A legjobb játék, amivel nem játszik majd senki

Nem értem magamat. Egy csomó mindent utálhatnék a Battlebornban, de összességében mégis az van bennem, hogy úristen, a káosz, a kiegyensúlyozatlanság, a követhetetlenség és az egyéb hibák ellenére ez eddig a legjobb lövöldözés idén.

Persze ha tudjuk, kik állnak a játék mögött, akkor máris megoldódik a rejtély. Ugyanaz a csapat, aki a Borderlands-sorozatot is összerakta, és akkor már nagyjából sejtjük is, mire kell számítani. Hullámokban érkező ellenségek, meg a furcsa ritmus: egy csapat kicsi, egy közepes, egy csapat kicsi, bossfight, pálya vége, szintlépés, amíg a világ tart.

A Battleborn tehát egy belső nézetes lövöldözős játék. A sztori szerint egy csapat hős az egyetlen megmaradt csillag körüli galaxisban küzd a gonosz ellen, hogy ha jobb már nem is lesz, legalább sokkal rosszabbra se forduljon a világ sorsa. Játékra lefordítva ez annyit jelent, hogy a sok közül kiválasztott egy karakterrel megjelenünk egy térképen, ahol a jól védhető területek váltják egymást az ezeket összekötő kanyonokkal, folyosókkal, egyéb csőszerű dolgokkal. A cél kettős:

1. lőjünk mindenre, ami mozog és piros,
2. védjünk meg mindent, ami a miénk és zöld.

Ezt tehetjük egyedül és a társainkkal is. Jó esetben a haverokat hívhatjuk meg, közepesen rosszabb esetben az internetről sorsol mellénk játékosokat a program. Ez utóbbi esetben általában mindig lesz pár arc, aki a fenti két pont közül a másodikat nem tartja észben, de hát ez már csak az ilyen játékok sajátja.

A Battleborn érdekessége ott kezdődik, ha megnézzük, hányféle karakter közül választhatunk. Nos, sokféle fura szerzet, van pisztolyhős robot,

• mechába bújt, hát nem tudom, mondjuk hörcsög,
• lézerkardos szamuráj,
• óriásgépágyús favágó,
• madárijesztőre hasonlító boszorkány,
• meg még vagy harmincféle egyéb.

Ezek egy részét alapból megkapjuk, a többit jó sok játékkal tudjuk kioldani. A karakterek nemcsak külsőre, de lehetőségeikben és harcmodorukban is eltérnek egymástól. A szokásos dolgok itt is megvannak: vannak a nagyot sebző, de gyenge karakterek, vannak a támogató, középtávolról hasznos harcosok, meg vannak a vérontás közepén ugráló, közelharcos őrültek. Érdekes, hogy a belső nézet miatt kábé pont ez a sorrend a kezelhetőségben is: minél messzebb vagyunk az akciótól, annál jobban értjük, mi van körülöttünk, másrészt viszont semmi sem jobb annál, mint mikor

A karakterek emellett rendelkeznek összesen négy speciális támadással is, kettő közepesen erős, egész gyorsan visszatöltődő, egy durva, de sokára lehűlő, és egy passzív képességgel. Gránátvetés, energialöket, páncéltörő lőszer, ventilátorszerű pörgés kinyújtott kardokkal, meg ilyenek. A játék tulajdonképpen abból áll, hogy egyedül, vagy jobb esetben minél többen összefogva álljuk a folyamatosan, hullámokban érkező ellenség rohamait, méghozzá úgy, hogy a lehető leghatékonyabban használjuk a speciális képességeinket – a többiekkel valamelyest összhangban.

A fent leírt, faék egyszerűségű játékmenet persze elég hamar unalmas lenne, ezért a készítők több ponton is csavarnak párat a dolgon. Például azzal, ahogy fejlődni lehet a játékban.

Összesen háromféle fejlődés van. Egyrészt minden csatában folyamatosan lépkedi a karakter a szinteket. Minden szinten választhat két tulajdonság közül. Ezek mindegyike ráerősít a harcértékünkre valahogy, nagyobbat sebzünk, gyorsabban visszatöltődnek, esetleg erősebbek a speciális képességeink, távcsövet kapunk a fegyverünkre, ilyesmik. Minden szinten két lehetőség közül választhatunk, amelyiket nem választjuk, az elveszik abban a körben. Nagyon nem kell foglalkozni vele, mert az egész nullázódik a csata végén, és megy újra az elejéről a következő csatában. Tud idegesítő lenni, ha pont kihagyjuk az egyik, hasznosnak tartott extrát csak azért, mert a legnagyobb tűzharc közepén kéne dönteni, hogy akkor most a vagy b opció,

A fejlődés másik fajtája, hogy a csatákban mutatott teljesítményünk alapján a karakter szintet is lép, sőt, mi magunk is kapunk parancsnok-pontokat. Ezek a szintek már megmaradnak, és különböző tartós előnyöket hoznak a játékban. A hősök a 15. szintig juthatnak el egyenként, szóval már önmagában az jó móka, hogy a lehető legtöbbjüket elvigyük idáig. A saját fejlődésünket mutató másik szintnek is van valami értelme biztosan, én összesen annyit használtam ki belőle eddig, hogy a karaktereim neve elé biggyesztettem, hogy botanist – fogalmam sincs, mire jó, de van még vagy kétszáz ilyen, gondolom valami újabb extra-rendszer van mögötte, amit figyelni kéne a minél erősebb karakter kialakításához.

De a lényeg nem ez, szerencsére, hanem a lényeg az, hogy végre van egy játék, ami a sok idegesítő hibája ellenére színtiszta, vegytiszta, nettó szórakozás és móka. Ehhez jön még egy fura animés-rajzfilmes stílus, no meg az a fura humor, ami már ismerős lehet a Borderlandsból. (Ha valaki szerette Claptrapet, az idegesítő robotot, az itt is röhögni fog. A többiek, hát, ők inkább a harcra figyeljenek.)

Mindenképpen próbálja ki a Battlebornt, ha

• egy picit is szerette az ezredforduló Cartoon Network-ös meséit, a Pindúr Pandúrokat, Ben Tent, Szamuráj Jacket, vagy épp a Dragonballt, vagy
• szereti a MOBA-kat, a furcsa hibriddé oltott akció-szerepjátékokat,
• utálja a MOBA-kat, a furcsa hibriddé oltott akció-szerepjátékokat, mert sosem azt adják, amire számít,
• a haverokkal közösen játszható, intenzív játékot keres,
• egyedül játszható, intenzív játékot keres.

Akármennyire is fura, a játék tényleg ennyire sokoldalú, sőt, még ennél is több, hiszen nagyjából tíz óra játék után még bőven csak a felszínt kapargatom benne. Iszonyat mennyiségű tartalom van benne még akkor is, ha bizonyos dolgokat egyszerűen figyelmen kívül hagyunk, és baromi jó, hogy a játék nem büntet csak azért, mert valaki nem akarja végigtolni az egyjátékos kampányt, vagy épp nincs kedve a neten ismeretlenekkel szívni.

Azt nem mondanám, hogy öt percre is le lehet elé ülni, mert egy-egy kör, vagyis egy térkép teljesítése minimális mennyiségű szívással fél óra is lehet, de ez a fél óra úgy megy el, mintha sosem lett volna. Szép lassan lehet belelendülni, felfedezni, hogy csapdákat és robotokat is építhetünk, hogy melyik ellenségtípus ellen milyen megoldás a megfelelő, de azt se nagyon szúrja majd ki senki, ha fogalmatlan bénaként csak lövöldözünk meg védjük a bázisokat. A Battleborn igazi surranópályás meglepetés, nagy kár, hogy valószínűleg csak a „Játékok, amikkel nem játszottál, pedig kellett volna” 2016-os listáján lesz rajta sok helyen. És nem is az elnyomhatatlan intró, a nyilván hamarosan peccselt grafikai hibák, vagy az egyértelműen kiegyensúlyozatlan karakterek miatt, hanem egyszerűen rossz az időzítés.

Ugyanis pár héten belül jön egy nagyjából pont ugyanilyen játék, valami Blizzard adja ki, és Overwatch a címe (vagy valami Epic Games dolgozik rajta, és Paragon a címe). A fél világ, pontosabban a világ Blizzard-hívő fele nagyon várja, így bármi más, ami vele nagyjából egyszerre jelenik meg, halálra van ítélve. Nagy kár, mert a Battleborn jó játék lett, ha picit előbb jelenik meg, kicsit nagyobb hírverés után, a kritikai siker mellett még akár pénzügyi siker is lehetne.