Szeretné tudni, milyen egy LSD-trip?

Egy fényen szörföző, drágakőből faragott robotbogár vagyok. Bőröm simára és csillogóra nyalt, hibátlan króm. Egy hideg, végtelen acélpálya tekereg előttem, amit dimenzióntúli szörnyek szülnek a tér hasadékain keresztül. Felfoghatatlan sebességgel suhanok előre, járom a gonosz istenek dübörgő táncát, minden mozdulatom szivárványszínű fényt varázsol a pokoli csápokkal tekergő kaleidoszkópba. Ha egyszer hibázok, darabokra szakadva veszek a semmibe, de még ekkor sem pihenhetek egy percre sem, újra siklok bele ebbe a borzasztó látomásba.

A Thumper egy kegyetlen és tökéletes játék, ami belém kapaszkodik a hideg fogaival és nem ereszt. Egy gonosz pszichedelikus trip, egy ősi, brutális transz, egy meditáció.

Nagyon nehéz szavakban átadni azt az élményt, amit ez a játék kelt. Könnyű lenne egy absztrakt ritmusjátéknak gondolni, mint az Audiosurf, vagy kicsit távolabbról a Rez és Child of Eden, de érzésben mégis messze áll ezektől. Olyan, mintha ezeknek a játékoknak a tökéletesre redukált esszenciája lenne. Én nagyon szerettem például a Guitar Herot, de a Thumperhez képest egy óvodai délutáni foglalkozásnak tűnik.

Az alapjai pedig hasonlóak. A játék egyszerű mozdulatokból építkezik: a bogarunk tud dobbantani, beledőlni a kanyarokba, felugorva egy ideig lebegni, és ennyi. Ezeknek a kombinációjával kell végigrohannunk az előttünk tekergő pályán. A Thumper erre szép fokozatosan tanít meg, szinte teljesen szavak vagy feliratok nélkül. Ez általában egész jól működik, csak egyszer kellett megállnom és utánakeresnem, hogy éppen mit akar tőlem.

De mitől lesz a Thumper ennyire magával ragadó? Egyrészt a fantasztikus látványtól. Maga a száguldás élménye is lélegzetelállító lenne a játékban, de a pálya elemei, a mozgó és élő kaleidoszkóp-szerű körítés, a mélyből és sötétségből fokozatosan előtűnő főellenségek teljesen elképesztőek. Ez biztosan képernyőn is eszetlen jól néz ki, de VR-ban, ahogy én próbáltam, akkora vizuálist gyomrost ad, hogy percekig csak a levegőt kapkodtam utána.

Amivel még a VR a képernyőnél többet ad, az a távolság és a nagyság érzése. Amikor megjelenik a pálya végén egy toronyház méretű, felfoghatatlan, Chtulhu-féle szuperszörny, ami úgy néz ki, mint a nagyszínpad egy goafesztiválon, és az egész még összevissza tekereg és izeg-mozog is minden kis csápjával, akkor volt hogy, egyszerűen elfelejtettem nyomni a gombokat. Még dühös se voltam, pedig kezdhettem újra azt a részt.

A VR másik nagy előnye, hogy a textúrák szinte tapinthatóan valósnak tűnnek benne. Ha ránézek egy képernyőn egy nagyon jó grafikájú játékra, akkor azt érzem, hogy ez olyan, mintha egy filmet néznék. VR-ban viszont azt érzem, hogy ott vagyok. Ránézek a tükröződő, csillogó, világító pályára, és tudom, hogy ha megérinteném, hideg és fémes lenne.

Igen, a felbontás valóban jóval rosszabbnak tűnik, mint monitoron. De ennél a játéknál pont nem is a nagy felbontás az, ami a kinézethez a legtöbbet adja, inkább az ezernyi, csodálatosan kidolgozott apróság: a gyönyörű felületek, a szivárványszínű tükröződések, a hosszas munkával pontosra beállított kromatikus aberráció, amitől az egész játék furcsa és álomszerű lesz, vagy a fénysugarak, amik feltörnek a pálya fémjéből, amikor a bogár hozzáér.

És ugyanígy kiválóak a játék hangjai is. Ez talán evidens is lehetne, hiszen az egész játék valamennyire erről szól, de még a magas elvárásokhoz képest is mutatnak újat. A Thumper zenéje egy fokozatosan építkező, törzsi dobos elektronikus őrület, amit mi írunk: minden egyes lábdob és minden pergő egy jól végrehajtott mozdulat. Ahogy haladunk előre, a ritmus egyre gyorsabb, kiismerhetetlenebb és kaotikusabb lesz: minden alkalom, amikor rájövünk egy ismétlődésre, egy újabb kis győzelem. És az a hang, amikor az egyik lövés eltalálja az egyik főellenséget, az alighanem a legtökéletesebb hang, amit számítógépes játékban hallottam.

Mindezek együtt egy hihetetlenül magával ragadó pszichedelikus utazássá állnak össze. Ahogy a tempó egyre gyorsul és gyorsul, egy idő után már időm se marad gondolkozni egy századmásodpercet sem: csak bámulom a fényeket, hallgatom a pokoli dobokat, kikapcsolom az agyam, a tudatalattim mozgatja a bogarat, én meg csak tátott szájjal nézek, hogy mégis mit képzel ez a játék. A gyomorforgató félelem, a száguldás teljesen magával ragad, és egy szuperhősnek érzem magam, amikor sikerül ezt a borzasztó látomást legyőzni. És amikor leveszem a fejemről a VR-szemüveget, úgy érzem magam, mintha valami mély és furcsa álomból ébrednék fel.