Síppal, dobbal, vuvuzelával

Pénteken Dél-Afrikában elkezdődött a világbajnokság, két döntetlenen vagyunk túl, az egyik jobb volt, a másik pocsék. Előtte volt egy közel egyórás nyitóünnepség, ami viszont kifejezetten pofásra sikerült. Nem is értjük, miért nem az ekkor látott ganajtúrót választották a vb kabalafigurájának, sokkal eredetibb lett volna, mint a gepárd vagy párduc vagy mi az.

A modern vb-k nyitómeccsei nem szoktak igazán színvonalas vagy emlékezetes összecsapásokat hozni, 1970-2002 között kilenc gól született mindössze, a 2006-os Németország-Costa Rica elképesztő, hat gólos felhozatala azóta is témájuk az effajta statisztikák kedvelőinek.

Dél-Afrikától és Mexikótól első blikkre nem tudta, mit várjon az ember, a himnuszok alatt kellőképpen elszánt és erőtől duzzadó futballistákat láthattunk mindkét oldalon. Mexikó lendületesebben, veszélyesebben és pontosabban kezdett, nagyon élt Dos Santos, akit a Ronaldinhótól kölcsönzött hajráfról és lilásrózsaszín cipőjéről messziről meg lehetett ismerni, és Franco, a csapat hivatalos középcsatára is, aki két helyzetet is elrontott az első húsz percben. Persze aki csak picit is ismeri Francót, tudja, ő majdnem minden helyzetet elront.

A hazai csapat a félidő közepére talált magára, de kapura egyáltalán nem volt veszélyes, ami azt jelenti, az első félidőben egy lövésük sem találta el a vendégek kapuját. A 32. percben Franco öt méterről lőtt a kapusba, hat perccel később Vela lesről szerzett gólt, a szünetig nem változott az eredmény.

A kiegyenlített játék egészen az 58 percig tartott, ekkor Tshabalala kiváló indítást kapott a mexikói térfél közepén, lefutotta védőjét, és bivalyerős, pontos lövéssel beleírta magát a dél-afrikai futball aranykönyvébe, 1-0 a hazaiaknak. Nem csak pontos volt a lövés, de ritka szép is, épp a kapufák találkozásához csapódott a labda.

Mexikó a 79. percben egyenlített, amikor már három támadója is pályán volt, köztük a veterán Blanco, aki 10 percnyi szaladgálás után már a fülén vette a levegőt. Mégis egy védő, a barcás Rafa Marquez szerzett gólt egy félresikerült lesreállítás után. Az eredmény már nem változott, a nyitómeccs ismét nem hozott igazán színvonalas vagy gólgazdag játékot.

Az esti mérkőzés előtt nem gondolta volna senki, hogy visszasírjuk a délutáni inkább küzdelmes jellegét: ha a fiatal, és igen hebrencs Lodeiro nem állíttatja ki magát az utolsó tíz percre, szinte semmi izgalmas nem lett volna az Uruguay-Franciaország meccsen. Ráadásul szerencsétlen csere volt, alig 20 percet töltött a pályán.

A francia válogatott papíron igen erős kezdő tizenegyében angol, francia és spanyol bajnokok egész sora lépett pályára, de pont olyan jellegtelen játékkal rukkoltak elő, mint a náluk jóval alacsonyabbra taksált dél-amerikai csapat.

A franciáknál Govou, az uruguayiaknál Forlan hagyott ki ziccert, ezen kívül volt még egy cseles Gourcuff-szabadrúgás, számos kisebb-nagyobb szabálytalanság, és a már említett kiállítás, ami után úgy 10 percig még futballozni is akartak a franciák, de eredménytelenül.

Az első nap tehát nem a támadófutball, vagy egyáltalán a futball győzelmét hozta, a folytatásban csak abban reménykedhetünk, hogy az első 180 perc csak kisiklás volt. Ami jó, hogy a bírók eddig szinte hibátlanok, jogos volt majdnem az összes lap, a piros is, és még a mexikói lesgólt is helyesen érvénytelenítették.

Reméljük, a futballisták is összekapják magukat, és a hét végére elérik a bírók szintjét, és nem a játékvezetők alacsonyodonak a futballistákhoz.

De mindennél fontosabb lenne, hogy az éjszaka valaki megsemmisítse az ország összes vuvuzeláját, azokat a rohadt kürtöket, amiket az első másodperctől az utolsóig fújnak minden stadionban a drukkerek. Az állandó, monoton zsibongás az agyára megy az embernek, mintha egy lecsaphatatlan bögöly zümmögne a tévéből 100 percen keresztül.