Szántok, vetek, aratok, sose halok meg

Ahogy leírom ezt a mondatot, nagyjából 60 órát játszottam a Stardew Valley-vel, és egészen félelmetes belegondolni abba, hogy életemből két és fél teljes nap azzal ment el, hogy egy mai szemmel nézve ósdi módon megrajzolt, képzeletbeli farmon kapálok, csirkéket etetek, búzát sarlózok, figyelek arra, hogy minden rendesen meg legyen locsolva, és így tovább. Nagyon sokáig nem értettem, hogy mi a vonzereje, de azt tudom, hogy milyen az, amikor elkap. Ilyen. Nagyon jó okom van rá, hogy egy, konzolra 2016 végén megjelent játékról csak most sikerült megírnom a cikket (pc-n korábban is elérhető volt). Mert írás helyett inkább játszottam vele.

A Stardew Valley egy, nagyon elhivatott ember munkája. A ConcernedApe művésznévvel dolgozó Eric Barone évekig fejlesztette, írta, programozta, és tesztelte a játékát, vagyis az utóbbi rész nem teljesen igaz, mert a hosszú idő alatt megosztott mindent a blogján, és abszolút nyitott volt a kritikákra és javaslatokra. Bevallottan a hasonló elveken működő Harvest Moon-sorozat inspirálta, egész pontosan az, ahogy abból a szériából lassan kiveszett a lényeg a jobb grafika kárára. Úgyhogy a Stardew Valley úgy néz ki, mint ahogy azok az emberek képzelik el a 8-bites játékokat, akik sosem játszottak vele.

Én nem tudom mi az a Harvest Moon, azon kívül, hogy egy Neil Young-album címe, és végképp nem érdekelt semmi, amit gonosz emberek úgy is hívhatnának, hogy hipszter-Farmville. És mégis, a Stardew Valley olyan, mint egy csodálatos, giccses, jó szándékű örvény, amibe belekerül az ember, kapálózik, aztán inkább megtanulja, hogy mikor kell elültetni a paradicsomot meg a céklát, és hirtelen azt veszi észre, hogy már kapálni is van kedve.

Egy szép napon ez mind a tiéd lesz, fiam!

A Stardew Valley kiindulási alapja egyszerű és valahol megható is: főhősünk kiskorában a haldokló nagyapjától kap egy levelet, azzal az feltétellel, hogy csak akkor nyithatja ki, amikor elege van a nagyváros zajából. Vágás sokkal későbbre, amikor ül egy irodában, gépel a billentyűzetén, valahogy úgy, ahogy én, tele van a töke, és kibontja nagyapa levelét. Amiben annyi áll, hogy megörökölt egy üres telket az isten háta mögött, Pelican Town kisvárosa mellett, és azt csinálhat vele, amit csak akar. 

És tényleg erről szól a játék, hogy ott van egy nem tudom mekkora digitális hektárnyi föld, és onnantól kezdve mi vagyunk az urai. Termeszthetünk zellert, kivághatjuk a fákat, kaszálhatjuk a gazt, széttörhetjük a sziklákat, amikből aztán fejleszthetjük a farmot, vehetünk ólat, a tojásokból betehetjük a majonézkészítőbe, azt eladhatjuk a faluban, és így tovább. Vagy pecázhatunk a tóparton, tópartokon. Pelican Town nemcsak dísznek van, hanem belakják emberek is. A boltosok, a  kovács, a háziasszonyok, akik néha elmennek tornázni, vagy kisétálnak a tengerpartra, esetleg fotózgatnak az erdőben. A Stardew Valley messze egyik legnagyobb vonzereje, hogy ezekből a párpixeles karakterekből képes egy minitársadalmat varázsolni, ahol mindenkinek van szokása, van ízlése, születésnapja, és valami hülye hóbortja. El lehet venni őket feleségül vagy férjül, vihetünk nekik termést, ha megkívánnak valamit.

Annyira nehéz írni a Stardew Valleyről, mert bármilyen tényt leírok, azonnal úgy érzem, hogy magyarázkodni kell. A játék alapja tényleg az, hogy van egy üres birtok, ahol kedvünkre dolgozhatunk, a különböző bezsákolt nyersanyagokból pedig tárgyakat, épületeket, később pedig ételeket készíthetünk. Nyersanyagból annyi van, hogy fel sem tudnám sorolni rendesen. Ércek, halak, virágok, gyümölcsök, zöldségek, mindenféle állati termékek, amiket aztán kombinálni még jobb, még értékesebb dolgokat tudunk készíteni. Hogy aztán megtartsuk magunknak, vagy eladjuk a profitért. Vagy talán azért, hogy küldetéseket teljesítsünk, mert azok is vannak a Stardew Valleyben. Sőt, van egy 120 szintes bánya, ahol még takonylényeket is le kell kardozni, közben meg lehet csákányozni az értékes drágaköveket ki a földből. Két dolog van, ami óvatosságra int az egészben, az egyik a főkarakter energiaszintje, ami minden szerszámhasználattól csökken (de evéstől, ivástól, sőt, később welnessezéstől feljebb megy), a másik pedig az életerő. Ha az utóbbi lecsökken, akkor sem halunk meg, csak elveszik egy rakat pénzünk, és néhány tárgyunk. Ez nem az a játék, ahol meg lehet halni. Az évszakok változnak, néha esik, néha havazik, de a kis muksónk örökké fog élni.

Az élet a legjobb méreg

A kisváros társadalmát már mondtam, de a Stardew Valley két kőkemény pilléren nyugszik: az egyik az, hogy elképesztően hatékonyan adagolja a teendőket, mindig jókor és jó módszerrel jutalmaz meg, miközben mutatja, hogy még bőven van fok a létrán felfele menet. A játék tele van célokkal, kisebbekkel és nagyobbakkal, amiket elérve úgy érezheti az ember, hogy valamit mindig tesz, de még várja a következő feladat. (Ha valaki csalni szeretne, vagy az a típus, aki nem szereti, ha organikusan tanul meg egy játékot, akkor nagyon tudom ajánlani a játék wikioldalát.)

A másik, sokkal erősebb pedig az, ami a Sims legnagyobb erénye is volt: hogy úgy mutatja be az emberi életet, mint könnyen átlátható, értelmezhető, sőt, irányítható folyamatot. A Stardew Valleyt játszva az lehet az érzése az embernek, hogy igen, ez egy élet, amit élni szeretne, még akkor is, ha soha a büdös életben nem szeretnék valójában felkelni reggel hatkor megfejni a tehenet (és hatalmas respekt azoknak, akik tényleg ezt teszik), vagy meglocsolni a paradicsomot, de ebben a formában valahogy a világ legtermészetesebb dolgának tűnik. És amikor megépítjük az első söröshordót, amibe lehet pakolni a komlót, és egy éjszaka után ipa lesz belőle, vagy amikor termést hoz a hónappal azelőtt ültetett almafa, akkor valahogy minden olyan egyszerűen és kezelhetőnek tűnik. Annyi játék van, ahol el kell pusztítani valamit, vagy megakadályozni, hogy minket pusztítsanak el, azok mellett a Stardew Valley olyan, mint egy különösen jó Bálint gazda-szimulátor. Kár, hogy télen kezdtem el játszani vele, mert néha kimennék kapálni.