Óvatos ráncfelvarrás a Nikon kezdőgépe

A gépet (ahogy a százassal kisebb elődjét is) kifejezetten a tükörreflexes, sőt, a fényképezőgépes világban tapasztalatlan kezdőknek, illetve kis pénzű, de valamelyest már tapasztalt vásárlóknak szánja a japán cég. Ennek megfelelően nem kell meglepődni azon, hogy anyaghasználatban és funkciókban a drágább gépekkel nem összehasonlítható gépet kapunk, vagyis ha valaki egy ismerőse félmilliós gépét tapodva jött rá, hogy úristen, neki kell egy DSLR gép, az készüljön fel, hogy nem ugyanazt kapja majd.

Azonban ennek vannak előnyei is: a gép könnyű (az olcsó műanyag házban nem is nagyon van több annál, mint ami az alapokhoz kell), használata egyszerű, és tényleg, jó egy-két év kell ahhoz, hogy az ember tudása annyit gyarapodjon, hogy kinője ezt a kategóriát.

Nagyrészt ugyanaz

A D3400 belseje nagyjából maradt, mint ami a korábbi változat lelke is volt: ugyanaz a 24,2 megapixeles, DX formátumú érzékelő fogja be a fényt és ugyanaz a feldolgozó processzor csinál belőle képet. Egy kicsit feljebb csavarták a fényérzékenységet, most már 100 és 25600 közötti értékekre állíthatjuk be az ISO-t, vagyis a beltérben, vagy épp kedvezőtlen külső fényviszonyok között lőtt képeknél talán egy fokkal később lesz bántóan zajos a végeredmény. Ezt ki is próbáltuk, az Országházról lőtt éjjeli fotókon valóban úgy tűnt, hogy a D3400 ügyesebben használja ki a beállításokat, mint a(z agyonhasznált) D3300-am.

Nem is annyira fotózás közben jönnek elő a váz újdonságai, inkább abban, ahogy az elkészült képeket kezelhetjük. A D3300-nál két lehetőségünk van: kivesszük a memóriakártyát és arról szedjük le a képeket egy számítógép segítségével, vagy egy elég drága kiegészítő segítségével teremtünk reszketeg és állandóan elhaló wifi-kapcsolatot a telefonunk és a fényképezőgép között. A D3400 ezzel szemben a kettő között talált egy megoldást, a Nikon Snapbridge fantázianevű alkalmazását. Ez Bluetooth-kapcsolaton keresztül folyamatosan kapcsolatban van a telefonnal, és ha úgy állítjuk be, folyamatosan tolja is át a készülő képet 2 megapixeles, vagyis Full HD-s változatát.

Az így kapott képet azonnal tovább is küldhetjük az ismerőseinknek, vagy megoszthatjuk valami közösségi felületen, és ha valamiért megmaradnánk az egytizednyi képméreten, az alkalmazás feltölti a képet egy nikonos felhőbe. Ez az egyszerű regisztrációhoz kötött lehetőség ingyenes, de még egyszer: 2 megapixellel működik csak. Kérdés, hogy ez mennyire éri meg, a Google Fotók ugyanúgy ingyenes, de sokkal jobb felbontású képeket is hagy feltölteni.

A Snapbridge ugyanakkor jó lehetőség, egyértelműen több tőle a D3400: sokkal biztosabb a kapcsolat, a felület is felhasználóbarát, és nem is szívja le az akkumulátort még a folyamatos kapcsolat ellenére sem. Azért persze vannak hátrányok is. Egyrészt nem egy kapkodó idegbeteg, szépen megfontoltan tölti át a képeket, másrészt ha a telefon közben mondjuk zenét tolna Bluetooth-on, akkor erősen akadozni kezd az adás. A gyártó előnyként adja el, hogy a fényképezőgép kikapcsolt állapotban is képes másolni a képeket, de ez engem inkább idegesített, mert így a menüben kellett mászkálnom, mikor egyszer idegesített, hogy nem hagyja békén a telefonomat.

A gép amúgy teljesen tök ugyanolyan kívülről, mint a D3300 volt. A programválasztó tárcsa, a gombok helye, a képernyő és a kereső is tök ugyanaz, vagyis most is van két alapfunkció, amely nem kapott saját gombot. Az egy darab tekerővel mindig csak a választott programnak megfelelően vagy a zársebességet, vagy a rekeszt állíthatjuk, az ISO-nak nincs dedikált gombja. Bár az egy funkciógombra kioszthatjuk, de ez fotózás közben elég fura ujjtartást eredményez, nem is nagyon lehet gyakorlás nélkül úgy állítani, hogy ne emeljük el a szemünket a keresőtől.

Szuper alapobjektív

Két évnyi D3300 használat után két dolgot hiányoltam a D3400-ból. Az egyik a plusz egy tekerő, ahogy feljebb írtam, a másik a beépített fókuszmotort. Nyilván, egy belépő szintű géptől ezt kár elvárni, pedig pont ott lenne értelme, hogy a kezdő, és valószínűleg kispénzű fotós mindenféle régi, használt, özönvíz előtti Nikon F bajonettes üveget rátekerhessen a gépére, de úgy, hogy megmaradjon az automata fókusz. Ez a D3300-on sem volt meg, és a D3400-ból is hiányzik. Nem őrülten fontos dolog ez, meg persze feltételezi, hogy valaki belehülyül a fotózásba majd annyira, hogy adok-veszek fórumokat bújik régi Nikon-lencsék után kutatva, és hát valószínűleg nem véletlen az sem, hogy még az eggyel komolyabb, 5xxx-es sorozatban sincs fókuszmotor.

Ha nem a saját igényeimet nézem, akkor van más is, ami hiányzik. Fontos különbség például, hogy bár a D3300-ban volt ultrahangos érzékelőtisztítás és külső mikrofonbemenet (videókhoz) is, az új modellben ilyen már nincs. Szintén vásárlókat veszíthet a Nikon azzal, hogy ugyanazt a hótegyszerű kijelzőt tették a gép hátuljára, mint két éve is, se kihajthatóság, se érintésérzékeny vezérlés – ha tényleg a mobilokkal és a tükör nélküli gépekkel akarnak versenyezni, ezeket nagy hiba kihagyni.

Egyértelmű a javulás viszont a készletben adott alapobjektív esetében. Átfogásra ugyanúgy 18-55 milliméteres objektívről van szó, de új fókuszmotort szereltek bele, és a lencsesort is átalakították valamennyire. A lényeg az előbbi: nagyságrendekkel gyorsabb és biztosabb a fókusz, mint a régi 18-55-ös. Főleg, ha a célpont középen van, az amúgy 11 pontos autofókusz nagyjából ugyanolyan, mint a D3300-on: általában pontos, de néha a döntő pillanatokban hibázik, főleg ha valami mozog vagy nem a kép közepén van.

De fontos leírni, hogy az új kitobjektív óriási fejlődés az előzőhöz képest: gyorsabb és halkabb autofókusz, és olyan közelre is tud élességet állítani, hogy már-már makrózásra is alkalmas (legalábbis azon a szinten, ahol egy közepesen gyakorlott D3400-felhasználó makrózik). Az objektív mentes mindenféle kapcsolótól (leszámítva a kinyitáshoz-behúzáshoz kellő gombot), tehát nem kell egy gombbal automatából kézi fókuszra kapcsolni: ha nem tetszik, ahová a gép tette a fókuszt, egyszerűen tekerhetünk a fókuszgyűrűn, hogy felülbíráljuk. Az mondjuk kicsit fura, hogy a képstabilizálás sem kapcsolható ki (csak a gép menüjéből), de ennyit el lehet nézni az amúgy éles, gyors és halk objektívnek, pláne, hogy a csomag része.

A Nikon D3400 tehát úgy ráncfelvarrás, hogy csak egy-két komolyabb öltést végeztek, amúgy minden maradt a régiben. Ez persze azt is jelenti, hogy a belépő szintű tükörreflexesek piacán még mindig vonzó lehet a Nikon ajánlata. Egyszerűen kezelhető, könnyű, jó képminőségű gép lett ez is, amely valamennyire már meghallotta az idők szavát. Azonban az biztos, hogy ugyanez a filozófia két év múlva már kevés lesz – ha nem lesz kevés már most is. A nagy gyártóknak fel kell ismerniük a mobiltelefonok és a MILC rendszerű gépek jelentette veszélyt, és neki kell állniuk extrákkal telepakolni az olcsó tükörreflexes gépeket is. Érintőképernyő, wifi és komoly felhőszolgáltatás kell, nem csak ezek időhúzó imitációi. Ha a szintén mostanában kiadott új, 70-300-as teleobjektív is olyan gyors, csendes és pontos, mint a D3400 mellé adott 18-55, akkor az az, amin látszik, hogy a Nikon érti, merre kell lépni ahhoz, hogy ne veszítsék el a vásárlókat a többi trenddel szemben.