Dudás Miklós: kajak jegelve

Új területen próbálta ki magát a közelmúltban, hiszen menyasszonyával, Ivett-tel közösen szerepeltek a Nyerő Páros valóságshow-jában. Milyen tapasztalatokat gyűjtött az adásokban?

Nem ez volt az első ilyen eset, 2014-ben a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorban már megismerhettem ezt a világot, de a mostani azért volt különleges, mert a kedvesem, Ivett is velem tartott. Ettől sokkal felszabadultabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam. Anno, amikor a dzsungelben olyan ismert emberek közé csöppentem, mint Gáspár Laci, Bódi Sylvi vagy Szabó Zsófi, csak kapkodtam a fejem, hogy úristen, mit keresek én itt. Most már talán valamivel engem is többen ismertek, de mint sportoló én azért nem szerepelek mindennap a képernyőn. Egyébként az egészet egy bulinak fogtuk fel, nagyon jól éreztük magunkat. Rossz is volt kiesni.

A sportban is fontos a taktika, de néhány epizódot elnézve a villában különösen az volt...

Valóban, mi viszont Ivett-tel megbeszéltük az elején, úgy megyünk be, hogy csakis őszintén, az érzelmeinkre hagyatkozva játszunk, nem fogunk taktikázni vagy áskálódni. Mi a műsor után is tükörbe tudunk nézni, magunkat adtuk, nem akartam úgy járni, mint néhány versenytársunk, aki tovább jutott, mint mi, de most utálja a fél ország... 

Volt olyan dolog, amit a játékban a sportolói múltjának köszönhetően tudott kamatoztatni?

Például azt, hogy egyáltalán itt lehettem. De a mindennapos stressz, valamint a sikerek és a kudarcok kezelése is talán jobban ment, mint a többieknek, a sport erre is megtanított.

Egyeseket rendesen kikészített, hogy napról napra jól teljesítsenek, nem szoktak hozzá ezekhez a gyors és hirtelen hangulatváltásokhoz.

Egyébként pont olyan érzéseim voltak, mint egy verseny után: ha sikerült valami, akkor nagyon jó kedvem volt, de ha nem, akkor rosszul éreztem magam. Illetve a legtöbb fizikai feladatnál azért az állóképességemnek is hasznát vettem.

És olyan van, amit esetleg át tud menteni a sportéletbe a műsornak köszönhetően?

Ha nem is a sportéletbe, de a mindennapokba az ismertségnek köszönhetően mindenképpen. Több megkeresést kaptam már az utóbbi időben, és mivel a kajakozást mostanában jegeltem, ezek a lehetőségek a jövőben még jól jöhetnek.

Mennyire ismerik fel többen az utcán, mint korábban világbajnok kajakosként?

Sokkal, ami érthető, viszont szomorú is egyben. 

Most viszont nem tudunk úgy elmenni vásárolni, hogy tízből legalább hét ember ne jönne oda hozzánk pár szót váltani, szelfizni egyet. 

És el tudja fogadni?

Persze, nincs bajom ezzel. Volt egy eset, ami viszont sokkal jobban zavart. A nagypapámnak mindig az volt az álma, hogy egyszer címlapon legyek a Nemzeti Sportban. Amikor 2014-ben Moszkvában világbajnok lettem, boldogan mondtam neki, hogy vegye meg a másnapi újságot, bíztam benne, hogy egy ilyen teljesítmény elég lesz hozzá. Tévedtem, foci és kézilabda volt a középpontban, engem pedig éppen csak megemlítettek.

Nagyon megharagudott rám, egy ideig nem is beszéltünk. Akkor vált világossá a számomra, hogy a sikerek eltörpülnek a botrányok mellett, utóbbiakon sokkal jobban tudnak csámcsogni az emberek.

A doppingolásra később még visszatérünk, de előbb árulja el, megváltozott már a véleménye, miszerint ha nem jut ki 2021-ben az elhalasztott tokiói olimpiára, befejezi a pályafutását?

Nem igazán, sőt, lehet, hogy már az újabb felkészülést sem vállalom. Húsz éve vagyok benne az élsportban, úgy voltam vele, hogy ezt az olimpiát még megcsinálom, felteszem az i-re a pontot. 

Minden rutinomat bevetettem, amit szereztem az eddigi két évtizedben akár táplálkozás, akár pihenés, akár erősítés terén, aztán márciusban jött a hivatalos bejelentés, hogy elhalasztják a nyári játékokat... Nyilván iszonyatosan kiábrándító volt, még akkor is, ha nem hirtelen sokként ért, de valahol mélyen szerintem mindenkiben benne volt, hogy hátha mégsem marad el, természetesen bennem is, úgyhogy a bizonytalanság ellenére hónapokig ennek szellemében edzettem tovább. 

Nagyon szeretek sportolni, de amikor fáradtan, szakadó esőben és a hidegben futok, és már megfulladok a sárban a Hármashatár-hegyen, akkor kell egy kis extra motiváció, hogy tudjam, megéri, mert lehet, hogy ezen múlik a sikeres olimpia. 

Ezt a pluszt vették el tőlem, ami miatt csalódott vagyok, tényleg nagyon szerettem volna megmutatni magam.

29 évesen, édesapaként egyáltalán tudja még úgy motiválni magát, mint mondjuk öt vagy tíz évvel ezelőtt?

Nem, és megmondom őszintén, sokat gondolkozom azon, hogy mit csináljak, a határán vagyok annak, hogy befejezzem. 

ráadásul sok más lehetőségem is van, ami érdekelne. Az olimpia miatt bevállaltam még az előző évet, ami iszonyatosan sok lemondással járt, rengeteget voltam távol a családomtól, nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer képes lennék ennyire egyedül hagyni őket. Ráadásul a fiataloknak semmi más dolgunk nincs, mint pihenni, edzeni és készülni, nekem viszont ha éjjel vagy hajnalban felkel a gyerek, más kötelességeim vannak, így pedig nem biztos, hogy megérné velük versenybe szállni. Már így is nagyon sok mindent köszönhetek ennek a sportágnak, bejártam a világot, közel 70 országban voltam úgy, hogy sosem vettem repülőjegyet, és azért szerencsére voltak sikerek is.

Sokszor viszont nem a sikerei, hanem a botrányai miatt került a hírekbe. Mennyiben változtatták meg a gondolkodását vagy az életét ezek a kilengések?

A doppingbotrányom gyökeresen, arról egyébként egy könyvet is írok. Nem az a célom, hogy bárkit besározzak, de azért ez egy tabutéma, mindenki lapít, én pedig szeretném bemutatni, hogy egy tehetséges tizenéves fiú hogyan jut el odáig, mi kell ahhoz, milyen emberek, milyen találkozások, hogy végül tiltott teljesítményfokozókhoz nyúljon.

Ha ugyanis nem bukom meg, az hosszú távon még nagyobb bajt okozhatott volna, ezek a szerek ugyanis kicsinálnak. Nem drogot, de hasonló szintetikus anyagot viszel be a szervezetedbe hónapokon vagy éveken keresztül, amit ha leteszel, ugyanúgy elvonási tüneteid lesznek. Ez pedig rendkívül kihat az agyra, tudnék mondani nem egy, nem két olyan neves sportolót, akinek a fejében már az öngyilkosság is megfordult...

Akkor ha most vonalat húz, és visszatekint a karrierjére, kihozta belőle a maximumot, vagy van némi hiányérzete?

Nyilván egy olimpián jó lett volna ott állni a dobogón, sajnálom, hogy nem sikerült, de szerintem ami tőlem telt, azt kihoztam magamból, ennyire voltam képes. Álmodoztam persze róla, de nem mindenáron, az ugyanis sokkal fontosabb, hogy boldog legyek, hogy szerető emberek és nyugodt családi környezet vegyen körül, ez pedig megadatott. 

(Borítókép: Index / Bánkúti Sándor)