A legendás hármas lenyomta Jabbarékat

Tim Duncan, Manu Ginobili és Tony Parker már tavaly is csak öt másodpercre volt attól, hogy közösen megnyerjék negyedik NBA-bajnoki címüket a San Antonio Spursszel. A negyedik nyert meccsig tartó döntőben összesítésben 3-2-re vezettek, és a hatodik találkozó legvégén három ponttal mentek, de aztán jött a heates Ray Allen triplája, amivel a Miami egyenlített, és a hosszabbításban megnyerte a meccset, aztán a hetedik találkozón a döntőt is.

A Nagy Hármasként emlegetett társaság karrierje során akkor először vesztett finalét. 

De eljött a mostani idény, ahol a három klasszisnak köszönhetően ismét alapszakaszt nyertek, aztán rájátszásban Tony Parker zsenijének köszönhetően ismét eljutottak a főcsoportdöntőbe. Ha nem történik valami váratlan, június elején ismét a Miamival meccselhetnek az amerikai profi kosárlabda bajnoki címért. A texasi csapatnak tizenegy éven belül ez lenne az ötödik nagydöntője, ennél is maradandóbb lesz azonban a Nagy Hármas legendája. 

111

Ma már keveseknek jut eszébe leöregezni őket, holott Duncan 38 éves, Ginobili 36, Parker pedig 31. Ez azonban egyáltalán nem látszik a játékukon, az alapszakaszban hatvankét meccset megnyertek, és csak húszat vesztettek, majd a rájátszásban sem sikerült senkinek sem megszorongatni őket, csak a Dallas Mavericks ellen kellett komolyabban megerőltetniük magukat.

Az Oklahoma City Thunder elleni csütörtök hajnali győzelem aztán elhozta a 111. rájátszás-mérkőzést, amit győztesen hozott Ginobili, Duncan és Parker. Soha nem volt még ilyen erős hármas az NBA-történetében, már Kareem Abdul Jabbar, Magic Johnson és Michael Cooper teljesítményét is megelőzték, akik a nyolcvanas évek Los Angeles Lakersében száztízszer nyertek a rájátszásban, amivel öt bajnoki címet zsebeltek be.

A Spurs-sztárok csütörtökön 664. mérkőzésüket játszották együtt az NBA-ben, ebből 491-et megnyertek. Tizenkétszer jutottak be a rájátszásba, hétszer a konferenciadöntőbe, négyszer a nagydöntőbe. 

A statisztika-fetisiszta amerikai sportokban persze minden hétre jut valamilyen rekord, azonban Parkerék hármasa mostanra már tényleg korszakosnak mondható a kosárlabda-történelemben. 

Az egész a 2002/2003-as idényben kezdődött. Tim Duncan akkor már évek óta ott játszott, 1997-ban az első helyen draftolta őt a San Antonio Spurs, két évvel később bajnokságot nyertek a kétszáztizenegy centis centerrel, ő lett annak a döntőnek az MVP-je is.

Az argentin Manu Ginobili is elismert játékos volt, de ő Európában, a Spurs híres megfigyelőhálózatának köszönhetően került az amerikai bajnokságba 1999-ben.

A francia Tony Parker mindössze húszéves volt 2002-ben, az előző idényében az első külföldiként került be az év újonccsapatába, Duncan és David Robinson mellett rendkívül hasznosan kosarazott. Duncan képviselte egyébként az átmenetet, ami David Robinsonnal kezdett működni, azt tovább vitte két külföldi csapattársával. 

Annak a 2002/2003-as idénynek a végén nyertek először bajnokságot, és kezdődött a legendás korszak, még két újabb bajnoki címmel 2005-ben és 2007-ben. Közben a Boston Celticsnél és a Miami Heatnél is kialakult egy-egy nagy hármas, de olyan számokat már biztosan nem tudnak összehozni, mint Parkerék.  

A Spurs játékstílusával kapcsolatban - nem véletlenül - rendre előkerül a klasszikus Boston Celtics vagy a Chicago Bulls neve. Nemrég Magic Johnson is azt mondta, hogy a Spurs és a Nagy Hármas játéka arra emlékezteti, amikor még ő a pályán volt a nyolcvanas években:

eszes, színvonalas kosárlabda.

Persze a látványos zsákolásokhoz, kiugró egyéni teljesítményekhez szokott kosárlabda-rajongóknak inkább unalmas, amit a Spurs játszik, de a kiegyensúlyozott forma, amit mutatnak már egy évtizede nem vitatható.

Az önzetlenség, a sok passz, és az is tökéletesen jellemzi játékukat, hogy az elmúlt két szezon alapszakaszában átlagban az övék volt a legnagyobb meccsenkénti asszisztátlag. A Spurs-edző Gregg Popovich is olyan játékosokat épített be az elmúlt tizenhét évben, akikben megvan az alázat ehhez, az európai kosárban felnőtt játékosok könnyebben alkalmazkodnak ezkhez elveihez. Ettől függetlenül a Nagy Hármas ponterős, több szezonban is ők voltak legtöbb pontot szerző játékosok a klubnál. Parkerből a liga egyik legjobb point guardja lett, edzőjük rá élezte ki a támadásokat, tökéletesen tudja kamatoztatni mozgékonyságát. 

Ha tudnák, miken mentek keresztül

Ez a fajta kiegyensúlyozottság a Chicago Bullsot és a Los Angeles Lakerst jellemezte a velük tizenegy bajnoki címet nyert Phil Jackson edzőlegenda idejében, aminek jelentőségére éppen egy másik eredményes edző, Popovich igyekezett felhívni a figyelmet.

„Az emberek nem gondolnak bele, hogy ezek a srácok pontosan mit vittek véghez, milyen rég vannak együtt, és miken mentek keresztül, miközben én irányítottam őket. Nem árt, ha az ember elgondolkodik ezen, mit jelentenek ők a klubunknak, milyen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak. Mert ilyen nem nagyon történik már manapság az NBA-ben" - mondta Popovich, utalva arra, hogy Parkerék nem kapják meg azt az elismerést a sajtóban és a szurkolók által, amit valójában érdemelnének.

Popovich 1997 óta irányítja a Spurst, szenzációs mutatói vannak, nem véletlenül választották a szezonban ismét az év edzőjének, története összes bajnoki címét neki köszönheti a texasi klub.

Amikor 2012-ben másodjára választották Popovichot az év edzőjének, akkor is azon ámuldozott, milyen játékosokat edzhet. „Megdöbbent az a tény, hogy nap mint nap a saját módszereim szerint edzhetem őket. Timmy (Duncan) megadja az alaphangot a pályán, ha nyerünk vagy veszítünk, klasszisként viselkednek." 

Duncanról pont a hármas legfiatalabb tagja, a ponterős Tony Parker mesélte egyszer, mennyire örült, amikor újoncéve után a center végre beszélni kezdett hozzá, mert ha Tim valakivel nem áll szóba az öltözőben, annak nem nagyon van maradása a Spursnél. Duncan addig egyetlen szót sem beszélt a 19 éves francia kosarassal, a fiatal játékos pedig nem nagyon tudta mire vélni a dolgot. „Aztán végre hozzám szólt, akkor úgy éreztem, talán itt maradhatok a Spursnél". Azóta persze már más a helyzet. 

A csapat harmincnyolc éves veteránja, tizenötévnyi értékes tapasztalattal rendelkező Duncan a 111 győzelmes rekordról azt mondta, fantasztikus, hogy elérték ezt a számot, ahogy az összes többi dolog is, amit együtt éltek meg pályafutásuk során a pályán, és azon kívül. A csapaton belüli kapcsolatokról sokat elmond, amikor Ginobili harmadik gyereke nemrég megszületett, Parker kijelentette, kicsit ő is nagybácsijának érzi magát.

Ginobili amúgy az edzésről ment a kórházba, majd miután világra jött a harmadik gyereke, visszament az edzőközpontba dolgozni. Ő mondta azt két éve, amíg egészségesek, és a pályán vannak, mindig lesz esélyük arra, hogy ott legyenek a szezon végén. Ginobilit a teste kezdi cserben hagyni, még így is az egyik leghasznosabb hatodik ember, aki a padról beállva továbbra is jó pontátlaggal bír.

Ne jöjjön el az a nap 

A mai NBA-ben, sőt, úgy általánosságban az összes amerikai látványsportban az is ritka, hogy a sztárokat elkerülik a nagyobb botrányok, a letartóztatások, a magánügyi balhék, márpedig a Spursnél ez a helyzet a kulcsjátékosokkal. A pályán természetesen elkerülhetetlen olykor, hogy odamondogassanak egymásnak, de a San Antonió-iak nem arról híresek, hogy a szájukat meccs közben folyamatosan járatnák. 

A balhék helyett viszont írni lehet arról, amikor Ginobili zseniális pattintott passzt ad, vagy Tony Parker két ellenfélből csinál hülyét a feje fölött, a levegőben hátradobott passzból, vagy amikor Tim Duncan 38 évesen meccset eldöntő kosarat szerez és hős lesz.

Sokáig azonban már már nem élvezhetjük a Nagy Hármas teljesítményét, Duncannek egy éve maradt a szerződéséből, csakúgy, mint Ginobilinek. Parkernek is, de ő még csak harmincegy éves. A hármas kölyökként emlegetett tagja nem akar arra gondolni, mi lesz, ha a két veterán visszavonul.

Remélhetőleg a közeljövőben nem lesz olyan, amikor Timmy és Manu nélkül kell elkezdenem egy szezont. Az biztos, hogy nagyon furcsa érzés lesz. Nem is akarok erre gondolni.

A Spurs 2-0-ra vezet az Oklahoma City Thunder ellen az NBA főcsoportdöntőjében, ha nyernek, jöhet az újabb nagydöntő, talán az utolsó, amit a Nagy Hármas még együtt lehúz.