Az Ubuntu visszatért a gyökerekhez

Az egyéni és az üzleti felhasználók egyaránt nagyra értékelik, ha évekig nem kell verziót frissíteni, mert az sok stresszel jár. Elég egy áramszünet a kernel telepítése közben, és kezdhetünk mindent elölről. Szélsőséges esetben az is előfordulhat, hogy az új verzió nem indul el, és mindent törölhetünk a gépről – emiatt kollégám is inkább visszatért a jól bevált 11.10-es verzióhoz. De még ha jól is megy a telepítés, a gyártók néha úgy átalakítják az interfészt, hogy az átlag felhasználó csak zavartan néz, és követeli vissza a régi menüket. Ilyen változásra jó példa a Windows 8 start menüjét váltó Metro felület, valamint az Ubuntu Unity, amiket legalább annyian utálnak, mint amennyien szeretnek.

Az Ubuntut fejlesztő Canonical óvatos volt, és már az előző verziókban elkezdte bevezetni az általa kitalált Unity interfészét, ami a szabványos Gnome helyét veszi át. A felhasználóknak volt idejük hozzászokni a modern Unity működéséhez, a fejlesztők pedig kijavították indítómenü hibáit. A billentyűzet start gombjával, vagy a bal felső sarokba kattintva aktiválható az indítómenü, ami már teljes kijelzőre nagyítva is megjeleníthető. Itt programokra, fájlokra, zenékre meg videókra kereshetünk, és a Canonical már online tartalmakat is becsatornázott: a videók lapján nemcsak a számítógépen lévő fájlok jelennek meg, hanem többek közt a YouTube és a TED kínálata is.

Azt hallottam, szeretitek a parancssort

Van az új Ubuntuban egy érthetetlen újítás is, amit HUD-nak neveztek el a modernebb autókban használt kijelzők (Head-Up Display) nyomán, amik például fejmagasságban vetítik a szélvédőre az információkat. Ez gyakorlatilag egy újabb parancssor, ami az Alt gomb megnyomásakor ugrik elő a kijelző tetején. Ha beírjuk ide azt, hogy "status", és nyomunk egy entert, akkor máris megjelenik egy ablak, amiben  a Facebookra írhatunk bejegyzést. Feltéve, hogy már regisztráltuk a Facebookot a beépített Gwibber közösségi kliensben. Arra is rájöttem, hogy az away beírásával a Gtalkot és MSN-t is kezelő Empathy üzenetküldőben állíthatom át a státuszomat, de amikor beírtam, hogy mostantól legyek online, a rendszer inkább offline állapotba rakott volna.

A Canonical szerint fejből kéne tudnunk, hogy az online státuszt az available (elérhető) paranccsal kell aktiválni. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettek volna, nekem például halvány fogalmam sincs, hogy a GIMP képszerkesztőben meg a csevegőprogramban mi a parancsok pontos neve, és ezeket nem is akarom megtanulni.

Nem azért találták ki a grafikus kezelőfelületet, hogy azon is kézzel beírt parancsokkal kelljen navigálni, erre ugyanis a húsz évvel ezelőtti rendszerek is képesek voltak. Visszatértünk azokhoz a gyökerekhez, amiket már mindenki elavultnak tart. Még rosszabb, hogy magyarul egészen más parancsokat kell bemagolni. Amikor átállítottam az Ubuntu kezelőfelületét magyarra, megint megpróbálkoztam a “státusz” paranccsal, de az nem működött, magyar felületen a frissítés szóval beírásával kell a Facebookra bejegyzést írni. Ez olyan, mintha a terminalban a közismert apt-get helyett fcse-beszerzés parancsot kellene kiadni.

Szerencsére a régi menü is megtalálható a kijelző tetején, de az Alt gomb ezentúl nem ennek a használatát segíti.

Biztos alapok

Van egy terület, ahol a Linux évek óta stabil színvonalat képvisel, ez pedig a háttérben futó rendszerek folyamatos fejlődése. Javult a több monitoros rendszerek kezelése, az Ubuntu hat kijelzővel is jól elboldogul. Beállíthatjuk az oldalsó indítómenü ikonjainak méretét (32-64 pixel között), és hogy azok egy vagy több monitoron jelenjenek meg. Jó ötlet, hogy az egérmutató a kérésünkre hozzátapasztható a monitor széléhez. Így amikor több monitort használunk, és a kijelző szélén kell ráböknünk valamire, az egérmutató nem szalad át könnyen a másik monitorra. (Ezt a megoldást például nagyon hiányolom a Microsoft Windows 8 aktuális próbaválozatából, amiben a kijelző szélére vitt egérmutató nyitja meg a főmenüt.)

A rendszerbeállítások menüjében két említésre méltó újdonság jelent meg, amelyek biztonsági szempontból jelentenek nagy előrelépést. A felügyeleti szolgáltatás a vállalati rendszergazdáknak hasznos, mert segíti az Ubuntut futtató gépek távoli monitorozását, így pontosabb képet kaphatnak a rendszerek állapotáról. Ezzel ellentétes a hatása az új magánszféra menüpontnak, ami éppen a megfigyelést korlátozza. Megadhatjuk azokat a programokat és fájltípusokat, amikről nem szeretnénk naplófájlokat készíteni.

Robusztusabb lett a rendszer, a kernel már 3.2-es, és az új driverek több wifis eszközt kezelnek. Az Ubuntu 12.04 azokkal a tapipadokkal is kompatibilis, amiken a gomb egybe van építve az érintésérzékeny felülettel (a Synaptics és a Macbook tapipadjai is támogatottak). Az Intel Sandy Bridge processzoroknál pedig alapból be van kapcsolva az erergiatakarékos funkció.

A szoftveres kínálatban nincs semmi izgalmas, teljesen természetes, hogy mindenből új verziót kapunk. Az Ubuntu a LibreOffice irodai programcsomag 3.5.2-es, a Firefox 12-es és a Chromium 18-as verziójával érkezik. Az alapértelmezett zenelejátszó megint változott, Banshee helyett ismét Rhythmbox került a csomagba, amivel sajnos nem tudtam beolvasni a hálózati adattárolón lévő zenei könyvtáraimat.

Bár az Ubuntuban már régóta van beépített szoftverbolt, a kínálat nagyon lassan változik. Az menti meg ezt az ingyenes operációs rendszert, hogy egyre több szolgáltatás platformfüggetlen. Nincs program az Evernote-jegyzetek és Wunderlist-tennivalók szinkronizálásához? A Chrome böngészőben mindegyikhez van beépülő modul, így mindent egy kattintással elérünk. Tulajdonképpen ez önmagában jó érv az Ubuntu kipróbálása mellett, hiszen megspóroljuk egy operációs rendszer árát, mégis minden jó szolgáltatást elérünk.