Futball-láz Japánban: szemétszedés, túlcsorduló vécék

Bár Japán soha nem volt futballnagyhatalom, az idei vb-n mégis hozzájárult az egyetemes sportkultúrához, kisebbrészt azzal, hogy az első ázsiai csapat lett a világbajnokságok történetében, amely elvert egy dél-amerikai válogatottat (Kolumbia, 2-1); nagyobbrészt pedig azzal, hogy a japán szurkolók felszedték maguk után a szemetet.

Ezek közül persze hiába kisebb jelentőségű, mégis az előbbi a meglepőbb, olyannyira, hogy maguk a japánok sem számítottak rá: a torna kezdete előtt a várakozások elég visszafogottak, a válogatottal szembeni kritikák annál élesebbek voltak. Hiába kvalifikálták magukat a vébére a megszokott könnyedséggel, erősebb csapatok ellen rendre összeomlottak, nem véletlen, hogy a világbajnokságra (az egyébként módszertanilag elég gyenge) világranglista 61. helyén érkeztek – ezen a listán Magyarország 51. 

Az sem javította az esélyeiket, hogy a torna előtt két hónappal kirúgták a szövetségi kapitányt, a bosnyák Vahid Halilhodžićot, mert nem tudott kommunikálni a játékosokkal, illetve a csapat direkt stílusa nem tükrözte a japán hagyományt, ami a helyiek szerint a kispasszos, hatékony játékot jelenti.

A menesztés másik oka sajtóértesülések szerint az volt, hogy Halilhodžić kihagyta a csapatból a veteránokat – például a vb-n Szenegál ellen csereként egyenlítő Honda Keiszukét és a Manchester Unitedet is megjárt Kagava Sindzsit –, ami miatt elkezdett esni a meccsek nézőszáma és a válogatott iránti érdeklődés.

Ami egyébként sem olyan jelentős:

Mivel pedig az egész fociláz kezdete 2002-höz köthető, az idősebb generációknak végképp semmit nem mond a foci, inkább a fiatal középosztály sportja.

Nincs akadémia, van iskola

A bajnokság átlagos nézőszáma az utóbbi tíz évben nem változott, sőt inkább csökkent. Bár a 17-18 ezres meccsenkénti átlag európai összehasonlításban nem rossz, nagyjából a holland liga szintjén van, ám a lakosságarányhoz képest azért jóval alacsonyabb. A Halilhodžić kirúgása kapcsán felhozott érv, a veteránok kihagyása pedig végső soron a japán futball helyben járásának a jele: a válogatott meghatározó játékosai ma is ugyanazok, akik négy vagy nyolc éve voltak, az új generáció pedig csak közepesen muzsikál.

Ennek ellenére Japán (Dél-Korea mellett) még mindig messze a legjobb ázsiai csapat, 1998 óta stabil vb-résztvevő, és a mai meccsek eredményétől függően az egyetlen ázsiai válogatott lehet a nyolcaddöntőben, most harmadszor juthatnak a tizenhat közé.

Ezt pedig elég sajátos utánpótlás-neveléssel érték el:

Szövetségi kapitányokat eddig jellemzően külföldről igazoltak, Zico vezette őket 2002 és 2006 között, és Alberto Zaccheroni és Javier Aguirre is dolgozott a japán kispadon, de idén Halilhodžić kirúgása miatt Nisino Akira személyében hazai edzővel vágtak neki a vébének. A játékosok tekintetében viszont egyre több a légiós, főleg Németországban lettek kelendőek a japánok, bár kevés közülük, aki meghatározó ember klubcsapatában.

A japán foci megítélése tehát kicsit olyan kérdés, mint hogy a pohár félig tele vagy félig üres: Japán nem futballnemzet, és sosem lesz az, de a befektetett energiákhoz képest nincs mit szégyellniük. Jellemző, hogy a japán csapat beceneve azért lett kék szamurájok, mert az 1950-es években, amikor Japánba betette a lábát a modern foci, nem volt válogatott, ezért a Tokiói Egyetem csapata képviselte a nemzetet, ők meg kék mezben játszottak, ami megragadt. Tehát elég messziről jött a japán foci, mire eljutott a mostani szintre. Az 1964-es olimpián egy becsúszásnak inkább tapsoltak az első meccseken, mint ha gól van.

Kis híján túlcsordult az öröm

A fentiek miatt a japán–kolumbiai meccs hatodik percéig nem sokakat érdekelt a vb a szigetországban, ám azzal, hogy a dél-amerikai válogatott rögtön a meccs elején emberelőnyt és egy tizenegyest ajándékozott a japánoknak, elég nagyot fordult a világ. Mire a meccs befejeződött, ez lett az idei év legnézettebb sporteseménye az országban, bár ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az eddigi első hely a februári téli olimpiai műkorcsolyadöntőé volt. (A japán Hanju Juzuru nyerte meg a másik japán, Uno Soma előtt.)

Tokióban a csatornahálózat kis híján túlterheltté vált a félidőben, miután látszólag szurkolók milliói tartották vissza a bizonyos ponton túl visszatarthatatlant a félidőig. A főváros híres sibujai kereszteződésében pedig olyan dzsemborit rendeztek a meccs után, mintha legalábbis Ausztriát verték volta meg, bár jelentős különbség a két évvel ezelőtti budapesti eredményekhez képest, hogy a japánok

Mondjuk erre eleve kevés esélyük lett volna, mert Japánban legendás lustasága ellenére az úgynevezett rendőrség is kivonult az utcára, megakadályozandó a város szétkapását. (Egyébként a sibujai ünnepléssel a helyi németek is bepróbálkoztak, mérsékelt sikerrel.)

A Szenegál elleni meccsre már érezhetően nagyobb volt az érdeklődés, ma Lengyelország ellen pedig a továbbjutás kapujában játszik a csapat, és ha azt túlzás is lenne állítani, hogy focilázban ég az ország, az biztos, hogy jóval nagyobb figyelem övezi a sportot, mint egy-két hete. 

A munka az első

Ám a dolognak megvannak a korlátai: a szenegáli meccs este tizenegykor volt, a lengyelek elleni éjfélkor kezdődik japán idő szerint, mindkettő hétköznap. Japán pedig nem olyan ország, ahol a foci miatt csak úgy leállhat a munka. A dolgot súlyosbítja, hogy nincs éjszakai közlekedés, a kocsmák nagy része pedig jellemzően az irodaházak tövében van, az emberek többségének lakóhelye meg az irodaházaktól jó messze.

Még a relatíve jó időpontban, este kilenckor kezdődő Kolumbia elleni meccsen is jellemző volt, hogy az öltönyös irodai áldozatok csoportjai jóval a kezdés után érkeztek a kocsmába, hiszen a munka nem vár; a lefújás után pedig azonnal léptek is, hiszen az utolsó vonat sem.

Tehát a meccsnézési lehetőségek elég korlátozottak, azt pedig mondani sem kell, hogy éjfél után a nagyvárosokban nem nagyon van utcai kivetítőzés (bár egyes helyeken vannak beltéri kivetítős helyek, és egyes stadionokban is lehet nézni a meccseket). A távolról jöttek számára pedig az is idegenné teszi a japán meccsnézési kultúrát, hogy

ehhez ugyanis jellemzően menüt vagy korlátlan italfogyasztást kell venni, sőt van, ahol egyenesen előre jegyet kell váltani a kocsmába a meccs idejére, és még külön ülő- és állójegy is van.

Amiben viszont nincs különbség, hogy a japánok is szeretnek mocskosul lerészegedni a meccs apropóján (meg egyébként anélkül is), és szurkolás tekintetében az otthonról is megszokott artikulálatlan üvöltésekkel elég jól bele lehet olvadni a tömegbe.

Nem szemetelnek, csak ha isznak, és általában isznak

Ebből egyébként az is következik, hogy a japán szurkolók pedánsságán csodálkozó sajtóbeszámolóknak azért nem mindig szabad hinni. Sibujában a zöld lámpát ugyan betartották, de ahogy a reggeli és esti vonatokon, úgy a közösségi médiákban terjedő beszámolók szerint a meccs után összegyűlt tömegben is sok nőt molesztáltak és fogdostak össze. (Egy jellemző kommentár egy sportlapból: minek mentek oda?)

Ezzel  kapcsolatban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az angolszász online sajtót ellepték a japán oktatási rendszerről és a japán kultúrába beleivódott mély tisztelettudatról értekező cikkek és videók. Persze tagadhatatlanul sok pozitív társadalmi hatása van, hogy a japán gyerekeknek mindennap fel kell takarítaniuk az osztálytermet maguk után az iskolában, ahogy vélhetően az is hozzájárult a szemétszedési kampányhoz, hogy Japánban nincsenek köztéri szemetesek, ezért mindenkinek haza kell vinnie magával a mocskát.

De hiába sokkal tisztább Tokió vagy Oszaka egy átlagos nyugati nagyvárosnál, aki járt már péntek este Tokió egy nagyobb vasútállomásának vagy bevásárlóközpontjának férfivécéjében, vagy látott már társasházat egy nappal a hulladék begyűjtése előtt, az tudhatja, hogy az a néhány szemétszedő szurkoló nem reprezentálja a japán társadalom száz százalékát. Arról nem is beszélve, hogy Japán pár héttel ezelőtt a G7-csúcson (az Egyesült Államok mellett) nem volt hajlandó aláírni az egyszer használatos műanyagszemét visszaszorításáról szóló nyilatkozatot, mert a japán kormány szerint a társadalom nincs felkészülve arra, hogy kevesebb műanyagszemetet termeljen; más szóval a szemét felszedése egy dolog, de legalább ugyanilyen fontos lenne a termelésére is odafigyelni.

Ettől függetlenül bármi lesz is a lengyelek elleni meccs eredménye, és bármit is játszanak a nyolcaddöntőben, vélhetően a japánok ezen a vb-n mégis a szemétszedésre lesznek a legbüszkébbek, ami egyébként sokat elmond a focihoz és a külföldiek Japán-képéhez fűződő viszonyukról.

(Borítókép:  Carl Court / Reuters)