Robotokra ész nélkül lövöldözni ma már kevés

További Godmode cikkek

Régen láttam így játékot feldobni a karjait és kijelenteni, hogy ne haragudj, de teljesen kifogytam az ötletekből. A ReCore viszonylag elején, még a bevezető szakaszban ki kell nyitni három ajtót. Az egyik ajtóhoz pedig össze kell szedni három energiacellát. Oké, a hármas szabály a videojátékok legnagyobb közhelye a „menj el a világ végére, és hozd el nekem a szobanövényt”, illetve a „kísérd el ezt a túlélésre alkalmatlan embert a túlélhetetlen helyszín másik oldalára” mellett, de legalább annyival kompenzált a játék, hogy a cellák cuki kis élőlények voltak. Aztán húsz perc múlva megint megkaptam ezt a feladatot. És megint. Itt elgondolkodtam, hogy végig kell-e játszani a ReCore-t, hogy megértsem, mennyire elbaltázott az egész, és abbamaradtam, hogy nem. Nem kell.

A ReCore készítői között ott van Masahiro Yasuma és Keiji Inafune neve, nekik meg a Mega Mant lehet köszönni, de ez kicsit olyan, mintha a Guns 'n Roses utolsó albumát, a Chinese Democracy-t azzal hirdetnénk, hogy a November Rain előadóitól. Attól még sajnos csapnivaló. Egy nyitott világban játszódó lövöldözős platformjáték, ami olyan egyszerű, mintha legalább 10 évvel ezelőttről jött volna elő, úgy tervezésben, mint játékmenetben (néha még grafikában is ). Egyszerűen érthetetlen, hogy miért ez lett a Microsoft idei kiemelt nagy játéka, bár ha eszünkbe jut, hogy a másik a sokkal ambiciózusabb, de mélyen hasonlóan elhibázott Quantum Break volt, akkor azért már felsejlik valami vezérfonal.

A ReCore története a következő: a Föld lakosságát elpusztította egy vírusjárvány, de az emberiség még egy utolsó esélyként egy lakható bolygóra küldött egy komplett kolóniát. A Far Edenre keresztelt bolygó megszállása a tervek szerint úgy történt volna, hogy robotok lefektetik az alapokat, aztán miután minden kész, felébresztik a hibernációból a lusta embereket, akiknek már sok dolguk nem lesz, mint belakni a kócerájt. A robotokkal aztán valami malőr történik, az emberek nem ébrednek fel, a sivatagos bolygón a felszereléseket betemette a homok. Itt jön be Joule, a főszereplő, és az ő robotkutyája, akinek az a feladata, hogy utánajárjon, mi a nyavalya is történt. Ebben nem nagyon segít az, hogy láthatólag minden robot megkergült, és különböző mechaállatok gúnyájában próbálja őt elpusztítani.

A játékmenet viszont nem linerális, hanem egy viszonylag tágas, Borderlands-szerű világban lehet kóvályogni amerre csak szeretnénk, vannak szerepjátékokra emlékeztető, a dungeonök feladatát ellátó bunkerek, máshol lehet ugrálni és (sóhaj) energiacellákat gyűjtve ajtókat kinyitogatni, és egy csomó robotpókot szétlőni. A ReCore harcát két dolog bolondítja meg egy kicsit: az egyik az, hogy minden ellenfél közepén ott egy hatalmas energiamag, amit ha legyengült, ki lehet rántani egy Elsüllyedt világokból ismerhető kábellel. A másik pedig az, hogy az állandó gépfegyverünkhöz egy idő után különböző színű töltényeket lehet használni, ezzel pedig az ahhoz passzoló színű robotokat könnyebb kilőni. Ez annyit jelent, hogy 40 HP helyett 50-et fogunk sebezni. A harcot szerencsére az megkönnyíti, hogy Joule automatikusan becélozza az ellenfeleket, nekünk csak rángatni kell kell a sticket, stabilan lenyomni a ravaszt, és közben körbe-karikára oldalazni, vagy esetleg ugrani egyet, hogy az ellenfelet és a néha megkergülő kamera miatt magunkat is összezavarjuk. A fegyverünkből nem fogy ki a töltény, maximum kicsit lemerül. Taktikázni nem sok lehetőség van, lehet egy kicsit combosabb energiagömböt is kilőni, de amúgy tényleg eszetlenül sorozni kell mindenkit. Amitől 20 perc alatt az egész fájdalmasan unalmas lesz.

Én tényleg nem akarom, hogy minden játék a Superhot legyen, mert hiszen a lövöldözésbe sok újítást nem lehet vinni már a műfaj 30+ éves történetében, de a ReCore-ban annyira unalmas az összes harc, hogy egy idő után a szabadon bejárható világban nem érdekeltek a homokból előpattanó gorillák, és egyszerűen elfutottam előlük. Semmivel nem jártam rosszabbul. Valahogy a Darksidersben (amit hasonlóan idejétmúlt, de ezerszer szórakoztatóbb ennél) is több kedvem volt a pallost lóbálni minden kis manó kedvéért.

Ha a harcról szólna az egész, akkor le lehetne írni a ReCore-t, mint egy unalmas akciójátékot. De valami miatt kitaláltak hozzá egy nevetségesen bonyolult, logika nélkül működő fejlesztési rendszert, amit nemhogy kezelni, de megérteni sem lehet. Joule és fegyvere automatikusan lép szintet, vele és a puskával nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az egyetlen dolog, amit fejleszteni lehet, azok a társak: elején egy robotkutya, később egy robotpók, aztán még megannyi csodálatos dolog. Na de hogy néz ki ez az egész? A begyűjtött, három színben található magokat fúziós energiává kell konvertálni, amit aztán egyesével lehet hozzáadni az állatok képességeihez. Egy egy maggal még nem fejlődik, az elején kettő, majd három, végül húsz, harminc (és így tovább) kell, hogy az energiaszintjén növeljünk. Két teljesen felesleges kört kell hozzá megtenni, mert a magokat semmi másra nem lehet használni. Aztán ott vannak a pajtások cserélhető végtagjai, amiket szintén fejleszthetünk azzal, hogy alkatrészeket cserélünk be. Amiket egyre jobbakra konvertálhatunk. Amiket aztán be kell váltani alaprajzokra. Aztán az alaprajzokat aktiválni kell a robotokon. Mindezt különböző menüben. Én szeretek ilyesmivel molyolni (a Flame In The Floodban a komplett túlélésünket kell egy menüből levezényelni), de ha ezt 3-4 különböző menüben kell kivitelezni, amihez ráadásul a játék egy bizonyos pontján, Joule bázisán lehet hozzáférni, akkor én is feldobom a karjaimat.

És akkor még nem is beszéltünk a nemzetközi sajtót is felháborító 1-2 perces töltési időkről. Nem helyszínek, hanem halálok között. Ilyenek miatt az ember kedve teljesen elmegy a ReCore-tól, mert ha valami penge játékról lenne szó, akkor le lehet nyelni bármit. De ez egy fiaskó a javából, egy időkapszula egy korból, amikor elég volt szép robotokat tervezni, hogy lekössön embereket. 2016-ban ez nagyon-nagyon kevés.