Nehéz lenne hirtelenjében találni bármit, amit  Oroszország ne tiltott volna be. A vodka, talán; de az oroszoknak amúgy csak az elmúlt néhány évben sikerült ideiglenesen vagy véglegesen feketelistára tenniük többek között az arizonai sertéshúst, a svéd marhahúst, az ausztrál kenguruhúst, az indiai rizst, a grúz bort, a litván tejet, a cseh energiaitalokat, a bevándorló kereskedőket, a muzulmán könyveket, a Mikulás tagadását, Micimackót, az Üdvhadsereget, a kaszinókat és a Lufthansát. Hogy a goth és az emo, illetve a South Park megmaradhat-e a birodalom határain belül, azt még fontolgatják.

Mindennek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy Oroszországban néhány nappal a megjelenése után már be is tiltották a Call of Duty legújabb részét, a Modern Warfare 2-t. A kérdés már csak az, hogy az Activision legújabb játéka abba a kategóriába tartozik-e, ahová az emo, amit mindenhol be kellene tiltani, vagy abba, ahová a South Park, amit meg mindenhol kötelezővé kéne tenni.

A rövid válasz

Kötelezővé kell tenni. Az MW2 az év legjobb konzoljátéka, és kicsi rá az esély, hogy december végéig bárki is előállna nála jobbal. Pörgős, izgalmas, látványos és jól játszható – nem véletlen, hogy az internet magyar fele rekordforgalmat produkált, amikor az illegális letöltők megpróbáltak hozzájutni a megjelenése napján. Pedig akkor még nem is tudhatták.

A hosszú válasz

A Modern Warfare 2 a Call of Duty sorozat hatodik része, és néhány apróságtól eltekintve semmilyen forradalmi újdonságot nem tartogat az előzőkhöz képest, sőt meglepetést se sokat. De mivel egy force feedbackes mellény kipróbálásának ürügyén nemrég játszottunk újra a Call of Duty 2-vel, bátran kijelenthetjük, hogy a Modern Warfare 2 pont annyit fejlődött a CoD 2-höz képest, amennyit maga a hadviselés a második el-alameini csata és Kabul elfoglalása között.

Ha elővesszük a játéktesztközhely-szótárat, és végigmegyünk a pozitív szócikkeken, kiderül, hogy a Modern Warfare 2 minden kritériumnak megfelel: változatos küldetések, izgalmas fordulatok, realisztikus hangulat, drámai aláfestő zene, hiteles narráció, elsőrangú grafika. És persze az úgynevezett adrenalinpumpa. Ennél többet manapság még az élettől sem lehet elvárni, nemhogy egy számítógépes játéktól.

Maga a sztori viszonylag összetett, és több szálon is bonyolódik, van benne gonosz terrorista, áruló tábornok, hűség, hűtlenség, hazaszeretet, hazugság meg atom, de szerencsére annak, aki nem akar, nem kell a sztorival foglalkoznia, mert végső soron itt is csak arról van szó, mint az összes háborús játékban: menni kell, meg lőni.

A menés-lövést viszont az MW2-ben olyannyira tökélyre fejlesztették, hogy ha az ember elkapja a ritmust, fél-egy órát is játszhat megszakítás nélkül, mintha nem is konzol előtt ülne, hanem a végletekig interaktivizált filmet nézne. Viszont ha nem sikerül elkapni a ritmust, akkor baj van. Baktat például a vicces stüszikalapba öltözött közlegény a behavazott országúton a vicces stüszikalapba öltözött parancsnokával, amikor azt az utasítást kapja, hogy bújjon el a közeledő orosz konvoj elől. Nosza, beveti magát az út menti bokrok közé, aztán még most is ott lapulna, ha valami azt nem súgja neki, hogy tagadja meg a parancsot, és kezdjen el a saját szakállára lövöldözni, mert különben ott rohad meg a bokorban a vicces stüszikalapjával együtt.

Oszkár Miklós vagyok, a viszontlátásra

Ennél is kétségbe ejtőbb, amikor nyolcszor-tízszer kell újrapróbálni egy-egy akciót, mert a harcost, aki így vagy úgy, de természetesen mindig amerikai, újra meg újra megöli egy láthatatlan mesterlövész, vagy darabokra tépi egy jól időzített német juhász. Ezeken a pontokon jön elő az MW2 egyik leggyengébb pontja, az a random generált bölcsességfolyam, amelyet a játékos a halála után kénytelen végigolvasni, bár még ebbe is sikerült némi humort csempészni, hiszen az idézetek olyan szellemóriásoktól származnak, mint Machiavelli, Einstein, Goethe, Donald Rumsfeld és George W. Bush. Főleg mint George W. Bush.

A játék legnagyobb részében azonban a cselekmény pörög magától – talán túl gyorsan is pörög, mert egy amatőr egy nap alatt, egy profi játékos néhány óra alatt végez vele, aztán csak ül, mint egy jól sikerült akciófilm után a moziban, és az utolsó betűig végigolvassa a credit listet, hátha oda is rejtettek még egy miniküldetést.

A háborús hangulatot, legalábbis a háborús filmekből ismert háborús hangulatot tökéletesen visszaadja a játék (a valós helyzet persze közelebb áll az Onion vicclap vonatkozó videóján bemutatotthoz), a levegőben elhúzó helikopterek zaja elegyedik a gránátok robbanásával, a sebzett harcos zihálásával és a rádión érkező helyzetjelentésekkel meg a parancsokkal. Solid copy. We're oscar mike. Proceed with caution. A harctér, a war theater küldetésről küldetésre változik, a zseniálisan eltalált és megrajzolt riói nyomornegyedtől a Gulagon álló várszerű támaszpontig, és pompás élmény az oroszok által elpusztított és felégetett Fehér Ház visszafoglalása is, külön tiszteletkörrel a megtépázott Ovális Irodában.

A játék még az amúgy nehézkes Xbox-kontrollerrel is élvezhető, nagy képernyőn főleg; gyorsak és látványosak az üldözéses jelenetek, és aktívan vagy szemlélődő üzemmódban a legtöbb gépjárművet ki lehet próbálni a harci hószántól a motorcsónakig. A legmeggyőzőbb jelenet persze a játék drámai csúcspontján jön el, amikor kiderül, hogyan tudja az ember a zöld (A) gomb ütemes nyomogatásával kirángatni saját mellkasából a belé állított rohamkést, majd azt az RT gomb megnyomásával az emberiség javára fordítani. Fájdalmas, mégis nagyszerű élmény, ki ne hagyják!