Orbán lányai előtt Janics a példakép

Miután kedden bemutatták a Ne gyűlöljetek! című könyvet, aminek alcíme Janics Natasa elvesztése, egyre inkább össze lehet rakni a mozaikokat: mi, miért történt, és talán le is lehet egyszerűsíteni a helyzetet. Felesleges sokadszor is újra leírni a lángoló szerelem miatti hazatérést, hogy Dusev-Janics Natasa milyen szélsőséges egyéniség, milyen jellem, satöbbi.

Van a könyvben viszont egy megható levél Lévai Anikótól, Orbán Viktor miniszterelnök feleségétől. A háromszoros olimpiai bajnok kajakos könnyes búcsújának napján egyébként említést tett róla. Ebből idézünk.

„Tulajdonképpen szeretném abban megerősíteni, hogy nagyszerű a teljesítménye. Évek óta figyelem, ahogy magyar színekben versenyez, mégpedig nagy csodálattal figyelem – elsősorban azért, mert azt vettem észre, hogy bármilyen helyzetben tud saját magából erőt meríteni. Márpedig, aki saját magából erőt tud meríteni, nagyon erős kell legyen. És ebből az erőből nagyon sokat adott nekünk, magyaroknak, szerbeknek, horvátoknak, akár bolgároknak, akik a Duna mentén élünk. Talán nagy szavak ezek, de maga egyfajta szimbólum lehetne mindannyiunk számára a közép-európai összefogás, együttműködés, közösségteremtés szimbóluma. Nekem mindenképpen az.

A versenyzés nem a győzelemről, hanem a helytállásról szól – persze én nem vagyok élsportoló, csak öt sportoló gyerek édesanyja, meg talán, egy kissé kiöregedett volt ifjú röplabdás – de így látom, így érzem. És ha valaki helytállásból csillagos ötösre vizsgázott újra meg újra az elmúlt években, az maga volt, Natasa.

Nagyon megértem, hogy a családja mellett dönt, igaza van. Nagy veszteség lenne a magyar sportéletnek, ha nem magyar vizeken, vagy klubnál folytatná a versenyzést, hiszen a csapat az csapat, nem mindegy, hogy kik a tagjai, kik segítik, támogatják, vagy éppen küzdenek egymással egymásért, de a családi összetartozás a legfontosabb kötelék. Ott a helye a férje és a gyermeke mellett. Nem fogom elfelejteni, ahogy az ostoba újságírók megkérdezték az olimpia után, hogy mi hiányzik a legjobban, és nem győztek csodálkozni, hogy erre nem azt válaszolta, hogy az aranyérem, hanem hogy a kislánya. A könnyeit sem fogom elfelejteni – azóta szeretnék írni magának. Csak képernyőn néztem, de teljes szívemből megértem.

Egyszóval csak a hálámat szerettem volna kifejezni, a köszönetemet – talán mondhatom, a barátaimét, a gyerekeimét is. Büszkék vagyunk Önre, és méltán állítom példaképül lányaim elé.”

Amikor Janics október elején az említett levélről beszélt, azt is megemlítette, hogy a hazai szövetség főtitkára, bajnoktársa, Ábrahám Attila nem válaszolt neki, amikor együtt egyeztettek. A könyvben nincs szó kettejük viszonyáról, de egy biztos: volt konfliktusuk Londonban. Talán egyszer az is kiderülhet, hogy a volt sportállamtitkár milyen szerepet játszott a helyzet nem megfelelő kommunikációjában.

A könyvben nagyon őszintén beszél Kovács Katalin is, és elárulja, volt benne harag és gyűlölet is – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem -, amikor 2004-ben legyőzte őt Janics a hazai válogatón, így nagy álmát, az egyéni olimpiai bajnoki cím megszerzését nem válthatta valóra.

„Nem elsősorban Natasa iránt volt bennem gyűlölet és harag, hanem a megemészthetetlen helyzet miatt.”

Később két olimpiát nyertek együtt párosban, barátok lettek. „Azt hiszem, én voltam Magyarországon a legutolsó ember, aki még mindig bízott benne, hogy kacsa, rossz vicc Natasa elmenetele. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet" - összegez a szintén háromszoros olimpiai bajnok Kovács, aki egy időben a Nők lapjában tanította magyarul Janicsot.