Rocksztár leszel és golfozó óriásrobot

2016 a virtuális valóság éve – ezt már elég sokszor hallottuk, de készüljünk fel rá, hogy még többször fogjuk, ha megjelenik végre az Oculus Rift / HTC Vive / Playstation VR. Bár a benne rejlő lehetőségek sokkal nagyobbak, a VR-hisztit egyelőre a videojátékok fűtik. Valószínűleg ez a technológia is pont úgy fog járni, mint pár éve a mozgásérzékelés: eleinte boldog-boldogtalan beleerőszakolja a dolgot minden létező játékba, aztán szépen kiderül, milyen műfajoknak áll ez jól, és hol tök fölösleges.

Most az első fázis felfutásánál tartunk, minden fejlesztő igyekszik felkapaszkodni a VR-vonatra, amit egyelőre 90 százalékban a marketing hajt, 10 százalékban meg azoknak az élménybeszámolói, akik már kipróbáltak pár demót. Összeszedtük, milyen játékok ígérkeznek a legnagyobb durranásnak, amik miatt érdemes lehet majd beruházni egy VR-szemüvegre.

Első lépés: biztonsági játék

A legegyszerűbb módja a VR-divat követésének, ha az egyszeri fejlesztő fog egy már bevált játékkategóriát, és simán hozzácsapja a VR-es megjelenítést. Nincs is vele túl sok meló, alapjáraton elég annyit átírni, hogy nem az egérrel mozgatja az ember a kamerát, hanem a VR-szemüveg mozgásérzékelőire van ez a funkció rákötve. Már csak az irányítást kell átszabni a VR-konzol kézben tartott kontrollerére, és készen is vagyunk. Lássuk, hogyan működik ez a gyakorlatban:

Vagy itt egy másik versenyző:

Az első az Arizona Sunshine című zombis-lövöldözős játék volt, a második a Bullet Train, ugyanez teleportálós-időlassítós trükkökkel felturbózva, az Unreal-játékok fejlesztőjétől. Alapvetően mind a kettő 12 egy tucat, de jól mutatják, hogy a VR mennyire meg fel tudja dobni a legporosabb sablonokat is. Legalábbis rövid távon, mert azt elég nehéz elképzelni, hogy ez a lövöldözés fél órán túl is lekösse az embert. Mindenesetre beetetésnek tökéletes, valószínűleg ehhez hasonló demókkal lesznek tele a videojátékokkal foglalkozó boltok idén karácsonykor. Kicsit nehezebb elképzelni a gyakorlatban a nagy sikerű zenekarszimulátor, a Rock Band VR-verzióját, de a trailere állati vicces, ki ne hagyják.

Kicsit olyan a helyzet, mint amikor az Avatar sikere után senki nem akart kimaradni a buliból, és a mozikban minden film 3d lett, ha kell, ha nem - készüljünk fel lelkiekben ugyanerre az időszakra a videojátékoknál is. Ez persze adott esetben jól is elsülhet, kimondottan izgalmasnak ígérkezik például a London Heist, ami tulajdonképpen a GTA VR-esített verziója akar lenni, bankrablásokra és tűzpárbajokkal feldobott autós üldözésekre építve. Vagy ott a Rigs, ahol repülő óriásrobotok verekednek egy arénában, esetleg a témánál maradva a 100 ft Robot Golf, amiben még annál is nagyobb robotokkal golfozunk, és az sem baj, ha két ütés között szétverjük a pályát, vagy az ellenfeleinket.

Végül emlékezzünk meg a jelenleg legnagyobb várakozással övezett, készülő VR-játékról: ez az Eve Valkyrie. Az előrendelt Oculus Riftekhez alapban hozzácsomagolják, szóval garantáltan ez lesz majd az első igazi VR-slágerjáték. Ez egy űrhajós akciószimulátor, ami a kilencvenes évek óta elég méltatlanul elhanyagolt műfaj, de aki emlékszik még az X-Wing sorozatra annak alighanem meg fogja dobogtatni a szívét a következő három és fél perc:

Itt a VR már nem csak egy beleélést segítő bónusz optikai tuning, hanem igenis értelme van egy vadászgép pilótafülkéjében a nyakunkat tekergetve nézelődni; a dogfight jelentős részben pont erről szól, ha repülőgéppel csinálják, ha űrhajóval. És ezzel át is csúszunk a VR-játékok evolúciójának második fázisába:

Második lépés: fedezzük fel a világot!

Az már egy-két kipróbálás után is egyértelművé válik, hogy a VR-hez nem a pörgős, reflexalapú játékok passzolnak, hanem azok, ahol van időnk körülnézni, rácsodálkozni a virtuális valóságra, aminek a közepébe belecsöppentünk. Sőt, a legjobb, ha arra épül az egész, hogy minél alaposabban körül kell néznünk. Na itt bukkannak elő az igazán izgalmas projektek, mint például a The Climb, egy hegymászó-szimulátor a Crysis fejlesztőitől, a szó szoros értelmében szédítő grafikával, tériszonyosoknak határozottan nem ajánlott.

Vagy ugyanettől a csapattól a Robinson, amiben űrhajótörést szenvedünk egy idegen bolygón, ami pont úgy néz ki, mintha a következő Jurassic Worldöt forgatnák éppen rajta. A fókusz a felfedezésen és a túlélésen van, de igazából lehet egész álló nap tátott szájjal bámészkodni is, míg meg nem esz egy kóbor T-Rex.

Egy egész új játékműfaj van kialakulóban: a nézelődős-nyomozós kalandjátékoké. A recept nagyjából annyi, hogy végy egy kellően egzotikus, és aránylag üres, de azért veszélyes VR-környezetet, dobd be a játékost a közepébe, és hagyd hogy felfedezze. Esetleg lehet közben fejtörőket megoldani, valamilyen sztorit felgöngyölíteni, és változatos eszközökkel megnehezíteni a túlélését. Pontosan ezt követi az Adr1ft, amiben egy amnéziás űrhajóst alakítunk egy megsérült űrállomáson, vagy az Edge of Nowhere, ahol egy elveszett expedíciót próbálunk megtalálni és megmenteni az Antarktiszon. És ezen az alapon csavar egyet az Eagle Flight, amiben a helyszín a posztapokaliptikus, omladozó, emberek nélküli Párizs, a játékos pedig egy sast alakít. Mármint minden játékos egy-egy sast, összesen hatan egy közös, multiplayer világban, egymással versenyezve és harcolva a légtérben.

Harmadik lépés: dobd el az agyad!

Végül elértünk a teljesen elvetemült indie fejlesztésekig, ahol igazi gyöngyszemeket, és orbitális nagy hülyeségeket is lehet találni – a szép az a dologban, hogy egyelőre nemigen tudni, melyik játék melyik kategóriába esik majd. Ilyen például az Audioshield, ami a számítógépünkön található mp3 zenefájlokból készít pályákat, ahol az a feladatunk, hogy a zene ütemére ránk záporozó golyókat kivédjük a különféle pajzsainkat használva és kombinálva. Hasonló pályán játszik a Rez Infinite is, ami nagyjából olyan, mintha valami nagyon durva szintetikus hallucinogénnel dózerolnánk le az agyunkat egy végtelenített elektronikus zenei fesztiválon:

Nagyon vicces partijátéknak ígérkezik a Keep talking and nobody explodes: egy játékos a fején a VR-szemüveggel egy virtuális bombát próbál hatástalanítani, a többiek pedig ebben segítenek neki. A trükk az, hogy a segítők nem látják a bombát, csak a tervrajzát, a virtuális tűzszerész meg pont fordítva – minden adott az egymás szavába vágva ordítozáshoz, hogy akkor most honnan nézve hányadik piros drótot is kéne elvágni. Miközben az idő meg csak fogy.

Még ennél is bizarrabb (vagy ha jóindulatúak vagyunk: a Wall-E társadalomkritikáját továbbvivő) kísérlet a Job Simulator. A kerettörténet szerint 2050-re a robotok minden munkát átvettek az emberektől, akik egy szimulátoron keresztül próbálják ki, milyen volt annak idején dolgozni, fénymásolni a munkahelyen, kávét főzni, boltba menni, meg hasonlók. Ne feledjük, a Sims sem hangzott ennél kisebb hülyeségnek, aztán mégis eladtak belőle vagy 200 milliót.

És ha még ez sem elég, ott a végső megoldás: a Desert Bus. A Desert Bus egy legenda, a világ legrosszabb videojátéka, eredetileg húsz éve jelent meg a Sega egyik ősi konzoljára, és az a lényege, hogy egy buszt kell elvezetni benne Las Vegasból Tucsonba, egy nyílegyenes úton, a sivatagon át. Valós időben. Nyolc óra alatt. A játék köré egy beteg gyerekeket támogató jótékonysági szervezet épül, amit minél több pénzzel támogatunk, annál tovább játszanak az agyzsibbasztóan unalmas Desert Busszal az önkéntesek, és streamelik ezt élőben a neten.

Hát mennyivel csodálatosabb és felemelőbb lesz ugyanez a folytatással, virtuális valóságban.