Üveg alatt ugráló bolhák a TEDx-en

Magányosan állok a tömegben, az Uránia mozi előcsarnokának kellős közepén, egy asztalterítőnyi bilétával a nyakamban. Az van ráírva, hogy Sex Life of Walrus, amit direkt provokatívnak szántam, de az istennek sem akar megszólítani senki. Pedig MUSZÁJ lenne nekik. Amikor regisztráltam a TEDx-re, a kultikus konferenciasorozat első budapesti rendezvényére, igyekeztem úgy megadni a kedvenc társalgási témámat (ezt a mezőt kötelező kitölteni!), hogy mindenképpen a figyelem középpontjába kerüljek vele: először a sex, drugs and rock&roll-t terveztem, de végül elvetettem azzal, hogy nem elég polgárpukkasztó.

A másik, még ennél is polgárpukkasztóbb tervem az volt, hogy nyakkendőben jövök, már csak azért is, mert a rendezvény szabályzata szerint a nyakkendő viselése szigorúan tilos, de mivel nincs nyakkendőm, ez a tervem meghiúsult. Így hát önnön jelentéktelenségem teljes tudatában ácsorgok a forgatagban, miközben pontosan tudom, hogy körülöttem minden egyes kardocskára szúrt, baconbe göngyölt csirkemájdarabra jut egy CEO, de legalább egy CTO, és ha valaki se nem CEO, se nem CTO, akkor vagy életre szóló hatású jezsuita pap, vagy ő tervezte a négyes metrót. Befordítom a bilétámat a köldököm felé, és felhúzom a pulóveremen a cipzárt.

Végül csak megszán a sors, régi kedves ismerősbe botlom, azonnal meg is kérdezem, milyen kulcsszavakat választott, hogy intelligens, fordulatokban bővelkedő társalgást kezdeményezhessek. „Kognitív disszonancia. És a tiéd?” Zavartan lenézek a köldökömre. Majd még beszélünk. Tényleg nem vagyok én itt senki se.

Nyakkendő TILOS, ismerkedni MUSZÁJ

Az elmúlt két évtizedben a TED (Technology, Entertainment, Design) rövid, frappáns, elgondolkodtató, géppuskalövés-szerűen adagolt előadássorozataival a világ egyik legnépszerűbb, legnagyobb hatású konferenciájává nőtte ki magát. A TED-en megjelenni eleve státuszt jelent, főleg hogy az ember volt amerikai al- és elnökökkel (Al Gore, Bill Clinton), világhírű tudósokkal (Phil Zimbardo, Stephen Hawking) és más nagy hatású gondolkodókkal (Bono, Jamie Oliver) smúzolhat reggeltől estig.

A TED mostanra úgy kinőtte magát, hogy már el sem fér az eredeti helyszínen, a kaliforniai Montereyben, át kellett helyezni Long Beachre, és egy jegy a kezdeti 4000 helyett már 6000 dollárba kerül, amiért jobb helyeken rossz állapotú használt autót, rosszabb helyeken jó állapotú családi házat lehet vásárolni. A 2008-as TED-en egy kiszivárgott lista szerint úgy 1200-an jelentek meg, ami kb. hétmillió dolláros bevételt hozott az amúgy nonprofit alapokon működő szervezetnek.

Az első magyar TED, amit szerdán rendeztek az Urániában, x-szel jelölt rendezvény, ami azt jelenti, hogy független szervezők, önkéntesek hozták össze a HVG-től a Carnationön át a Puskás Tivadar Távközlési Technikum 12/E osztályáig. Nagy erőfeszítéssel, és csaknem zökkenőmentesen, amiért még akkor is köszönet illeti őket, ha nem találtak fel semmi eredetit. A TED ugyanis maga az ideális franchise, a konferenciák McDonald's-a. A brand, a know-how, a formátum és a feladat adott: egy-egy előadó 18 percet kap, aztán az alatt vagy sikerül megváltania a világot, vagy nem. Előreszaladnék: az enyémet nem sikerült, bár rettenetesen felkészítettek rá.

A kötelező regisztráció után sorban kaptam az emaileket, először arról, hogyan fizessem ki a belépő árát (5000 illetve 10 000 forint plusz áfa), aztán egy díjbekérőt, aztán FONTOS INFORMÁCIÓK-at, amelyek között szerepeltek ajánlott videók korábbi TED-előadásokról, és én becsületesen végig is néztem őket, nehogy ezen múljon.

Úgy egy héttel a konferencia napja előtt jött egy Hírlevél a kreativitásról, újabb házi feladattal (ismét három videó, megvolt); aztán egy Belépőjegy és felkészítő levél, végül két nappal az esemény előtt egy Belépőjegy, közösségi szolgáltatások és felkészítő levél. Nyakkendőt ne vegyek („a TEDx egyenruhája a mosoly és az optimista hozzáállás”), laptopot ne vigyek, a mobilomat kapcsoljam ki, és előző éjjel pihenjem ki magam, mert intenzív élményben lesz részem.

Maradjak egész nap, ne menjek haza, és ami a lényeg: „meg KELL ismerkedni új emberekkel... nem csak LEHET, hanem egyenesen MUSZÁJ!” Értettem. Egy Waldorf-alapú, flow-centrikus, vidéki team buildinggel összekötött termékbemutató sem kezdődhetne jobban. Ijedtemben megnéztem még vagy húsz TED-videót, és úgy éreztem, készen állok arra, hogy megváltozzon az életem.

Tegye fel a kezét, aki nem érdekes!

„Tegye fel a kezét, aki nem érdekes!” – melegíti a közönséget az MC, Mányai Csaba marketinges, aki ott volt a tavalyi oxfordi TED-en, és elhatározta, hogy ezt itthon is meg kell csinálni. Ketten felteszik. Legalább nem vagyok egyedül, gondolom. Aztán kiderül, hogy ők meg azért érdekesek, mert bátrak. Bátor se vagyok, gondolom.

És fogékony sem, sajnos. A budapesti TEDx minden jó buli elrontójával, a videónézegetéssel kezdődik. Egészen pontosan korábbi, tavalyi meg azelőtti TED-előadásokat tekintünk meg a telt házas Uránia nagytermének vásznán, kis méretben, rossz minőségben, angol nyelven, magyar feliratokkal. Ehhez a részhez állítólag a nagy TED ragaszkodik, nyilván azért, hogy lássuk, miről maradtunk le, és az előadások valóban profik és hatásosak.

De ha belegondolunk, mégis csak az van, hogy nézzük, mit beszélt évekkel ezelőtt Martin Seligman pszichológus, Daniel Pink, Al Gore volt beszédírója vagy Bjarke Ingels építész egy láthatatlan közönségnek, amelynek tagjai a helyszínen nevetnek, szörnyülködnek és tapsolnak. Mi meg próbálunk ott nevetni, ahol ők nevetnek, ott szörnyülködni, ahol ők szörnyülködnek, és a végén, ha tetszett, megtapsoljuk, ahogy tapsolnak. Kifejezetten kínos, főleg hogy a videók fent vannak a neten, és aki szorgalmi feladatot is végzett legalább a felkészülés heteiben, mint én, az már látta is a legtöbbjüket. Lehet, hogy többször is.

Még nagyobb baj, hogy az élő előadások többsége messze elmarad nemcsak a TED klasszikusaitól, de még egy átlagos hazai konferencia színvonalától is. Persze nem csak rajtuk múlik. Kiss Paszkál szociálpszichológusnak és Mérő Lászlónak, a nemzet polihisztorának az a kevéssé felemelő feladat jut, hogy reflektáljanak az elhangzottakra, amit becsülettel meg is tesznek: Kiss, aki elég rossz előadó, elmondja, hogy a TED titka a jó közönség és a jó előadó; Mérő, aki ebben a mezőnyben simán megérdemelt volna háromszor 18 percet is, hat percben reflektál a Seligman-videóra, és elmondja, hogy Magyarország ötszáz éve a tanult tehetetlenség állapotában van, nagyjából úgy, mint az üvegfedél alatt ugráló bolhák. Ha nem is feltétlenül igaz, legalább érdekes.

A TEDx másik húzóneve, Barabási Albert-László, a Behálózva szerzője az emberi viselkedés megjósolhatóságáról beszél, arról, hogy meglepően kiszámíthatóak vagyunk, és koherens ugyan, amit mond, meg összeszedett, de se meghökkentő konklúzió, se katarzis, se impact. Se standing ovation. És innentől már visszasírja az ember a nagy TED videóit, mert következik a lejtmenet: Rachel Armstrong úgy beszél az általa kifejlesztett protocellákról, mintha robot lenne, Hatvani Ádám, az új metró néhány állomásának tervezője 18 percen át sikeresen leplezi, hogy milyen jó építész, már ha az; Sipos Melinda a Kitchen Budapesttől úgy beszél a titokzatos versbabról, hogy még véletlenül sem derül ki, mi az, miközben a kísérő prezentáció hatására többször felvisít a konferenciák elengedhetetlen kelléke, a beépített bullshit-detektor.

Recept: fül, farok

Egy jó TED-előadáshoz nem kell sok: érdekes ember, vagy érdektelen ember esetén érdekes téma, és néhány, a megszabott 18 percbe beférő, nem is túl bonyolult stilisztikai-retorikai fogás. A TED legjobb előadóinak beszédein látszik, hogyan lehet másfél anekdotával, a közönségnek való, nem túl átlátszó nyalással, egy kis ismétléses humorral, egy jogászokra célzott oldalvágással és egy jó helyen bevágott illusztrációval elfogadható beszédet előadni.

A jobbak beillesztenek még egy kis érzelmi manipulációt (most mindenki hunyja be a szemét, és gondoljon valakire, akit szeret), a legeslegjobbak pedig még arra is képesek, hogy miniatűr story arcot kerekítsenek, ami csak annyit jelent, hogy amit mondanak, annak van füle, illetve farka. Na, ebből nem jön össze sok a budapesti TEDx-en: a mélyponton Vicsek András számol be arról, milyennek látszik Magyarország az angol Wikipedia alapján. Két dolog derül ki. Egyrészt hogy pornónagyhatalom vagyunk, másrészt hogy „a múlt rendszer felülreprezentált az internetes közösség gondolkodásában”. A kifejtésre sajnos nem jut idő. Pedig.

Vannak persze üdítő kivételek, ugye minden bolhásdobozban szoktak lenni. Mihály György sem egy Cicero, mégis egészen lenyűgözően, hitelesen, már-már szeretni valóan beszél mániájáról, a passzív házról, és a vége felé onnan is jön meglepetés, ahonnan senki nem várta volna, főleg a TED hírhedten tudományfetisiszta, egészen egzakt módon geek, és ennek megfelelően agnosztikus összetételű közönsége: Kiss Ulrich atya, aki vasárnaponként amúgy a Jézus Szíve templomban szokott MC-zni, most eljött közénk, és bár semmi mást nem csinál, mint a siker és a kudarc apropóján adomázik, ellopja a show-t mindenestül.

Megtérni azért nem térek. Life-changing experience híján kint ácsorgunk sorstársammal a mozi előtt, a vörös szőnyeg szélén. „Mik a kulcsszavaid?” - kérdem. „Először azt akartam, hogy sex, drugs and rock&roll, de elvetettem.” . „Jé, mondom, én is azt akartam. Milyen eredeti lett volna. Na és végül mi lett?” „Web, blog, startup”.

Na, ezért nem tartunk sehol. Miattunk. Főleg miattam.