Karakas Hedvig: Évekig küzdöttem, hogy idáig eljussak

Karakas Hedvig, Európa-bajnok cselgáncsozó – megbarátkozott már ezzel a megszólítással?

Jól hangzik, tetszik. Érdekes az élet, mert természetesen vágytam rá, de pont akkor sikerült, amikor nem volt annyira fókuszban a saját magam felé irányuló eredménykényszer. De édes terhet jelent majd így versenyezni a jövőben.

Hová helyezi pályafutásában a prágai sikert?

Nehéz az eddigi eredményekkel összehasonlítani, mert például amikor 2009-ben Rotterdamban harmadik lettem a világbajnokságon, akkor a felnőtt mezőnyben ismeretlen fiatalként gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával indulhattam. Persze akkor is rengeteg munka állt mögöttem, de az utánpótlástornák voltak a fókuszban, amelyek szintén remekül sikerültek, megnyertem a junior Eb-t és a vb-t is. Az utóbbi tíz évben viszont sokkal tudatosabban készültem a megmérettetésekre, táplálkozás, fogyasztás és edzés szempontjából is, nem beszélve a pszichológiai háttérről.

Emiatt van iszonyatosan nagy értéke ennek az aranyéremnek.

Rendkívül nehéz sorsolása volt a csehországi versenyen, már a negyeddöntőben összecsapott például a címvédő orosz Darija Mezseckajával. Volt olyan pillanat, amikor érezte, hogy ezt az Eb-címet nem nyerheti más?

Nem igazán gondolkoztam a végeredményen, vagy azon, hogy ki fog nyerni, korábban ebből már voltak negatív tapasztalataim. 

De azt azért hozzá kell tenni, hogy ezen a szinten már nagyon nehéz úgy végigmenni egy világversenyen, hogy jó sorsolásról beszéljünk, annyira kiegyenlített az élmezőny.

Könnyítést, vagy inkább nehezítést jelentett a koronavírus okozta rendkívüli helyzet az aranyérem megszerzésében?

Nem készültem kimondottan az Európa-bajnokságra. Márciusban minden versenyt töröltek, így hatalmas volt a bizonytalanság, ettől függetlenül elkezdtük az alapozást, folyamatosan edzettem és az volt a cél, hogy jobb állapotba, magasabb szintre kerüljek addigra, amikor újra beindul a sportélet. Szerencsére volt értelme, mindenből sikerült a pozitív dolgokat átmentenem.

Egyébként a pandémia hogyan befolyásolta a felkészülését és úgy általánosságban véve a mindennapjait?

Megváltoztak a körülmények és megváltozott az életem is,

Éreztem természetesen a negatív dolgokat, de nem problémaként tekintettem erre a helyzetre, hanem kihívásként és mindig találtam valami motivációt. Arról nem beszélve, hogy az eddigiekkel ellentétben, amikor országról országra, versenyről versenyre utaztunk, most bőven maradt idő a pihenésre is.

Talán nem sértődik meg, ha azt mondom, a cselgáncsnál vannak nőiesebb sportágak is. Hogyan ismerkedett meg a dzsúdóval?

Anyukám mindig azt mondta, hogy milyen szépen bukfencezem, úgyhogy ő azt szerette volna, ha balettozom, ebből kiindulva tényleg erős váltás, hogy végül a cselgáncs lett a befutó... Egyébként kiskoromtól kezdve mindenfajta mozgásformát szerettem, akkor éreztem magam igazán jól, ha aktívan csináltam valamit. Sokfajta sportot kipróbáltam, a dzsúdó általános iskolában jött, főként az egy évvel idősebb bátyámnak köszönhetően, akinek állandóan a nyakában lógtam. Miután a keresztmamám megvarrta neki az első ruháját, onnantól evidens lett, hogy én is akarok egyet, így kezdődött minden.

Mikor vált biztossá, hogy komolyabban is érdemes foglalkoznia a sporttal és ennek szenteli az életét?

Eleinte nem hagyott bennem mély nyomot, mert annyi mindent szerettem a dzsúdó mellett, hogy nehéz volt választani. 

Aztán kilenc és fél évesen beszélték rá a szüleimet, hogy vigyenek el egy egyesülethez, megfogott a közeg, jól éreztem magam és ott ragadtam.

A profi sportolók legnagyobb ellenségei a sérülések, Önt pedig finoman szólva sem kímélték. Volt, hogy a nehéz időszakokban elgondolkozott azon, van-e értelme a folytatásnak?

Ha belegondolok, nem nagyon. 14 évesen tört el a bokám, az volt az első komoly sérülésem, aztán 2009-ben szakadt el a keresztszalag a térdemben, ráadásul a másik bokámban is elszakadt a szalag, azt az időszakot egy nagy hullámvölgy követte. 

De valahogy mindig megvolt bennem a motiváció, hogy visszajussak legalább arra a szintre, ahol voltam, vagy akár jobb is legyek, mint a sérülések előtt. Éveken át küzdöttem érte, és most úgy érzem, hogy közelítek felé.

Éremkollekcióját világversenyekről egy olimpiai medállal tehetné teljessé. Mit remélhetünk Tokióban?

Gyakorlatilag az elmúlt négyéves ciklus is már erről szólt. Egy ötödik és egy hetedik helyem van eddig a londoni és a riói olimpiákról, tehát mindkétszer közel voltam hozzá, de sajnos nem sikerült. Az akarat abszolút megvan bennem, remélem, hogy ezúttal végre sikerrel járok, mert egyértelműen ez most a legnagyobb célom.

Rendre felmerül a neve a legszebb magyar sportolónők között, így az aktív pályafutása befejeztével az sem lenne meglepő, ha különböző magazinok címlapján láthatnánk. Abból kiindulva viszont, hogy a Magyar Honvédség Sprtszázadának őrmestere, gyanítom, más tervei vannak...

Mivel egy férfias sportágat űzök, igyekszem megtalálni az egyensúlyt, hogy közben azért a nőiességemet is meg tudjam élni. 

Ami a katonaságot illeti, a Magyar Honvédség most már három éve egy olyan kettős karrierprogramot kínál az élsportolóknak, amellyel az aktív évek után is lehet foglalkozni, én pedig szerettem volna kipróbálni magam ebben a szerepben is, és nagyon tetszett. Emellet is vannak még terveim, de egyelőre még nem tudom elképzelni magam a sporton kívül, most még teljes erőmmel a karrieremre koncentrálok.

Időben meddig terjed ez a tudatos gondolkodás? Mondjuk a 2024-es párizsi olimpiáig?

Ez egy nagyon jó kérdés, nyilván most fel vagyok dobva és érzek magamban akkora erőt, hogy akár még odáig is kitoljam a pályafutásomat, de azért ez nagyon soktényezős dolog. Egyrészt 30 évesen azért már most sem vagyok fiatal és szeretnék a családi életemmel is foglalkozni. Maradjunk Tokiónál, aztán a többit majd meglátjuk.

Most a pihenésé és az ünnepi készülődésé a főszerep?

Az Eb után kaptam egy hét pihenőt, amit most valóban ki is használtam, intéztem az ügyeimet, de kellően ki is kapcsolódtam. Vár rám még egy edzőtábor Mátraházán, aztán jön a karácsonyi szünet, de december 27-én már utazunk Törökországba, ott készülünk fel a januári Masters-versenyre.

Ha már a karácsony szóba került, mit jelent Önnek az ünnep?

Nagyon szeretem, főleg a készülődés részét. Nagyon szeretek főzni, tenni-venni otthon, és a szeretteimmel, a családommal tölteni az időt.

Mennyire babonás? Lesz újévi fogadalma?

Az nem lesz, de a saját babonáim megvannak. Éppen a múltkor gondolkoztam is rajta, hogy mennyi van és hogy miért kapaszkodom ezekbe. Nem mindegy, mikor veszem le a cipőmet, a fülesemet, hogy göngyölöm össze a zoknimat, melyik pulcsimat viszem be a csarnokba és ehhez hasonló „hülyeségek”.

Sportolóként belegondolni is rossz, ha elmaradna, már a halasztást is nagyon sajnáltam, nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. Ráadásul ahogyan korábban is mondtam, nagy reményekkel utaznék Tokióba, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy megtartják a nyári játékokat!

(Borítókép: Trenka Attila/Index)