Ágyúval verébre, oroszlánra

Manapság már a belépő szintű gépek képalkotása is van olyan jó, hogy igazán ne is ott kelljen sokat költeni – 150 ezer forinttól már van olyan váz, amivel szerencsés körülmények között kiváló állatfotókat lehet lőni. Nyilván vannak olyan szempontok, mint hogy tökig csavart ISO érték mellett se legyen nagyon zajos a kép, meg hogy ha lehet, úgy lőjön sorozatképet, mintha villámgéppuskának tervezték volna eredetileg, csak közben befejeződött egy háború. A lényeg, hogy a képminőség valójában főleg az objektíven múlik.

Természetfotózásra, mármint arra a válfajára, amikor az ember még azelőtt le akarja kapni a madarat, az oroszlánt vagy bármi egyebet, hogy az egyáltalán észrevenné az embert, vagy legalábbis a „hú, ez a kétlábú izé ott veszélyesen közel van, pucolok innen a francba” gondolatsor végére érne. A természetfotósok ezért

300 milliméter és jóval afölötti fókusztávolságú objektívekkel szoktak lőni. Azok a Canon csövek, melyeket Máté Bence leseiben használtunk, 4-600 milliméter körül voltak, és ennél csak az áruk volt durvább: másfél-négymillió forintba került darabja. Ennek megfelelően persze még a fakezű bénák is képesek voltak tízezerből egy elfogadható képet készíteni, akiknek fogalmuk sincs az expozíciós idő–rekesz–ISO-háromszög fontosságáról.

Olcsó, mármint kevésbé baromi drága

A Nikon azonban most kiadott egy objektívet, ami egyrészt baromi messze ellát, ott is képes fényerős és éles maradni, de mégsem kerül milliókba. Csak százezrekbe, de hé, az is egy nagyságrend, méghozzá pont az a nagyságrend, ami miatt a Nikkor 200-500 mm f/5.6E ED VR nevű objektív nagyon sok, a természetfotózás iránt érdeklődő, de nem milliomos és vagy teljesen őrült embert érdekelhet a világban.

A magyar Nikontól kölcsönkapott objektívvel kapcsolatban az első élménye valószínűleg mindenkinek az lesz, hogy hű, hát azért ez nem kicsi. Nem is a hossza, az átmérője vagy a súlya, ami sok, hanem ez a három, így együtt, mondjuk két-három óra folyamatos fotózás, vagy ugyanennyi sétálgatás után úgy, hogy nem egy hátizsákban, hanem kézben vagy az oldalunkra függesztve tartottuk a csövet. A cucc 2300 gramm, és bár az állványrögzítő gyűrű leszerelésével épp nyerhetnénk is pár dekát, a lényeg ugyanaz maradna: fényképezőgépet még nem is tettünk rá, de már két kiló felett járunk.

Ez főleg akkor kínos, ha nem állványról akarunk fotózni, márpedig én nem arról akartam. Két órát sétálgattam az állatkertben, lőttem nagyjából 300 képet, aztán észrevettem, hogy remeg a bal kezem a fáradtságtól, plusz a nyakamat is egyre kellemetlenebbül húzza a gép szíja. Azt, hogy milyen nehéz szerkezet, nem igazán lehet edzés nélkül megszokni, viszont pár nap alatt elfogadtam, hogy hát ja, ez ilyen bazi nehéz, és utána már nem nyafogtam miatta még magamnak se. Főleg azért nem, mert már az első pár kép után kiderült, mit kapok cserébe a súlyzózásért.

A megfelelő beállítás mellett magamhoz képest baromi jó képeket. Az objektívhez két vázat használtam, az egyik egy D750-es középkategóriás (félprofi) gép, a másik a saját, jól megszokott D3300-asom, ami egy belépőszintű tükörreflexes kamera. Ez utóbbira hozzáértő olvasóink valószínűleg most felszisszennek, hogy úristen, a marha, FX-es objektívet tett DX-es vázra – jelentem, megtettem, és a plusz nagyítás mellé, amit a croppolás adott, nem igazán tapasztaltam semmilyen negatívumot, nem volt sötét sáv a kép sarkain, nem szakadt ki a helyéből a bajonettzár, sőt, az ég sem nyílt meg, hogy a fényképezés japán istensége lecsapjon rám. Magyarán ha valakinek DX-es gépe van, ne féljen nagyon – ha továbbra is hobbifotós akar maradni, és csak magának, vagy a fotós fórumos fikázásnak fényképez, nem kell új váz csak azért, mert végre van egy objektív, amit pont neki találták ki.

Nem svejcibicska

Na jó, azért ez a pont neki érdemel némi magyarázatot. A objektív, ahogy a neve is elárulja, nem a világ legfényerősebb optikai szerkezete. Ez annyit tesz, hogy nagyjából verőfényes napsütéstől borús napközbenig lehetett vele megfelelően sebes, vagyis a bemozdulástól mentes fotókat lőni még nem túl zajos ISO-értékig, ami 3200 és 6400 között volt (az utóbbi a drágább D750-en, természetesen). Ennél gyengébb fényviszonyoknál nem is a bemozdulás volt a legnagyobb ellenfél, hanem hogy az autofókusz elkezdett rendszeresen tévedni, viszont már a keresőben sem volt elég fényes a kép ahhoz, hogy pontosan utánaállítsunk az amúgy vajfinoman járó és pont kényelmes helyre rakott fókuszgyűrűvel.

Ha ezt elfogadjuk, mert hogy oké, majd nem fotózunk éjjel vagy beltéren, jön a következő fontos dolog: ez az objektív nem sokoldalú. Bizonyos fokig persze lehet vele baromi messziről portrét lőni például az erre igen-igen háklis kollégákról, de ezt a cuccot arra találták ki, hogy csendes őrültek fantasztikus madár- és oroszlánfotókat készítsenek vele, nyugodtan ülő madarakról és oroszlánokról, méghozzá úgy, hogy

A Nikon ugyanis sikerrel találta meg az egyensúlyt a képességek lesarkozása és az ár féken tartása között. A tesztelt objektív a maga 490 ezer forintos (plusz normális hátizsák, ha eddig nem volt) árával persze nem olcsó, de mindez viszonylagossá válik, ha tudjuk, hogy a nyilván sokkal jobb, profi, fix 500-as objektív hatszor-hétszer ennyibe kerül.

Viszont a képességek lesarkozását teljesen komolyan kell venni: ez az objektív nagyon szűk spektrumon hozza ki azt, amit tud, és ott is főleg akkor, ha tudjuk, hogy ha ennél sokkal többet akarunk, akkor sokkal mélyebbre kell nyúlnunk a zsebünkbe. Cserébe viszont stabilan hozza a na, ez megérte a pénzét érzést, és tényleg csak rajtunk múlik, hogy elmegyünk-e a megfelelő helyre, hogy ott kivárva a megfelelő alkalmat, fotózzunk egy jót egy épp landoló sirályról.

Vannak persze a tömegen kívül is dolgok, amikhez hozzá kell szokni. A zoom például bár baromi kezesen adagolható, átfogás nélkül nem lehet áttekerni a 200-tól az 500-ig tartó, jó 180 fokos fordulatot. Makrózásra is lehet használni, szép képet ad jól megvilágított, kis dolgokról, csak nem árt észben tartani, hogy 2,2 méternél messzebb kell legyünk a céltól, különben sosem találunk rajta élességet.

Az objektív határozott előrelépés az amúgy népszerű zoom objektívekhez képest, főleg a széles körben használt 70-300-ashoz képest, kétharmados előnyben van a kicsit drágább, fix 300-assal szemben, a profik körében népszerű, fényerős 200-400-at meg csak addig nézegeti az ember, míg meg nem látja, hogy annyiba kerül mint egy autó.

Ha tehát valaki régóta keresi azt az ágyút, amivel lőhetne verébre, a Nikon cannonját próbálja ki. Szokja meg a hátrányait, és ha ez sikerült, örüljön neki, hogy nem ment rá a gatyája.