Az NBA ugrás volt az ismeretlenbe

Az NBA játékosügynökeként is dolgozol, így ha most ilyen szemmel néznéd a 27 éves Dávid Kornél játékát, elvinnéd valamelyik csapathoz?

Ha nekem kéne választanom, adnék magamnak egy esélyt, egy nyári táborban mindenképpen. Most is a Chicago Bullst választanám – mindig is azt áll a szívemhez a legközelebb, és ott is éreztem magam a legjobban –, de ha lehetne, akkor már a mai fejemmel kezdeném újra, néhány dolgot másként csinálnék.

Fotó: Bődey János / Index

Milyen hibát követtél el, míg ott játszottál?

Túlzottan meg akartam felelni az elvárásoknak, amit az edzők kértek, kérdés nélkül megcsináltam. Az talán félreérthető, hogy azt mondom, önzőbbnek kellett volna lennem, de jobban kellett volna arra törekednem, hogy olyan legyek, amilyen itthon voltam. A saját stílusból nem kellett volna engedni, hiszen éppen az a stílus volt az oka, hogy kiválasztottak.

Mikor tudatosult benned, hogy akár az NBA játékosa is lehetsz?

Amikor a Jerry Krause meghívott a Bullshoz, még akkor sem gondoltam rá, hogy ott játszhatom majd. Beleugrottam az ismeretlenbe, fogalmam sem volt, milyen az NBA szerkezete, de akkor úgy gondoltam, ha más nem, egy rohadt nagy kaland lesz. Ma már tudom, nagy előny lett volna, ha legalább egy évet college bajnokságban játszom, ha a szabályok mások is, az amerikai szokásokat és mentalitást el lehet sajátítani. Végül 1998-ban szerződtem le, de utána sokáig várni kellett a bemutatkozásra, a lockout (bérvita miatti holtszezon) miatt csak 1999 februárjában kezdődött el a csonka szezon.

1997-ben még a Bulls klasszikus hármasával, Michael Jordannel, Dennis Rodmannel és Scottie Pippennel is együtt edzhettél, hogyan fogadtak, érezhető volt a sztárkultusz?

Álomszerű volt, hogy Jordanékkel lehettem, elég nagy volt a váltás, hogy az Albacomp után egy öt bajnoki aranyat begyűjtő klubhoz kerültem, szinte sokkolóan új volt minden, az edzések irama, üteme, és hiába tudtam angolul, nem pontosan értettem a kosaras szlenget sem, aminek a terminológiája még csapatonként is változik. Természetesen már megvoltak a klikkek, de pár dolgot azért el lehetett lesni Jordanéktól. Öt újonc volt ott abban az októberi edzőtáborban, de nem csodálkoztak rám, hogy “jé, itt van egy európai”, a horvát Toni Kukoc akkor már ott játszott, ő sokat is segített nekem. Szokatlan volt, hogy teljesen önállóan kellett dolgozni, akkor edzettél, amikor akartál, de ehhez rengeteg segédedző állt rendelkezésre. Nem bébiszitterkedtek feletted, de bármiben segítettek, a magánéletedre is kíváncsiak voltak. Nem folytak bele, de a koncentrációd miatt is tudni akarták, milyen szituációban vagy, mennyire vagy bulizós, van-e barátnőd, feleséged. Nem volt olyan sem, hogy csapatnak mindenhová együtt kell mennie, közös étkezések sem voltak. Csak megmondták, hogy mikor és hol legyek. Az első időkben azért voltak félreértések, megesett, hogy rajtam kívül mindenki melegítőben érkezett, én meg rendesen fel voltam öltözve.

Fotó: Bődey János / Index

Az NBA sokkal inkább szól az egyéni teljesítményekről, szinte önző játékosokról, mint az európai kosárlabda, ebbe hogy szoktál bele?

Döbbenet volt, sokan mondják, nem is olyan nagy kaland ez a bajnokság, állandóan üres dobóhelyzetek vannak, de amikor odakerülsz, akkor felfogod, hogy a 430 NBA-s játékos közül egyik sem véletlenül van ott. A kispadért is óriási a küzdelem. Az nem látszik a közvetítésekben, de hihetetlen nagy munka van amögött, hogy ilyen helyzetek kialakuljanak. A hierarchiában betöltött szerepekért is iszonyú harc van, az edzéseken is nagyok a viták, de aki belekerül a rendszerbe, elfogadja, hogy így működik.

Nem remegett meg a lábad az első mérkőzésen?

A szezon a két előző döntős, a Utah Jazz és a Chicago Bulls meccsével indult, hiába nem voltak már a csapatban Jordanék, óriási volt a várakozás, a Utah-ban pedig még játszottak a legendák, Karl Malone, Jeff Hornacek és John Stockton is. Érdekes, de nem ijedtem meg, ahogy leoltották a lámpákat, és húszezer néző közé mentünk ki, csak óriási elszántságot éreztem. Jól is ment a játék, 11 pontot szereztem.

Megdicsérték érte, mint újoncot?

Nem, és nagyon gyorsan meg kellett tanuljam, hogy még idő sincs arra, hogy a fellegekben járjak, és akkor nem is volt rá alapom, mert a következő, Clippers elleni meccsen viszont pocsékul játszottam. De szomorkodni sem lehetett, a havi tizenöt, egymást érő mérkőzés nem adott rá lehetőséget. Stressz, de jó stressz volt, hogy mindig játszani kellett.

Az NBA egy NFL-játékos idegösszeroppanása után levélben hívta fel a klubok figyelmét, hogy tilos az újoncokat szekálni. Te milyen beavatási szertartáson estél át?

Egyszer énekelnem kellett egy szálloda halljában, és az is megesett, hogy fánkot kellett vennem a többieknek, vagy a rutinos játékosok cuccát pakoltam fel a repülőgépre, de megalázó helyzetekbe egyszer sem kerültem.

Fotó: Bődey János / Index

Hogyan dolgoztad fel, hogy míg itthon szinte végigjátszottad a mérkőzéseket, a Bullsban jobbára csere voltál?

Az elején tudomásul vettem, hogy az NBA újoncaként nem lesz annyi lehetőségem. Az volt a szerencsém, hogy egy újraformálódó csapatba kerültem be, így viszonylag sokat, átlagban 18 percet játszottam meccsenként az első idényben. A második szezonban kezdett el zavarni, ami abból is eredt, hogy megszűnt az újdonság varázsa, már nem csodálkoztam rá, hogy milyenek a csarnokok, vagy hogy mekkora terpeszt tudnak a táncoslányok. Folyton játszani akartam, de kevesebb lehetőséget kaptam. Csak később tanultam meg, hogy azért a háttérben zajló folyamatok is meghatározzák, mennyi időt kapsz, nemcsak az, hogy mit bizonyítasz az edzéseken.

Két szezon után távoztál a Bullsból, el lehetett volna ezt kerülni?

Ha lett volna hivatalos NBA-ügynököm, aki belelát a belső ügyekbe, akkor a Chicago szerintem megtartott volna. Egy nap volt hátra, hogy garantált legyen a szerződésem, amikor közölték, hogy nem kellek. Nagyon nem lepődtem meg, láttam a tendenciát, a csapatnak nem ment jól, változtatni kellett. Az edzőhöz nem nyúltak, tehát a játékosokat kellett cserélni, már előttem is megköszönték pár játékosnak a munkáját, akiknek nem garantált szerződésük volt.

A Toronto Raptorsnál, a Cleveland Cavalliersnél és a Detroit Pistonsnál már csak kevés lehetőséget kaptál.

Azt rosszul éltem meg, a Detroitnél ráadásul csak tíznapos szerződéseket kötöttek velem, de két nyári campen újra bizonyíthattam. A Torontóra azonban szívesen emlékszem vissza, jó volt a csapat szellemisége, jól éreztem magam, olyan játékosokkal kosarazhattam együtt, mint Vince Carter, vagy a mostani Golden State Warriors-edző Mark Jackson.

Fotó: Bődey János / Index

Mikor jött el az a pont, hogy lemondtál az NBA-ről?

2003-ban még kimentem a Boston Celtics táborába, LeBron James is itt tűnt fel, de már túl nagy reményeim nem voltak, és már a spanyol szerződésem is a zsebemben volt. Ekkor már kicsit idősebb is voltam, 32 évesen. Ha 20-22 évesen lett volna lehetőségem kimenni, akkor megragadok az NBA-ban. Azóta már ebben is változott a liga, van, akit 35 évesen igazolnak le.

Sokan fanyalogtak, hogy nem is nekem kellett volna magyarként az NBA-be mennem, de ezek a negatív hangok is csak még jobban motiváltak, mikor el kellett jönnöm a Bullstól. Nekem pozitív volt ez az időszak, örülök annak, hogy kipróbálhattam magam a legjobb ligában.

Amikor európai csapatoknál próbálkoztál jelentett előnyt a NBA-s múlt?

Azt hittem, ez igazán jó ajánlólevél lesz mindenhová, de szembesülnöm kellett vele, hogy ez nem elég. Az volt az egyértelmű hátrány, hogy magyar vagyok, mivel nincsenek igazi sikereink, nincs meg a beágyazottságunk a kosárlabdába.

Lehetett volna, hogy te nyitsz kaput az NBA-nak Magyarország felé?

Akkoriban még kevés európai volt a ligában, és a játékosokkal általában piacot is akartak nyitni. A spanyol és kínai kosarasok ezért is jelentettek jó üzletet. Magyarország túl kicsi volt, hogy ilyen szemmel nézzenek rá, esetleg a litván példa jöhetett volna szóba, de a 3,5 milliós ország minőségi játékosaival tudott nyerő lenni.

Fotó: Bődey János / Index

A mostanában nem túl jó a magyar kosárlabda, hogy lehet segíteni?

A legfontosabb most az utánpótlás-nevelés, de legfőképpen az utánpótlásedzők képzése volna. Több olyan profira van szükségünk, aki csak erre fókuszál.

Ki lehet a következő magyar NBA-játékos?

Hanga Ádámnak jó esélyei vannak, a San Antonio Spurs draftjoga egyfajta védettséget ad neki, számolnak vele. Spanyolországban három éve van még a szerződéséből, de azt hiszem, addig egy-egy nyári campen fognak neki bizonyítási lehetőséget adni.

Jelenleg utánpótlás akadémiát működtetsz, játékosmegfigyelő vagy és az Alba Fehérvár elnökeként dolgozol, edzőként nem akartad kipróbálni magad?

Nem szerettem volna edző lenni. Kicsit hasonló a játékos szerepéhez, sosem vagy biztonságban, és kiszolgáltatott vagy a klubvezetők szeszélyeinek, és már mehetsz is máshová. Az állandó jövés-menésből nekem már elegem van, majd 10 évig csináltam külföldön.

Dávid Kornél pályafutásáról és NBA-s élményeiről februárban megjelenő könyvében bővebben is beszámol.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!