Nem fogadtam el Kádár megbánó meghívását

A magyar sakk visszaesése szembetűnő, ideje lenne megállítani és elindulni a világ élvonala felé.  Amikor 2016 végén, tíz év után otthagyta az osztrák szövetséget, sokan reménykedtek benne, hogy újra aktív szerepet vállal a magyar sakkozásban, korábban is volt szövetségi kapitány. Miért nem dolgozik mégsem itthon?

Mert nem kértek belőlem. Jöttem volna, jelentkeztem is. Nem felnőtt kapitánynak, egy fontosabb pozícióba, a fiatalok fejlesztésére. Az osztrákoknak sokszor mondtam, nem sértésből, hogy úgy sakkoznak, ahogy mi síelünk.

Ausztriában a sakkozásnak messze nincsenek olyan hagyományai, mint itthon. Nekik nem fájdalmas, ha nincsenek klasszis játékosaik, nem érdekli őket, ha a mezőny közepén vannak egy olimpián. Nálunk azért más a helyzet.

Szóval, jelentkeztem az utánpótlásért felelős szakembernek, szerettem volna adni a magyar sakkozásnak. Írtam egy emailt, csatoltam a hétoldalas, nevekkel teli pályázatomat, hogyan képzelem el a sakk fellendítését. Benne volt, hogyan képzelem a saját szerepemet, kiket lehetne bevonni a tehetségfejlesztés különböző szintjeire, kikkel kell kiemelten foglalkozni, mit kell megbeszélni a szülőkkel.

Nem kaptam választ. Ha nem adok fel innen, Pécsről egy tértivevényes levelet ezzel egy időben, lehet, hogy sohasem válaszolnak. Nem az ilyen kommunikációhoz vagyok szokva, általában, ha levelet írok, akkor felelnek más országokból. 

Külföldön nincs kommunikációs problémám, az anyanyelvemen igen.

Bár igazából nem lepett meg, ami történt, hozzászoktam az előző években. Kanadától Svédországig vannak tanítványaim, majd csak elleszek velük. És van egy másik szövetség is, amelyikkel tárgyalgatok, ezek még kezdeti tapogatózások. Összességében nem unatkozom. Még az is lehet, hogy nekik jó leszek, és érdemesnek tartanak a fiatalok oktatására. Mesteredzői végzettségem van, ami az országban, rajtam kívül, talán két embernek van még. Az eddigi eredményeimet inkább nem sorolom fel.

Megviselte lelkileg ez a helyzet?

Hozzászoktam, hogy nem szeretik azokat az embereket, akik elvek mentén élik az életüket. Nem hiúsági kérdés a szerepvállalás, a pénz nem érdekel, a hazai sakk jobbá tétele igen. Megvesztegethetetlen vagyok, nem szolgálok érdekeket, ahhoz nem is adom a nevem. Robespierre-re szokták azt mondani, hogy tántoríthatatlan volt a francia forradalom után. Én is a saját elképzeléseim után megyek, nem lehet befolyásolni.

Nem megalázó, ami történt? Felajánlja a segítségét, visszautasítják, mégis megy minden tovább?

A visszautasítás nem volt teljes. Egy hasonlattal érzékeltetem: óraadónak mehettem volna, de azért szerettem volna a tanszéket vezetni, mert megvan hozzá a tudásom és az elhivatottságom.

Elfogadhatatlan, rangon aluli órákat adni, amikor a vezetésre is alkalmas vagyok.

Abban reménykedtem, hogy most az egyszer normális, esetleg szakmai szempontokat figyelembe vevő döntés születik. Aztán amikor láttam, mi zajlik a felnőtt kapitányi posztnál, akkor rá is jöhettem gyorsan, nem véletlen, hogy én sem kellek.

Mire gondol pontosan?

Portisch Lajos egy olyan nagymester, aki félisten. Nem csak itthon, szerte a világban. A világ nagyon sok pontján felkérnék kapitánynak, nálunk ellenben pályázatot írtak ki. Amin elindult, és 7-1 arányban leszavazták. Hosszas mérlegelés volt az indoklás szerint. Így kapott egy szavazatot. Olimpiai bajnok, a nemzet sportolója. Nem fiatal már, 80 éves lesz áprilisban, de még van benne erő.

A tisztséget megkapta az a 30 éves Balogh Csaba, akinek még játszania kellene, és akinek a tekintélye, a tudása nem összevethető Portischéval. De persze, hogy neki adták oda, hiszen már jócskán a február végén lejáró pályázati határidő előtt megállapodhattak vele. Ő maga mondta azt egy február 7-i tévéműsorban, hogy felvetette, megkérdezte őt a szövetség.

Nem tudom, mikor volt a műsor felvétele, gondolom, napokkal korábban, és már a felvétel előtt napokkal korábban felvetette és megkérdezte őt a szövetség. Na most, Lajos elsőként adta be a pályázatot, ezt a szövetség elismerte. Balogh a tévéinterjú után pár nappal Nagykanizsán egy csapatbajnokin már arról beszélt, hogy csak az anyagi kérdésben kell egymáshoz közeledniük, mert még távol állnak egymástól. Egészen pontosan elmondta, mennyivel képzelne el több pénzt, mint amennyit ajánlottak. Miközben futott egy nyílt pályázat.

Csak azt nem értem, mire volt jó ez a színjáték? Meggyőződésem, hogy nem vezet jóra, ha a versenyzőkhöz hasonló korú kapitány van. Könnyű korábbi sérelmeket belelátni egy-egy racionális döntésbe. Nemcsak a Portisch iránti tisztelet mondatja ezt velem, hanem az a tapasztalat is, amit eltöltöttem nagyjából ötven év alatt a táblák mellett.

Volt tehát egy pályázat, amiről ön azt gondolja, hogy irányított volt.

Nem csak én gondolom így, csak én merek beszélni róla. Az én érdekeim már nem sérülhetnek. Megjegyzem, régebben, sok esetben pályázat sem volt. Most nem csak az 1990 előtti évekről beszélek. Polgár Judit kinevezése előtt is egy racionális és elfogadható lépés volt, hogy felkérjék az irányításra, aki örömmel vállalta is. Ezúttal is ez lett volna a járható út, csakhogy eközben az elnökség tudta nélkül kezdett valaki partizánakcióba, és csak utána jött a pályázat. A jelek, Balogh nyilatkozatai erre utalnak. Ezt az eljárást pedig elítélem.

Szabad tárgyalni, informálódni, de erről súlyos vétek nem tájékoztatni azt az elnökséget, amelyik végül szavazni fog, amelyik a nevét és az arcát adja egy ilyen fontosságú döntéshez.

Ki a felelős ezért a helyzetért?

Túlzott személyeskedés lenne, ha konkrét névvel állnék elő, és a pályázatról egyébként sem egyedül döntött. De könnyű befolyásolni a tagokat, úgy irányítani, hogy olyan döntés szülessen, amit előzetesen szerettünk volna. Nem ördögi dologról van szó. Balogh nyilatkozata ellenben visszakereshető, jól dokumentálható, és ez a fontos.

Balogh azelőtt megbukott morálisan, mielőtt kinevezték volna.

Ritka helyzet, ilyen korábban egyszer sem fordult elő. Az elnökség tagjaiban, ha van becsület, két dolgot tehetnek. Vagy felmentik a kapitányt, és kiírnak egy újabb pályázatot, vagy akik a nevüket adták ehhez a szégyenteljes játszmához, lemondanak. Hátha felébred a lelkiismeretük. Tudom, hogy néhányuknak van olyan.

De miért ne kaphatna Balogh egy esélyt?

Kaphat. Ha az a cél, hogy kiüresítsük ezt a pozíciót. Nem mellékesen, tisztán és világosan el kell mondani, hogy ő a jelöltünk, és nincs semmi probléma. Nem kell visszás és bántó helyzetbe hozni azt a Portischt, akinek a köpönyegéből jöttünk ki valamennyien, akikkel olimpiát nyert. Hadd lopjam el ezt az idézetet Gogoltól, mert találó és jól szimbolizálja a helyzetet.

Lajostól még mindig lehet tanulni. Amikor megnyertük az olimpiát 1978-ban, mind a 14 meccsen játszott. Ha két év múlva is rábeszélik mind a 14 meccsre, és nem hagy ki egyet, akkor is megelőzhettük volna a szovjeteket. Így nekünk az ezüstérem jutott.

Ez volt az a híres eset, amikor a görög–skót páros meccs döntötte el a holtversenyt az egyaránt 39 pontot gyűjtő magyar és szovjet válogatott között a máltai olimpián. Nagyon csalódottak voltak, hogy az a parti számunkra kedvezőtlenül alakult önöknek?

Nyilván nem örültünk, de nem is volt sorscsapás. Egy biztos, hogy közülünk senki sem ment oda a skótokhoz, hogy felkészítsük őket az utolsó partikra. A szovjetek ellenben megtették a görögökkel, az akkor még 17 éves későbbi nagy bálvány korrepetálta a nagymestert. A görögök végül 3,5-0,5-re nyertek, amivel egy bonyolult számítás – ez az úgynevezett Buchholz-rendszer – végén az szovjeteknek kedveztek. A legjobb skót ekkor már ott sem volt, korábban hazautazott.

1974-ben hatodik helyen zártunk, akkor nagyon kemény szavakat kaptunk. Tavaly a 15. hely úgy lett meg, hogy a legjobb tízből senkivel sem játszott Magyarország. Ha mi annak idején legkésőbb a negyedik fordulóban nem kerültünk össze a szovjetekkel, már baj volt, mert gyengébben, hozzánk nem méltón kezdtünk. Tudom, hogy nem szerencsés a mi időnkkel jönni, de azt sem tartom szerencsésnek, amikor a mostani süllyedésünket arra fogjuk, hogy mennyien sakkoznak a világban. Sakkoznak, örüljünk a népszerűségnek, de legyünk tehetségesebbek.

Használjuk ki az adottságainkat, értessük meg, nem helyes az út, hogy 30 évesen befejezik.

Nem csak Balogh, Gyimesi Zoltán is idejekorán visszavonult. Nincs bennük már megfelelő motiváció. Vagy ott van Lékó Péter, mindmáig nem tudjuk, miért nem játszott a már említett tavalyi olimpián. Hülyének néznek mindenkit a szövetségben, amikor nincs világos magyarázat erről. Pedig amikor ők megunják a sakk gondját-baját, fogják magukat, egyszerűen odébb állnak. Mi, sakkozók és a bajaink maradunk. A bajok varázsütésre nem oldódnak meg. Most pénz van, jó körülmények és eredménytelenség.

Még egy kicsit kanyarodjunk vissza a múltba. A 78-as győzelemnél nagy ünneplést csaptak? Azt láttuk, hogy a futók, úszók, öttusázók hogyan ünnepelnek. De hogyan ünnepelnek a sakkozók?

Fel sem fogtuk igazából, mi történt. Azt pedig pláne nem, hogy a történelem részesei lettünk. Megszakítottuk a szovjetek sorozatát, az egyeduralmat. Abban nincs különbség a sportolók között, amikor harcolnak egy áhított célért, addig a külvilággal nem foglalkoznak. Csak arra összpontosítunk, minél jobban jöjjünk ki belőle. Lehet ez egy parti, lehet futó- vagy úszóverseny. Amikor láttuk a hatást, hogy sokan örültek a mi örömünknek, akkor kezd motoszkálni a fejben, valami nagy dolog történt.

A mostani megbecsülésünk pedig példás, hiszen kiterjesztették az először az olimpiai játékokon érmeseket elismerő életjáradékot a sakkozókra is. Ezért hálásak lehetünk, arra a polcra helyeztek, mint a nemzet büszkeségeit, akiknek kézzelfoghatóbban lehetett szurkolni, mint nekünk.

Harmincöt éve már, hogy megnyerte fél ponttal Szmiszlov előtt a világbajnokjelöltek első tornáját Las Palmasban. Aztán a folytatásban páros meccsen legyőzte Torrét, ezzel bekerült a legjobb négy közé. A Szmiszlov elleni elődöntő viszont nem jött össze augusztusban, az akkori állampárt, az MSZMP nem engedte az elutazását. Bomba formában volt. Ezek a sebek begyógyultak már?

A politika sok mindent megmérgezett. 1983 augusztusában kaptam meg a tiltó határozatot, mely szerint mások jogos érdekeit veszélyeztetem, ezért nem mehetek Dubajba, ahol megrendezték volna ezt a páros meccset. A segítőim már megkapták a védőoltásokat. Később kiderült, a semmiért, mert itthon maradtunk.

Ennek előzménye annyi volt, hogy Szmiszlovot – a melegre hivatkozva – nem engedték a szovjetek. Nálam pedig hirtelen megjelentek az érdekek. A felsőbb érdekek. A magyar párt nem mert szembemenni a szovjettel. Ha engem továbbengednek, és a másik ágon sem játszik Kaszparov, akkor az ott játék nélkül továbbjutó Korcsnojjal csaphatunk össze. A győztes a címvédő Karpovval találkozik. Karpovot én akkor megvertem. Nem vagyunk sokan abban a körben, akik a regnáló világbajnokot akkor verték, amikor az a legjobb volt. Örömteli, hogy Rapport Ricsi csatlakozott hozzánk januárban Carlsen legyőzésével.

A történet úgy teljes, hogy pár hónappal később, egy idegileg kimerítő időszak után, 1983 decemberében, Londonban kikaptam Szmiszlovtól. Akkor már mindenkinek jó volt az időpont.

A múltbeli ügyem nem volt egyszerű, Kádár János sakkot szerető orvosától tudom, hogy a pártvezért is megviselte ez a dolog.

Még egy teára is meghívott már 1984-ben Kádár. Amit én, azt hiszem, érthető okokból, nem fogadtam el.

Úgy éreztem, már késő. Üzentem neki, nem áll módomban a szívélyes személyes találkozót elfogadni. 150 ezer forint fájdalomdíjat is kaptam, ezt neveztem akkoriban eredménytelenségi jutalomnak.

Az akkori eset megértésének fontos logikai láncszeme, hogy ön elszántan autóba ült augusztusban, és megpróbálta a lehetetlent, elindult Bécs felé autóval. Azért akart átjutni, mert attól tartott, hogy később akadályozni fogják. Hitt abban, hogy a tiltás ellenére valahogy átengedik a határon? Ha egyedül megjelenik az elődöntő helyszínén, akkor a nemzetközi szövetség (FIDE) nem tehette volna meg, hogy ne juttassa tovább automatikusan a döntőbe, ha már Szmiszlov a meleg miatt nem utazik el.

Tíz százalék esélyem volt. Maximum. Ha nem próbálom meg, akkor nyugtalanított volna, hogy nem mentem el a határig, nem próbáltam meg mindent. Így azt elmondhattam, feszítettem a húrt, nem rajtam múlt. A határőrök egyébként kedvesek voltak, lehet, hogy vártak is már rám. És azzal a lendülettel el is vették az útlevelem, hogy máskor ne jusson eszembe próbálkozni. Közölték, azok közé tartozom, akiket fel kell tartóztatniuk és vissza kell fordítaniuk.

Nem rágódom ezen gyakorta, a világ működéséhez hozzátartozott, hogy nem mehettem, mert akkor a pártnak el kellett volna számolnia a szovjet főnökökkel, amit nem mertek megtenni. Feszült helyzet volt, nem mertek ellenszegülni. 1984-ben egy teljes olimpiai küldöttség nem mehetett ki Los Angelesbe, sokan mondják, én voltam a bojkott előfutára. Felesleges ezen sakkozni.

Annyiban azonban rokon a helyzet a mostanival, hogy most is elmentem a határig.

Beadtam egy alapos írásos anyagot, szakmailag értékeltem az utánpótlás helyzetét, jeleztem, készen állok a tudásom átadására. Ha meg sem próbálom, ott lett volna a ha. A magyar sport egyik nagy hibája: a ha.