Túlélt ostrom, Svájc, Kanada, 82 év a jégen

A 85 éves Kresz Lili az 1940-es években került a legjobb magyar műkorcsolyázók közé, a második világháború és emigrálása miatt nem tudta igazán kifutni magát. Új életet kezdve Svájcban is bajnok lett, majd hosszú edzői pályát futott be Kanadában, ahol magyar férjét sem mindennapi módon ismerte meg.

Fotó: Bődey János

A jég kellett neki

Háromévesen ment először jégre a Városligetben, amikor egyből azt mondta, ez kell nekem; és most, 82 évvel később sem nagyon múlik el olyan hét, hogy Kresz Lili ne húzna a lábára korcsolyát. Az, hogy korcsolyázzon, szinte elkerülhetetlen volt, a családi hagyományok erre kötelezték.

A 19. század végén élt Kresz Gézáról általában csak azt szoktuk tudni, hogy ő alapította a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet, a mai mentőszolgálat elődjét, de az orvos nemcsak a munkájának élt. 1867-ben bécsi mintára ő alapította meg a korcsolyasport népszerűsítését célul tűző Budapesti Korcsolyázó Egyletet, majd a Városligeti Műjégpálya is az ő kezdeményezésére jött létre.

Természetesen Kresz Géza gyermekei is korcsolyázni kezdtek, sőt az Egyletben is dolgoztak, így aztán unokája, Kresz Lili is ott nőtt fel. Hétévesen már versenyekre készült, de emellett zongorázott és balettozott, rengeteget gyakorolt mindegyikben. „A gyerekorvos is mondta, ha valamelyiket nem hagyja abba ez a lány, akkor nem fogja megérni a tizennegyedik életévét. De valamiképpen mégiscsak kibírtam. Reggel a korcsolyapályán voltam, aztán ebédeltem és pihentem kicsit, majd jött a háromórás gyakorlás a zongorán, és aztán a magántanár.”

Kresz az első magyar műkorcsolya-bajnoknál, Wein Árpádnál is vett órákat, de ahogy elmesélte, az akkori edzők szinte csak a technikát tanították, a koreográfiához és a zenéhez nem nagyon értettek. „A balett és a tánc nagyon fontos, nem elég csak az ugrásokat és a piruetteket megcsinálni, azoknak a mozdulatoknak úgy is kellene kinézniük, mint egy táncosénak. Amikor az első szólószámomat csináltam mint koreográfus, Brada Rezső (az Operaház táncosa és balettmestere) tanította meg a parketten a kiválasztott lengyel táncot, de neki is új volt, hogy valamit a jégre kell betanítani.”

Fotó: Bődey János

Kresz itthon 1941-42-ben volt a csúcson, szinte minden versenyén érmet szerzett, amin elindult. Mivel fedett jégcsarnokok nem voltak, mindig szabadban korcsolyáztak, a városligeti pályán kívül természetes vizeken. Kresz így a befagyott Balatonon rendezett versenyen is szerzett érmet. Ilyen hőmérsékleti viszonyok mellett persze nem lehetett a maiakhoz hasonló kűrruhát készíttetni. A vastag ruhák alá vagy fölé sokszor így is pulóvert kellett húzniuk a műkorcsolyázóknak. „Kolozsváron közel mínusz harminc fok volt, azt hittük, meghalunk.”

A következő évek nem sikerültek jól, előbb tüdőgyulladás és skarlát miatt kellett hosszú hónapokat kihagynia, majd a második világháború tette lehetetlenné, hogy eddzen és versenyezzen.

„A legproduktívabb évek vesztek oda. Az ostrom alatt le volt rombolva a pálya, csak 1947-ben kezdtünk el igazán újra trenírozni. Olyan versenyzőkkel álltunk szembe egy évvel később a St. Moritz-i olimpián, akik folyamatosan tudtak edzeni. De ezen nem lehetett változtatni. Azt az időszakot túl kellett élni, az ember nem is gondolhatott eközben az eredmények elérésére.”

Fotó: Bődey János

Tudtam, hogy nem fogok hazajönni

Az akkor 19 éves Kresz az 1948-as St. Moritz-i olimpiára a csapat tartalékjaként utazott ki, de a háború borzalmai és az orosz megszállás miatt úgy érezte, nincs is itthon maradása. „Tudtam, hogy nem fogok hazajönni, de ezt még édesanyámnak sem árultam el. Akkor már jobb volt nem megmondani, az anyámat utána az ÁVO kérdezte, mikor jön haza a lánya, de ő persze nem tudta megmondani. St. Moritz út volt a szabadsághoz, nagy szerencse, hogy a csapattal utazhattam.”

Mivel egy svájci családhoz volt meghívója és ezzel együtt háromhónapos vízuma, maradhatott. Később a genfi konzervatóriumba kapott ösztöndíjat, de a korcsolyázással sem hagyott fel. „Genfben nem volt korcsolyapálya. Így minden vasárnap vagy Lausanne-ba, Verbier-be vagy Montreux-be utaztam el, de ezt nem lehetett igazán edzésnek nevezni.”

Kresz egy zürichi klubhoz igazolt le, de egyből nem versenyezhetett. Ahhoz minősítő vizsgákat kellett tennie, mert a Magyarországon megszerzett fokozatokat nem fogadták el a svájciak. Ezeket szép sorban le is tette. A legmagasabb szintre nem sokan jutottak el, az aranyérmes fokozatún csak ő és az olaszok Európa-bajnoka, Carlo Fassi vett részt.

Svájcban csúcsra ér

1950-ben aztán újra versenyezhetett, és Londonba is eljutott, ahol hónapokig már fedett jégpályán is készülhetett. Ott többek között az olimpiai és világbajnokok edzőjeként is ismertté váló Arnold Gerschwilerrel edzett. A londoni Empire Poolban gálán is fellépett. Akkoriban az volt a divat, hogy a hokimeccs szünetében műkorcsolya-bemutatókat tartottak. Ehhez mindig Gerschwilertől kértek embereket. „Az amatőrszabályok miatt azonban mindig csak szigorú engedélyeztetési procedúra után léphettek pályára a műkorcsolyázók. Garantálni kellett, hogy ötven svájci franknál kevesebb fizetést kapnak a sportolók.”

A londoni felkészülés meghozta az eredményeket. Egy garmisch-partenkircheni és egy párizsi versenyről is érmet szerzett, majd 1951-ben megnyerte a svájci bajnokságot is. „Szerettem volna továbblépni versenyzőként, de a szigorú svájci szabályok miatt nem lehetett. Mivel kiderítették a hatóságok, hogy kanadai vízumom van, nem maradhattam az országban."

Fotó: Bődey János

Egy emlékezetes vágás

Kanadában zenész nagybátyja, szintén Kresz Géza és annak felesége várta 1951 novemberében. „Kanadában nem tudtam folytatni, mint amatőr, ahhoz komoly anyagi befektetés kellett volna, de arra menekültként nem volt esélyem. Ekkor lettem edző. A nagynéném mint menedzser pillanatok alatt szerzett edzői állást. Két évre elszerződtem Nyugat-Kanadába, ahol gyakran mínusz 50 fok volt.”

A hideg miatt azt javasolták, hogy ne autóval menjen, mert ha leállítja, sohasem tudja újra beindítani. Meg is fogadta a tanácsot, és fészerben hagyta megőrzésre a kocsit. „Amikor visszamentem az autóért, mondták, szombat este gyere el, fiatalok vannak nálunk. Bemutatnak: Kresz Lili. A mellettem ülő csinos fiatalember azt mondja: Hm, van magának a combján hátul egy vágás? Van, de maga azt honnan tudja? Azt mondja, ott voltam, amikor történt. Talán 11 éves lehettem, amikor az úgynevezett tréningkörben egy idősebb korcsolyázó lány véletlenül megrúgott. Egyből hívták a mentőt. De ez a fiatalember megkérdezhette, hogy miért csinálnak ebből a gyerekből ilyen nagy komédiát. Ó, az a gyerek az alapítónk unokája – jött a válasz. Erre a balesetre emlékezett, mondanom sem kell, hogy három héten belül el voltunk jegyezve."

Az említett fiatalember Szenteleky Géza volt, aki szintén nem mindennapi körülmények között jutott el Kanadába. A vadászrepülőtiszt édesapja az utolsó magyar király szárnysegédje volt, ezért Budapest ostromakor, 1944 decemberében ő is azok között lehetett családjával, akiket katonai teherautókkal menekítettek nyugatra. Szenteleky az ütegével tartott arra, és igyekeztek amerikai fogságba esni. „Amikor vége volt a háborúnak, mondták nekik, menjetek isten hírével, nincs étel, nem tudunk etetni benneteket, tűnjetek el.”

Szenteleky ezután felkereste egy németországi menekülttáborban elhelyezett családját, de ott nem volt maradása. A Rajnát átúszva Franciországba menekült. Öccse, György közben egy amerikai tiszt szárnysegédje lett, aki annyira megszerette, hogy magával akarta vinni az Egyesült Államokba. Erre azonban csak ötéves várakozás után lett volna lehetősége. A tiszt azonban egy trükkel felgyorsította az eseményeket. Egyszerűen örökbe fogadta Szenteleky Györgyöt, így őt és szüleit is könnyebben bejuttatta az Államokba. Szenteleky Géza is oda kért vízumot, de rá is az ötéves szabály vonatkozott. Ekkor döntött úgy, hogy inkább Kanadába megy, és azon keresztül jut valahogy az USA-ba, hogy találkozhasson öreg szüleivel.

Fotó: Bődey János

Hajnalban, éjszakai is a jégpályán

Kresz a nyugat-kanadai edzősködés után visszatért Torontóba, ahol 37 éven át dolgozott ugyanannál a klubnál. Reggel héttől este tízig szinte mindig a jégen volt, de hajnali háromkor is tartott edzést, ha arról volt szó. A jégidőért Kanadában is kemény pénzeket kérnek, éjszaka azonban már olcsóbban is pályához lehet jutni. Az extrém korai edzés pedig azért is előnyös volt, mert az üres csarnokban saját zenére lehetett begyakoroltatni egy-egy versenyző számát. „Sikeres versenyzőim voltak, többen kanadai junior bajnokok, érmesek lettek. De ott körülbelül 100 ezer műkorcsolyázó van, nagyon nehéz feltörni.”

Kresz Lili a sporttól most sem szakadt el, a magyar szövetség díszvendégeként érkezett a hétvégi budapesti műkorcsolya Európa-bajnokságra, de nem csak a pálya szélén ül. „Az egyensúlyom már nem az, ami régen volt, de télen minden héten egyszer elmegyek korcsolyázni. Most is itt van velem a korcsolyám, igaz, nemsokára egy hétre síelni megyek a svájci Arosába."

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!