Túljártak a Facebook eszén, 8 milliárd dollárt kaszáltak

Gyűlölöm a Wisht, folyton elém tolja a Facebook, pedig elmondhatatlanul nem érdekel - hát ennyit arról, mennyire ismer a Facebook

– fakadt ki az egyik kolléga, amikor körbeérdeklődtem a rovatban, ki szokott találkozni mostanában a Facebook-falán a Wish nevű online bolt hirdetéseivel. Ezzel rögtön illusztrálta is magát a jelenséget: az utóbbi pár hónapban boldog-boldogtalannak elözönlötték a hírfolyamát a Wish bizarr reklámjai, emögött pedig jóval több áll, mint hogy rengeteg pénzt (a pletykák szerint 100 millió dollárt) dobott be a cég a karácsonyi szezonra Facebook-hirdetésekre. A dolog működik: a 2013-ban indult Wish ma a világ hatodik legnagyobb online boltjának számít, a piaci értéke 8 milliárd dollár körül van, és egészen komolyan gondolják, hogy pár éven belül felérnek a dobogóra az Alibaba és az Amazon mellé. Az idei karácsonyi szezonra pedig már magyarul is beszél a bolt, és ebből adódóan rajtunk is átcsapott a reklámcunami. 

De kik ezek, és hogy a fenébe csinálták?

A Wish tipikus nemzetközi startup: amerikai cég, amit egy lengyel és egy kínai alapított, akik együtt jártak egyetemre Kanadában. Peter Szulczewski a Google-nél, Danny Zhang a Yahoo-nál tett egy kört, mielőtt az online hirdetésben és keresőoptimalizálásban szerzett tapasztalatukra közös céget építettek volna. Eleinte egy olyan szolgáltatáson dolgoztak, ami kiadóknak segít relevánsabb (= jobban kattintott = többet fizető) hirdetéseket elhelyezni az oldalaikon a látogatóik viselkedését mélytanuló algoritmusokkal elemezve. A biznisz nem száguldott igazán, ezért mellékágként belefogtak az appfejlesztésbe: egy olyan okostelefonos alkalmazást raktak össze, ahová az emberek online boltok kínálatából tölthettek fel és oszthattak meg másokkal jópofa ajándékötleteket vagy éppen leárazott termékeket. (A Wish név is innen származik: kívánság, úgy is, mint kívánságlista, hogy mit szeretnék megvenni, vagy ajándékba megkapni.) Az üzleti modell itt az lett volna, hogy a Wishen keresztül megtörtént vásárlásokból a cég jutalékot kap - de ez sem robbantotta fel az internetet.

A két, hamvába holt üzlet nyomán viszont Szulczewskiék egészen egyedülálló tudásbázist építettek fel arról, hogy az emberek mire kattintanak szívesen, és milyen dolgokat szeretnek, főként impulzusvásárlás keretében megvenni online, okostelefonról. Erre a tudásra építették fel végül a szintén Wish nevű mobilra optimalizált online áruházat, nagyjából a következő hozzávalókkal:

• az okostelefonján böngészgető, unatkozó nyugati vásárló,
• a termékeit fillérekért adó kínai gyár,
• az algoritmus, ami összeköti a kettőt, és leveszi a sápot az árból.

Ez persze még nem a bölcsek köve, tucatnyi online bolt működik, és működött már akkor is ezen az elven (bár az okostelefon, mint fő platform azért akkoriban még nem volt ennyire triviális ötlet). A nagy trükk az volt, amikor 2015 februárjában a Facebook bevezette a dinamikus hirdetéseket. Ez azt jelenti, hogy egy webes áruháznak nem kell konkrétan megmondania, hogy mit akar hirdetni, hanem feltölt a Facebook rendszerébe kismillió terméket, akár a teljes kínálatát, és az mindenkinek személyre szabottan olyan cuccot reklámoz majd abból (a megfelelő vásárlási linkekkel természetesen), amiről úgy gondolja, hogy érdekelheti az illetőt. A Wish-nek ekkorra már évek óta tanítgatott algoritmusa és óriási adatbázisa volt az emberek klikkelési és vásárlási szokásairól, és rájöttek arra, hogy

Ehhez már csak az kellett, hogy a Wish óriási pénzekkel tolja meg a hirdetési kampányát (állítólag a karácsonyi időszakban a legtöbbet költő reklámozónak számít az egész Facebookon), és el is jutunk addig, amit ma látunk: bizarr, fura, meghökkentő, értelmetlen, vicces, groteszk, sokkoló - és leginkább ez mind egyszerre - termékek hirdetései, amikre ugyanúgy kattint az ember, mintha egy vicces 9gag- vagy Boredpanda-posztot sodort volna elé a Facebook algoritmusa. Annál is inkább, mert formailag alig-alig különbözik a Facebook appban egy igazi poszt és egy hirdetés. Onnantól pedig, hogy valaki kattintott, jöhet a szokásos kínaibolt-recept: változó minőségű, iszonyúan olcsó cuccok, nagyon hosszú, de legalább ingyenes kiszállítással. “Valójában senki nem vesz műanyag nyelvet a Wishen. Viszont ha egy kerti slagot vagy egy kabátot reklámoznánk, arra senki nem kattintana át a boltba” – magyarázza Szulczewski a trükköt.

Hogy micsoda, műanyag nyelv?

Ó igen, műanyag nyelv, egy dollárért. Ilyen szinten kell érteni azt, hogy bizarr és sokkoló.

Kisállat-fehérnemű, pénisz-pénztárca, hasra csatolható gyerekvécé, macska-szemfedő, terhességi teszttel kombinált pendrive, telefontartós szotyitál, vizespalackba való kamu-iPhone - nem is folytatom, folytatják helyettem a direkt a legviccesebb Wish-hirdetések gyűjtésével foglalkozó Twitter- és Facebook-oldalak, blogbejegyzések  és Buzzfeed-toplisták. Amik persze csak az egész jelenséget erősítik, és fújják tovább a reklámlufit. Az emberek pedig kíváncsiságból kattintanak, és ha már ott vannak, és látják, hogy jé, okosóra 15 dollárért, hát ez a hülyének is megéri, megveszem. És ha már megvettem, körülnézek, akad-e valami más érdekes is.

Mindez olyan szinten bejött a Wish-nek, hogy az Amazon és az Alibaba már 2015 végén 10 milliárd dolláros felvásárlási ajánlattal környékezte meg a céget, de elhajtották őket. És az igazán durva facebookos sikersztori csak idén, azon belül is a karácsonyi szezonban indult be. A Wish alkalmazása stabilan ott van az androidos és iOS-es letöltési toplistákon, olyan appok mellett, mint az Instagram vagy a Messenger. Szulczewski azt mondja, napi 3 millió vásárlót szolgálnak ki, vagyis hát kötik össze a megfelelő kínai gyártóval. Mivel az adásvétel így egyetlen közvetítőn keresztül zajlik a gyár és a vásárló között, a teljes kereskedelmi lánc árrését kiváltja a Wish egyszeri, 15 százalékos jutaléka minden egyes eladott termékből. Ami még lejjebb is megy, ha az algoritmus úgy látja, hogy valamit érdemes egy kicsit megakciózni, ilyenkor az árat a saját jutalékának terhére csökkenti a Wish.

A többiről pedig már gondoskodik a Facebook algoritmusa, aminek az egyetlen célja olyan tartalmakat tenni a felhasználók elé, amikkel azok sok időt és kattintást töltenek. A Wish bizarr reklámjait imádja ez az algoritmus, és adagolja is mindenkinek, akik csak egyszer rákattintottak, vagy akár csak megálltak a görgetés közben megdöbbenni azon, hogy ki az az állat, aki a macskájának egész fejet betakaró fekete szopóálarcot vesz. Hoppá, érdeklődés! - kiált fel ilyenkor a Facebook algoritmusa, és megjegyzi, hogy nekünk érdemes ilyen őrültségeket megjeleníteni. És ha nekünk igen, akkor valószínűleg a facebookos ismerőseinknek is, hiszen az ember hasonló érdeklődésű barátokkal szokta körülvenni magát. Ez pedig egyenesen vezet a napi 3 millió vásárlóhoz a 8 milliárd dolláros értékeléshez, és olyan ultranehézsúlyú befektetők érdeklődéséhez és tőkeinjekcióihoz, mint Jurij Milner vagy Peter Thiel.

Az persze jó kérdés, hogy ez a modell mennyire fog működni, illetve mennyire veszik át mások is a reklám-clickbait trükkjét. Elvégre a Facebook - elvileg - kézzel-lábbal küzd a sokkhatással vagy kamuval operáló kattintásvadászat ellen, és ha ez nagyon elharapódzik a hirdetők között, valószínűleg ott is kigyomlálja, vagy szabályozza majd a nagyon szélsőséges eseteket. Mindenesetre a Wish már elérte, amit akart, bevezette magát a piacra és sok millió ember telefonjára, és valószínűleg a facebookos rásegítés nélkül is megtartaná a vásárlóit. Facebookkal együtt (sőt, mostanában Instagramon is egyre intenzívebben nyomulnak) viszont a határ a csillagos ég. Ez esetünkben az évi ezer milliárd dolláros forgalmat jelenti, amiről Szulczewski azt mondja,

Valószínűleg elsőként az Alibaba éri majd el. Másodiknak vagy az Amazon, vagy mi, attól függően, hogy ki és milyen gyorsan nyer az indiai piacon.

Önbizalom, az van, de hát van is mire.