Hagytam a kollégáimat az űrben meghalni

Öten indultunk el a szabadulószoba küldetésén, techrovatos csapatépítésként, de csak ketten jutottunk ki, miután megnyomtam azt a bizonyos gombot. Hogy melyiket, azt nem árulhatom el, mert lelőném a poént. Az viszont fontos tanulság, hogy szociológusokra semmi szükség nincs az űrben, ha célunk a gyors haladás és a biztos túlélés, és hát, sajnos, időnként akadnak járulékos áldozatok. Kemény szabályok uralkodnak az űrben, akkor is, ha csak virtuális.

Nehéz lenne spoilerezés nélkül részletesen bemutatni a Cosmos nevű játékot, mert akármilyen kis információt árulnánk el a sztoriról, máris értelmetlenné válna a kipróbálása. Legyen elég annyi, hogy vannak benne rejtvények, kirakósok, és egy-két feladványnál még tapasztalt gamer kollégák is csak vakarták a fejüket, hogy vajon mit kell csinálni. Aztán persze megoldották.

Forgolódás a zsinóron

A Cosmos játékkörnyezetét egy szobában alakították ki, ahol mindenki egy kényelmes székben ül, és legfeljebb hat résztvevő lehet. A játék elején elmegy egy kis idő a technológiával való ismerkedéssel, amíg mindenki hozzászokik az Oculus Rift sisakban megjelenő virtuális térhez, illetve a sisakra rögzített mozgásérzékelős kontroller kezeléséhez. Az irányításért egy Leap Motion felel, amely elég pontosan érzékeli a kezünket és a karunk mozgását. A virtuális másolatuk megjelenik a játékban, ami nagyon menő, így kéne működnie mindegyik VR-sisaknak. Annyira pontosan érzékeli a végtagjainkat, hogy még az ujjaink mozgását is többé-kevésbé jól leköveti. Igen, azt is meg tudja jeleníteni a játékban, amikor csak az egyik ujjunk nincs ökölbe zárva.

Csak egyikünk panaszkodott arra, hogy kezd felfordulni a gyomra a virtuális térben való repkedéstől, de végül nem történt katasztrófa, mindannyian szárazok maradunk. Azzal volt még gond, hogy a VR-sisakhoz vezető kábel túl rövid, ez megnehezíti a forgolódást, pedig éppen az a VR lényege, hogy minden irányban tudunk nézelődni.

A Cosmos érdekes fordulat a szabadulószobák történetében. Maga a szabadulószoba a tárgyak begyűjtésére és rejtvények megfejtésére épülő point-and-click videojátékok megtestesülése a fizikai valóságban. Most ezt vitte vissza a Cosmos a digitális-virtuális térbe. Ez jó lépés, a virtuális valósághoz jól passzolnak ezek a többszereplős játékok. Csak számításba kell majd venni, hogy a tapasztaltabbá váló játékosok kevesebb időt fognak az Oculus és a Leap kalibrálásával vacakolni, és ha nem lesznek összetettebbek, több feladatból állók az újabb vr-küldetések, akkor túl hamar a végükre fogunk érni.

Az ár viszont elég borsos (bizonyára a technikai háttér miatt): a budapesti Jászai Mari tér közelében megtalálható Mystiqueroom fejenként ötezer forintért adja ezt a bemutatót a virtuális valóságból.  

Támadók MINDEN irányból

Egészen másképp közelíti meg a VR-t a Delusion Park, ahol egy vagy két játékos tud a virtuális térben rohangálni – ezúttal szó szerint érve a rohangálást. A Pólus Centerben berendezett üzlethelyiség a valóságból nézve elég lehangoló, ilyen környezetben általában bálás használtruhát és akciós párizsit szoktunk venni. Gyorsan megváltozik minden, amikor a fejünkre húzzuk a sisakot, kezünkbe vesszük a pisztolyt, és elkezdünk ellenségeket levadászni.

A játékteret nyolc profi mozgáskövető kamera figyeli, ilyesmiket használnak a filmgyártás során is, azoknál a felvételeknél, amikor csak a színész mozgását rögzítik, hogy azt egy utólag megrajzolt környezetben helyezzék el. Itt a virtuális világ a rajzolt környezet, és a kamerák segítenek abban, hogy amikor leguggolunk, akkor a játékban is ugyanez történjen meg, valós időben, érezhető késleltetés nélkül.

A pisztolyra is rögzítettek néhány golyót, hogy a játékban pont abba az irányba álljon, mint a kezünkben.

Nemcsak formára, hanem hogy ugyanolyan nehéz legyen lőni vele. Tömör, viszonylag nehéz, és az elsütőbillentyűnek jókora ellenállása van, szóval nem olyan érzés kézbe venni, mint a videojátékokhoz adott gagyi kontrollereket.

A kamerák egy körülbelül 4×4 méteres teret fednek le, amit nem szabad elhagyni. A virtuális térben egy rajzolt háló megjelenése figyelmeztet minket a zónahatárra, ez pont elég ahhoz, hogy mindig a játékterületen maradjunk. A sisak és a fegyver nem korlátoz minket, mert minden adatátvitel rádiós, nem lógnak rólunk madzagok. Ez viszont némiképp rányomja a bélyegét a grafikus minőségre, ami rosszabb, mint az Oculus Rifté. Szerencsére ez csak a kezdetben zavaró, a játék hevében már észre se vettük.

Egy ezer forintba kerülő játékmenet csupán ötperces, de ha jó eredménnyel akarunk végezni, és fel akarunk kerülni a toplistára, akkor ezek a percek olyan intenzívek lesznek, hogy úgyis meg kell állni pihenni egy kicsit. A támadók minden irányból érkeznek, folyamatosan forgolódni kell, és a felénk repülő golyók elől is el tudunk hajolni, ha elég figyelmesek és gyorsak vagyunk. 

A Delusion Park kínálatában most három játék van, egy zombis, egy cowboyos és egy kisgyerekeknek szóló halacskás, amelyben buboréklövedékkel kell megvédeni egy kristályt. A fejlesztő már profi felhasználók felé is kacsingat, hiszen a rendszer tökéletesen alkalmas arra, hogy egy jövőben felépülő lakást vagy irodát bejárjanak az érdeklődők, és eközben gombnyomással tudják megváltoztatni a bútorok vagy a falak színét, anyagát.