A csapat jobban szeret téged

Tizenegy férfinak szeretnie kell egymást és a célt, amiért kimentek Dél-Afrikába. Önmagukat nem szerethetik, mert a világbajnokság, ellentétben a bajnokságok énközpontúbb játékrendszereivel, a csapategységről szól. Rövid idő alatt az év jelentős részében más rendszerben, esetleg más poszton és országban játszó játékosoknak kell közös nevezőre jutniuk, mindezt egy ország miatt, vagy egy csapatért, ami jobban szeret téged, mint a rokonok vagy a feleséged. Elég példát szolgáltatott a harmadik játéknap ennek bizonyítására.

Rögtön az első meccsen, a kevés érdeklődésre hivatott Algéria-Szlovénián kiderült, hogy nem szabad hit és remény nélkül bátortalanul világbajnokságra menni. A vb-n nem kell ugyanis számolni, jobb esetben minden meccs minimum egy kupadöntő, és ismerjük az ide vonatkozó futball-közhelyet.

Tipikus kiscsapatok közti meccs volt, aminek amellett, hogy sportértéke kevés volt, még a harcos győzni akarásban sem morzsolták fel erejüket a csapatok, inkább gyáván, keveset kockáztatva fociztak. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a nem túlságosan őrjítő iramú mérkőzésen passzoltak eddig a legtöbbet és legpontosabban a világbajnokságon: a passzok 73 százaléka, 741 sikeres passz volt.

A meccs két fontos dologgal szolgált számunkra amellett, hogy a szlovének megszerezték vb-történelmük első gólját a 79 percben Robert Koren pattogós lövésével, ami Sausi kapus potyája volt. Az egyik tapasztalat egy kiscsapat számára, hogy mindenképpen kockáztatni kell, bátran és kíméletlenül játszani mindaddig, amíg róluk szól a világbajnokság, alapvetően háromszor kilencven percig.

A másik, ami a meccshez is szorosan kapcsolódik: egyik játékos sem lehet annyira önző, hogy elhiggye, csak ő képes eldönteni egy mérkőzést, ezért bármit megtehet, például egy indítást úgy vesz le kézzel, mintha lufit az égből. Az emiatt kiállított Gezzál butasága még a teljesen passzív szlovéneket is támadásra kényszerítette, akik nemcsak egy gólt találtak, hanem a reményt a következő két meccshez, ugyanis a 3 pont nagyon sokat érhet.

Az önmagukba vetett hittel a szerbeknél nem volt gond, jó csapattal érkeztek a vb-re, gondoljunk csak az Interrel BL-t és olasz bajnokságot nyerő Sztankovicsra, vagy arra a laziós Kolarovra, akit José Mourinho elsőként igazolna a Real Madridba. A régi Jugoszlávia vehemens, súlyos érzelmekkel terhelt foci-, kosár- vagy vízilabdacsapatait mindig az erős összetartás jellemezte. Most nem. A pályán láthatóan nem értették meg egymást, nem kommunikáltak, sőt, tőlük szokatlanul nem is nagyon pörögtek, inkább keménykedtek, amíg Ghána fel nem őrölte a szervezetlenebbül játszó szerbeket. Ghána győzelméhez a legtöbbet mégis a szerbek tették.

Előbb Lukovics teljesen feleslegesen rántotta le Gyant, amivel megkapta második sárgáját, majd egy jelentéktelennek tűnő beadást vett le kézzel a saját tizenhatosán Kumanovics. A tizenegyest Gyan belőtte. Mindkét esetben fontosabb volt a szerb játékosnak saját szerepe, mint az, hogy a másikban bízva csapatban oldjanak meg egy szituációt. A szerb kosárcsapat egy saját rendezésű Európa-bajnokságon kikapott, majd összeverekedtek az öltözőben, mert Jaricsék nem bírtak saját egójukkal, ezért mondta helyesen Rátgéber László a stúdióban, hogy a szövetségi kapitány elsődleges feladata azt elhitetni, hogy a szerbek nem nyerik meg a vb-t.

Alázat, az kell ide, ami Ghánában megvolt. Nem egyéniségek köré építettek csapatot, Muntari például nem is játszott, viszont végig nagyon akarva futottak és hajtottak, ahogy edzőjük, a szerb Rajevac kitalálta ezt. Nagyon sokat volt játékban a labda (78 perc), közepesen sokat futottak - de szemre is látványos volt a két csapat közti sebességkülönbség - és láthatóan magabiztosabbak lesznek.

Az első meccs alapvetően az akklimatizálódásról szól, amibe bele kell férnie a szálloda elfoglalásán kívül - amit a ghánaiak lecseréltek - a játéktér megszokásán át a saját csapatjáték ritmusának megtalálásának is. Ghána végig a saját ritmusában játszott, komoly tempót ment, és még nyertek is, joggal örültek, ráadásul látványos és szerethető focit játszottak.

A ritmus megtalálásáról sokat vitatkoznak komoly szakemberek, és persze szurkolók, hogy az egyhónaposra tervezett kupára hogyan kell megérkezni: rögtön élesen és kiéhzve, vagy fokozatosan fejlődve, a csúcsformát a kieséses szakaszra tartogatva. A németek az előbbit választották, mert tudják azt, milyen fontos, hogy egy csapat higgyen magában és a lehetőségeiben, mert a kieséses szakaszban ennek óriási jelentősége lesz. A németek, ha képesek mindig csak az adott meccsre figyelni, és nem elkezdeni okoskodva számolni a továbbiakról, sokáig juthatnak.

Joachim Löwöt sokat bírálták, hogy a Schalkéban remek szezont futó Kevin Kuranyit otthonhagyta a nem túl sikeres szezont letudó Podolski-Klose párosban megbízva. A bajnokság és a kupasorozat különbségeit hosszan elemezhetnénk, de itt egy példa, mennyire más műfaj a kettő: Podolski gyönyörű gólt nyesett be, Klose pedig olyan lendülettel és magabiztossággal érkezett meg a fejesgóljánál, ami legalábbis azt jelentheti, hogy Löwnek végre újra lett  két gólérzékeny csatára.

Podolski és Klose a válogatottban rendszeresen jól játszanak, ami lehet a játékrendszer (Klose elől, mögötte három gyors és jól passzoló játékos, Özil, Podolski és Müller), az edző (már-már intimitásba hajló bizalom és hit felőle) vagy egyszerűen a válogatottság miatt. Ballack sérülése nem veszteség a németek számára, főleg, ha van egy olyan jobbszélsőjük, mint a 20 éves Müller, aki gólja mellett kreatívan és megbízhatóan lépett be a támadásszervezésbe, nálam a meccs legjobbja volt.

Egyébként a németek játéka megmutatta, hogy a futómennyiség kevésbé hasznos statisztikája mellett sokkal fontosabb lenne hangsúlyozni a játékban a sebességváltás és robbanékonyság szerepét, az üres területek bejátszását, amihez elengedhetetlen, hogy a játékosok nemcsak ismerjék a másikat, hanem feltétlenül meg is bízzanak benne. Emellett külön kellene mérni az egyes csapatok és játékosok támadóharmadban véghez vitt sikeres passzainak számát.

A harmadik nap három kiállítást hozott igazi durvaság nélkül. A fegyelmezettség pedig elsősorban az edzőtől és a felkészüléstől, valamint játékostársakban való bizalomtól függ. Nem tizenegy játékos alkot egy csapatot, hanem egy csapatban játszanak tizenegyen, és lehetőség szerint mindig az a tizenegy, aki képes alárendelni magát a közös céloknak, amik egy ilyen sűrű hónapban sokkal komolyabbak.