Hahó, Kínában volt az olimpia!

Emberi jogi szervezetek az Afrika-kupa bojkottjára szólították fel a résztvevő csapatokat a tűrhetetlen egyenlítői-guineai helyzet miatt. De mi egyáltalán a baj ebben az országban? Kiskirályok, családon belüli királydráma, olaj, szupersportsautók és politikusbűnözés. Egyenlítői-Guinea dióhéjban.

„A Géza-Elemér-Q betű mi lehet vajon? Mert onnan van ez az úszó.” Ericnek, az angolnának a sydney-i olimpián bemutatott felejthetetlen produkciója, no és persze Knézy Jenő szórakoztató megrökönyödése (Hát ez beszarás! Belefullad a pali!) jut eszünkbe Egyenlítői-Guineáról azóta is. Az idei Afrika-kupa társrendezésével az ország igyekszik megmutatni, hogy nem csak ultrabéna úszókkal képesek kiaknázni a sportnak a szórakoztatóipariban és országimázsban rejlő lehetőségeit, hanem egy profi és jó hangulatú rendezvény lebonyolításával is.

Emberi jogi szervezetek az egyenlítői-guineai jogtiprások, kínzások és úgy általánosságban az embertelen elnyomás miatt az Afrika-kupa bojkottjára szólították fel a kvalifikált országokat, de még az olyan makulátlan demokráciák, mint Botswana, Ghána vagy Mali sem vették komolyan egy perce sem a felhívást. Eleve Afrikában keresztülverni egy ilyen akciót körülbelül azzal lenne egyenértékű, mint Hagyó Miklóst megtenni az Antikorrupciós Hivatal vezetőjévé. De mit kell tudni Egyenlítői-Guineráról?

A válogatott, amely a FIFA szerinti 151. helyezésével messze a leggyengébben rangsorolt az összes résztvevő között, megnyerte első két meccsét és magabiztosan juttott be az egyenes kieséses szakaszba. Az ország mezőgazdasági és erdészeti minisztere a magánvagyonából egymillió dolláros prémiumot ajánlott fel a csapat tagjainak minden győztes mérkőzés után, megfejelve egy 20 000 dolláros gólszerzői jutalékkal. Természetesen még korrupt afrikai minisztereknek is csak akkor megy ilyen jól, ha történetesen éppen az édasapjuk az országot irányító diktátor.

Az óriási meglepetésre a harcok közepette kvalifikált Líbia elleni győztes gólt szerző Javier Balboa máris több, mint 100 000 dollárt keresett. Az egykor a Real Madridban is megfordult, spanyolországi születésű csatár minden bizonnyal nem bánta meg, hogy 2007-ben elfogadta az egyenlítői-guineaiak állampolgársági ajánlatát. Az egész válogatott – követve az európai asztalitenisz-válogatottak és katari atléták által kikövezett utat – honosított spanyol és brazil játékosokra épül.

Egyenlítői-Guinea egy főre jutó nemzeti összterméke évi 36 000 dollár, körülbelül ugyannyi, mint Németországé, és durván a kétszerese a magyarnak. Afrika harmadik legjelentősebb olajexportőrének politikai elitje nem kevés pénzt lop el, gondolhatjuk, különösen ha belelapozgatunk a fejlettségi riportokba. A lakosság kétharmada napi két dollárnál kevesebből él, felük nem jut tiszta ivóvízhez és a gyermekek ötöde nem éri meg az ötéves kort. Az országnak sikerült végrehajtania azt az egyedülálló bravúrt, hogy röpke tíz év alatt hiába nőtt több mint húszszorosára a GDP, a nép ebből semmit sem érzékelt.

A spanyolok egy 1778-as, zavaros egyezmény utolsó utáni záradékaként, lényegében véletlenül szerezték meg a területet a portugáloktól. A gyarmatosítás nagyjából kimerült pár kókuszültetvény igazgatásában és néhány tucat katona – minden bizonnyal büntetésből történt – odavezénylésében. 1968-ban az ország nagy reményekkel futott neki a függetlenségnek, az első – és azóta is utolsó – szabad és demokratikus választásokon az egyik kisváros polgármesterét, Franciscó Macías Nguemát választották elnökké. Nem volt jó ötlet. Nguema egészen egy évig tartotta is magát a demokratikus játékszabályokhoz, de 1969-ben megölette egyetlen potenciális ellenfelét, a pompás nevű Bonifáció Ondó Edut. Ha egy üzlet beindul, gondolta Nguema, és innentől nem nagyon volt megállás. Először módosította az alkotmányt, minden hatalmat az elnök kezében öszpontosított, majd előbb örökös elnöknek, később Egyenlítői-Guinea Egyetlen Csodájának és az Oktatás, a Tudomány és a Kultúra Nagymesterének nevezte ki magát.

Amikor Nguema 1975 karácsonyán a főváros focistadionjában megölette 150 feltételezett ellenfelét, miközben közvetlen utasítására a hangszórókból Mary Hopkins Those Were the Days című slágere szólt, akkor már közvetlen kollégái és rokonai is kételkedni kezdtek épelméjűségében. 1979-ben végül utolérte a diktátorok menetrendszerű végzete. Saját unokaöccse, az ország leghírhedtebb börtönének, a Black Beachnek az igazgatója megölette nagybátyját, majd átvette az uralmat. Teodoro Obiang Nguema azóta is vaskézzel irányítja az országot, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően ő hétévente kiír egy választást. A legutóbbit a megboldogult Szaddám Husszeint is megszégyenítő módon, a szavazatok 98 százalékával nyerte meg. Megfigyelők csalásokat emlegettek, amit megerősít az a tény, hogy egyes szavazókörökben a választásra jogosultak 105 százaléka szavazott Obiangra. Szintén szakított nagybátyja gyakorlatával és politikai ellenfeleit nem megöleti, hanem inkább megvásárolja vagy elűzi.

Minden folyt volna tovább a szokott mederben, ha a kilencvenes évek közepén nem találnak olajat a partok mentén. Nagyon sok olajat. Alíg tíz év alatt az ország a világ elfelejtett kókuszrost-exportőréből az egyik legjelentősebb afrikai olajhatalommá vált. Egyenlítői-Guinea Nigéria és Angola mögött jelenleg a harmadik számú afrikai olajexportőr. A befolyt pénz szinte az utolsó fillérig a szűk politikai elit zsebébe vándorol.

Az olajkincs természetesen kalandorok figyelmét is felkeltette. 2004-ben Simon Mann, egy egykori SAS-tiszt dél-afrikai zsoldosok segítségével szeretett volna egy puccsot végrehajtani, de lekapcsolták a szervezkedőket. Mannt 34 év börtönre ítéltek, amiből négy évet le is húzott a már emlegetett Black Beachen, amikor diplomáciai nyomásra elnöki kegyelemben részesült.

A sikertelen puccs kisebb fajta nemzetközi botrányt okozott, hiszen Margaret Thatcher fia, Sir Mark Thatcher volt az egyik finanszírozója az akciónak.

Nehéz számba venni az elnök családja által összelopkodott értékeket. A francia rendőrség pár hete foglalta le az elnök fiának kétmilliárd forintot érő luxusautó-gyűjteményét. A kollekcióban volt több Bugatti Veyron, egy Masareti MC12, egy Ferrari Enzo, egy Ferrari 599 GTO, egy Aston Martin V8 V600 LM és még számtalan, kisebb értékű gépjármű. A hétezer dolláros havi bérért erdészeti miniszterként dolgozó csemete ezenkívül rendelkezik még egy 35 millió dollárra taksált malibui villával, Fokváros egyik legdrágább ingatlanjával, és egy körülbelül 20 millió dolláros párizsi luxuslakással. Teodórint nem zavarja a francia rendőrségi vizsgálat, amit nemcsak a milliós prémium mutat, hanem az is, hogy tavaly 330 millió euróért rendelt meg egy yachtot Németországból. Egyenlítői-Guinea évente ennek kevesebb mint egyharmadát költi ez egészségügyre. De ezek mindössze az apróságok, hiszen Obiang 2003-ban meglepő okoskodással magánosította a teljes állami vagyont. Azzal érvelt tévébeszédében, hogy meg szeretné akadályozni az állami hivatalnokok további korrumpálódását, és legalább félmilliárd dollárt utalt át saját bankszámláira.

Két győztes mérkőzés után, a biztos továbbjutás tudatában a házigazdák kikaptak Zambiától, így csoportmásodikként a Drogbával felálló, bivalyerős Elefántcsontpart vár rájuk a negyeddöntőkben. Az elvárásokat már így is messze túlteljesítették. Sikertelen bojkottfelhívás és eszement diktatúra ide vagy oda, egyenlítői-guineaiak százezrei egy hete focilázban égnek.