Trump titkos kiberháborút örökölt Észak-Korea ellen

További Tech cikkek

Észak-Korea atomprogramja az egyik legfélelmetesebb dolog a jelenlegi világpolitikában. Az, hogy Nagaszaki óta senki nem vetett be a világon katonai akcióban nukleáris fegyvert, annak köszönhető, hogy a hidegháború legélesebb pillanataiban is maradt annyi józanság a világ vezetőiben, hogy belegondoljanak: mindenki rosszul jár, ha nekiállnak kölcsönösen atombombát szórni a másik fejére. A világon senki nem tudja, hogy ugyanez a józanság megvan-e Kim Dzsongunban, és vajon mit fog tenni, ha működő, élesben, nagy távolságra bevethető atomfegyvert kap a kezébe. És ez a kockázati tényező találkozik most a végtelenül nárcisztikus és kiszámíthatatlan új amerikai elnökkel, Donald Trumppal.

Obama elnök három éve utasította a Pentagont, hogy indítsanak kiberháborút Észak-Korea ellen, és az elektronikus hadviselés minden lehetséges eszközét bevetve szabotálják az ország összes nukleáris és rakétakísérletét - robbantotta a bombahírt néhány napja a New York Times, hozzátéve, hogy a titkos háború technikai részleteit nemzetbiztonsági okokból nem közlik. A dolgot azóta sem sietett cáfolni sem a Fehér Ház, sem a Pentagon, ami arra utal, hogy a lap információi megbízhatóak lehetnek, és tényleg a legfelsőbb szintekkel egyeztettek megjelenés előtt. (Vagy pont ezt akarják elhitetni a világgal és Kim Dzsongunnal, de ebben inkább most ne bonyolódjunk bele.)

Mindenesetre a sztorival szépen egybevág, hogy az észak-koreai rakétatesztek az utóbbi években egészen bődületes, 88 százalékos kudarcaránnyal dolgoznak (szemben például a nagyon hasonló technológiát használó oroszok 13 százalékos adatával), és maga Kim Dzsongun rendelt el tavaly ősszel vizsgálatot egy félresikerült teszt után, szabotázsra gyanakodva. Ki is végeztek pár magas rangú tisztviselőt, de valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy kémek voltak-e, vagy csak rájuk esett a bűnbak szerepe. Hogy az amerikaiak képesek ilyesmire, az nagyjából azóta nem kérdés, hogy a Stuxnet vírussal szétverték az iráni atomprogram alapját jelentő urándúsító centrifugákat. Ez volt 2010-ben, azóta hét évet fejlődött a kiberhadviselés. Ki tudja, milyen vírusokat juttattak be az észak-koreai katonai hálózatokba, a rakétakilövő platformok vezérlő szoftvereibe, vagy akár a rakéták elektronikájába.

Kiberhadviselésben egyébként Észak-Korea is komoly fenyegetést jelent, hozzájuk kötik például a Sony feltörését még 2014-ből. De ennél is ijesztőbb az amerikai védelmi minisztérium friss, idén februári kiberfenyegetettségi jelentése (PDF), ami kerek-perec leírja, hogy az észak-koreai katonai hekkerek kritikus sérülékenységeket találhatnak alapvető amerikai infrastruktúrákat irányító rendszerekben, mint az energiaellátás, vagy közlekedés-irányítás. A kiberháború két ok miatt fekszik nagyon Észak-Koreának:

Ez a lehető legasszimetrikusabb hadviselés: támadni és kárt okozni olcsó, hatékonyan védekezni iszonyatosan drága.
Észak-Koreának gyakorlatilag nincs vesztenivalója, tőlük akár az egész internet összedőlhet, az életüket ez nemigen befolyásolja

Ehhez vegyük hozzá, hogy az internet infrastruktúrája elég törékeny; néhány napja egy véletlen elírás miatt állt le az Amazon szerverszolgáltatása, és azzal a fél web. Ha az észak-koreaiak nagyon oda akarnak csapni az internetnek úgy általában, az mindenkinek fájni fog, csak nekik nem.

Atomot nekünk!

Észak-Korea nagyjából azóta vágyik atomfegyverre, hogy az amerikaiak azzal fenyegették meg őket a koreai háborúban, még az ötvenes években. Jó sokat kellett várni, hogy ennek valami kis realitása legyen, de a kilencvenes években, a Szovjetunió összeomlása után egy csomó volt szovjet tudós és mérnök leszerződtetésével elérhető közelségbe került először a saját hordozórakéta, aztán később maga az atomfegyver kifejlesztése is. Mire 2011-ben Kim Dzsongun hatalomba lépett, az ország már milliárdokat keresett azzal, hogy a rövid és közepes hatótávolsági szovjet Scud-rakéták észak-koreai klónjait, a Hwasong-sorozat darabjait adta el százszámra közel-keleti államoknak. És ami ennél is fenyegetőbb: 2006-ban megtörtént az első észak-koreai kísérleti atomrobbantás, amit azóta még négy követett. Az országnak ma 10-20 bombára elég radioaktív nyersanyaga lehet a becslések szerint.

A dolog akkor kezdett el igazán ijesztővé válni, amikor 2013-ban egy katonai parádén bemutatták a KN-08-as interkontinentális ballisztikus rakétát, ami a szovjet R27-es, eredetileg tengeralattjárókra tervezett rakétarendszerre épül, és elvileg akár 12 ezer kilométer is lehet a hatótávolsága. Ebbe már simán belefér az USA, nyugati part, keleti part, minden. Ez volt az a pont, amikor Obama kiadta az utasítást a Pentagonnak, hogy tegyenek meg mindent, hogy a parádékon mutogatott, nyilván működésképtelen replika ne jusson el addig, hogy igazi robbanófejjel tudjon útnak indulni. A kiberháborús készülődés mellé megerősítették a Kalifornia és Alaszka partjaira telepített rakétaelhárító rendszereket is. A Wikileaks-botrányban napvilágot látott diplomáciai üzenetek szerint az amerikaiak már 2009-ben erősen paráztak attól, hogy Észak-Koreának sikerül működőképes nagy hatótávolságú rakétát és nukleáris robbanófejet eszkábálniuk.

És ezzel jutunk el 2016 késő őszéig, az óceán egyik partján Kim Dzsongun által felpörgetett észak-koreai rakétaprogram első két – egyébként kudarcba fúlt – KN-08-as tesztjével, a másikon meg a Donald Trump által megnyert elnökválasztásig. Újév napján aztán Kim Dzsongun bejelentette, hogy az országa nagy hatótávolságú, az amerikai partokat is elérni képes nukleáris rakéta tesztjére készül. Nem fog megtörténni! – válaszolt Trump a szokásának megfelelően Twitteren. Aztán félig-meddig mégis megtörtént: március elején Észak-Korea négy ballisztikus rakétát lőtt ki egy újabb teszten, amelyek japán partjaitól mindössze 300 kilométerre csapódtak a tengerbe. Ami Dél-Koreában és Japánban elég az ENSZ biztonsági tanácsa előtti tiltakozáshoz és pánikhoz, de ez az 1000 kilométeres hatótáv Amerikából nézve még mindig elég kicsi. Csak hogy érzékeljük a távolságokat: a legközelebbi amerikai territórium Guam úgy 3500, Alaszka közel 5000, Hawaii 7500, a nyugati part északi csücskében Seattle 8000 kilométerre van Észak-Koreától.

Itt tartunk most, és senki nem tudja, mi lenne a jó, vagy legalábbis legkevésbé rossz következő lépés.

Észak-koreai atomfegyver. SAD!

A New York Times forrásai szerint amikor Obama átadta a hatalmat Trumpnak, a szűk körű nemzetbiztonsági megbeszélésen Észak-Koreát említette neki, mint a következő négy év legsúlyosabb megoldandó problémája. A gond az, hogy ebben a helyzetben csak különböző mértékben és módon rossz megoldások vannak. Obama kiberháborúja elég hatékonyan lassítja az észak-koreai atomprogramot, de önmagában nem megoldás, ahogy a Stuxnet is csak időt nyert Iránban, míg sikerült gazdasági szankciókkal diplomáciai útra terelni a megoldást. Trump megpróbálhat tárgyalni Kim Dzsongunnal, hogy függessze fel a nukleáris teszteket, de hát az ilyesminek eddig sem volt sok eredménye. Kínát lehetne még bevonni a tárgyalásokba, mint az észak-koreai gazdaságot és a rezsimet lélegeztetőgépen tartó külső hatalom – és az hogy Kína nemrég váratlanul leállította az észak-koreai szénimportját, akár ilyesmire is utalhat. Maga Trump azt nyilatkozta a CNN-nek, hogy kínaiaknak totális kontrolljuk van Észak-Korea fölött, és ha nem oldják meg az észak-koreai problémát, hát, az USA nagyon meg tudja keseríteni Kína életét a világkereskedelemben.

Aztán hogy a kínai kormány nyílt fenyegetése és zsarolása egy ilyen éles helyzetben mennyire bölcs stratégia, majd elválik.

Ha ez nem jön be, Trump megpróbálkozhat még az amerikai atomfegyverek visszatelepítésével Dél-Koreába (25 éve vonták ki őket), vagy megtámogathatja Dél-Koreát a saját atomfegyver kifejlesztésében - el lehet képzelni, milyen frusztrációt szülne ez a kínai és az orosz vezetésben. És végtére is nem mondható megnyugtató megoldásnak az sem, hogy két ideges atomhatalom néz egymással farkasszemet a Koreai-félszigeten. Amiből az egyiknek alig van vesztenivalója.

Végül ott a legdurvább megoldás: odamenni, és katonai csapásokkal kiiktatni az atomprogram fontos létesítményeit, opcionálisan a diktatúra vezetőivel együtt. Ez nyilván iszonyú kockázatos, és beláthatatlan következményekkel járhat, ha bármi rosszul sül el (de igazából az is, ha minden jól). Ne feledjük, 25 millió, generációk óta agymosott, és az aktuális Kedves Vezetőt istenként imádó emberről beszélünk, és a világ legnagyobb, tartalékosokkal együtt 7,5 millió katonát számláló hadseregéről. Aminek nem kizárt, hogy van hagyományos atomfegyvere, a legrosszabb esetben akár 10-20 is. A határ túloldalán alig 50 kilométerre meg ott van Szöul, 25 millió civillel.

Viszont Trump habitusához pontosan ez passzolna legjobban. Az új elnök mérhetetlenül nárcisztikus, imádja a látványos, nagyszabású dolgokat, és a legfontosabb célja bekerülni a történelemkönyvekbe, mint az ember, aki újra naggyá tette Amerikát. A mexikói fal vagy a Mars-expedíció belengetése is részben ezt szolgáló PR-mutatvány, és elég csábító póz lehet számára az is, hogy az elnök, aki végre elintézte Észak-Koreát. A borzalmas, és embertelen diktatúrát, ami mellett lassan fél évszázada szemlesütve és szégyenkezve elnéz a világ, de nem tesz semmit.

Borítókép: Donald Trump amerikai elnök gúnyrajzaival és „Nemet mondunk a THAAD-ra, igent a béketárgyalásokra” jelentésű feliratokkal tüntetnek James Mattis, a Trump-kormányzat védelmi minisztere és Hvang Kjo Ahn ideiglenes elnök szöuli találkozója ellen a főváros kormányzati negyedében 2017. február 2-án, Mattis kétnapos látogatása idején. Fotó: MTI/EPA/Ian Langsdon

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Az oldalról ajánljuk

Bookline

Richard Osman
Gyilkosokra utazunk

5382 Ft

Fábián Janka
A Monarchia szerelmesei

5400 Ft