintidő alatt fejezte be a versenyt, de az utolsó napra így is teljesen kikészült. Ennek ellenére, egyáltalán nem bánta meg, hogy elindult a versenyen. Mint mondta, borzasztóan örül, hogy megcsinálta, egy extra élményért ment, és azt alaposan meg is kapta, sőt, talán kicsit sok is jutott belőle.