Hogy sikerült ilyen gyorsan lerombolni a kéziválogatottat?

Ahhoz képest, hogy Talant Dujsebajev nyolc döntő megnyeréséről beszélt Európa-bajnokság előtt, a Montenegró elleni győzelem után háromszor kikapott a férfi kézilabda-válogatott, így minimális az esélye az olimpiai pótselejtező elérése. A még veretlen spanyolokat és a svédeket kellene megverni.

Az oroszok ellen legalább szoros volt (26-27), a dánok (22-30) és a németekkel (19-29) szemben demoralizálóan nagy különbség alakult ki. Olykor a teljes meg nem értést lehetett látni, Dujsebajev rendre a fejét csóválta.

A kirgiz származású, játékosként olimpiai bajnok irányító mindegyik vereség után magára vállalta a felelősséget, ami szimpatikus, de egyre csak látszatcselekvés.

De hogy juthatott el ekkora rombolásig?

A magyar válogatott ugyanis Mocsai Lajos irányításával is kapott ki párszor több góllal, játszott néhányszor alárendelt szerepet, de a következő meccsen abszolút megvolt az esély a feltámadásra. A korábbi kapitány remekül súlyozta a meccseket, és jól rakta egymás mellé az embereket, működtek a pároskapcsolatok, a játékrendszer megfelelő volt.

Az olimpián például a horvátok és a spanyolok elleni súlyos vereség után a szerbeket és Izlandot verve - heroikus meccsen, kétszeri hosszabbítás után - bejutott a négy közé, a svédekkel szemben pedig igen közel volt ahhoz is, hogy a döntőt elérje.

Most nem látszik, miből lehetne erőt merítene, mert a régi beidegződések nem térnek vissza. A régebben begyakorolt mozgások mintha már nem is léteznének.

Az eddig türelmesnek látszó riporter, Hajdú B. István is elveszítette jóindulatát, amikor azt mondta, csak az tudott szétesni, ami össze volt rakva, míg ebben az esetben ez nem mondható el. 

A legfontosabb probléma és hiba: Dujsebajev a stílusához, a sebességhez keresett embereket, nem pedig a meglévő állományhoz keresett stílust és sebességet.

2011-ben Mocsainak Laluska sérülése után, Nagy László távollétében mindössze két középső védője volt, de Ilyés Ferenc és Schuch Timuzsin megoldotta a legnehezebb feladatokat is. Ilyést most kicserélte arra a Borsos Tamásra a hármas pozícióban, akit valószínűleg nem ismert, mert a Cegléd meccseit, bármennyire fanatikus is, nem nézhette meg. Nyilván a segítői (Bartók Csaba és Sótonyi László) ajánlották őt.

Ebből adódott, hogy középső védőnek csak Nagy és Schuch volt alkalmas, szerkezetileg tehát már eredetileg hendikeppel mentünk a tornának.

Magyarország sikerességét a zárt hatos falnak, az ütköző hármasoknak köszönhette. Most nyitottabb formációt próbáltunk meg, a fal és Mikler összhangja eltűnt, a kapus egy meccsen sem nyújtott tudásához méltó teljesítményt. Szembetűnő az ok és okozat.

Ésszerű fiatalítás – Bodó, Bánhidi, Pásztor - helyett iszonyú kockázatos volt 9 bevetése. Csak 3-4 embert kellett volna kicserélni, mert az idősebbek nemcsak rutinosabbak, hanem jobbak is. Nem utolsósorban, a sorozatterhelésre is még mindig alkalmasabbak, mint a magyar bajnoksághoz szokott fiatalok.

Faluvégi Rudolf a kaput sem látta a németekkel szemben, majd egy gyorsnak nem mondható indulócsellel rendre Nagy László irányába cselezett, vagyis még inkább sűrítette a falat, és a legjobb magyar elől vette el a területet és a levegőt. A Csurgó 21 éves irányítója nyilván soha nem lett volna válogatott, ha nem a Csurgó edzője, vagyis Sótonyi László a kapitány. (A Csurgó adja a legtöbb válogatott játékost, részben kényszerből is.)

Faluvégi az EHF-kupában a Magdeburg ellen játszott nemzetközi meccset, akkor lőtt 8 gólt, azon a színvonalon azonban nem tud folyamatosan játszani az eddigi jelek alapján. Lékai Máté és Császár Gábor, a lényegesen nagyobb tapasztalattal rendelkező irányító eközben itthonról figyelte a vergődést.

Ha kicsit nyúlt volna hozzá a csapatjátékhoz, és meghagyja a korábbi sikereket hozó alapot, ha csak néhányszor - indokolt szakaszokban - próbálunk a spanyol stílushoz nyúlni egy-egy meccs közben, sokkal előrébb tartanánk.

Mert így a kezdeti nagy bizakodás most egyszerű megvezetésnek látszik, és a szurkolók nem értik, mi történt.

Mindez azért, mert rosszul mérte fel a csapat erejét, az egyéni képességeket, és olyat akart tanítani, amire nem áll készen a válogatott.

Dujsebajev tűzben tudja tartani a sztárokat lengyel klubcsapatában, hasznos tanácsokat képes nekik adni, az építéshez, a csoportdinamika megteremtéséhez kevésbé ért az eddigi jelek alapján.