Lassan károsabb videójátékozni, mint kaszinóba járni

Egy bizonyos kor fölött a legelhivatottabb ember is belátja, hogy a munka, a család, a felelősségteljes felnőtt élet miatt egyszerűen már nincs ideje játszani. Pedig ott porosodik a konzol, az asztali gépen is elfutnak még az újdonságok, arról nem is beszélve, hogy az okostelefon az új Gameboy.

A videójátékok már rég nemcsak egy számítástechnika iránt érdeklődő réteg, hanem egy egyre népesebb generáció szórakozása. Egy olyan generációé is, ami jóval többre értékeli az idejét a pénznél. A játékipar pedig rájött arra, hogy erre építve dollármilliókat gomboljon le azokról az emberekről is, akik egyszer már fizettek egy adott játékért.

A mikrotranzakciók és fizetős játékon belüli tartalmak rendszere mára odáig jutott, hogy komolyan veszélyezteti az egész iparágat, súlyos mentálhigiéniai és anyagi problémákat okozhat egyeseknek, és lassan nyilvánvaló, hogy bizonyos eseteket már egyszerűen szerencsejátéknak kell hívni, nem pedig videójátéknak. A cikk legördülő menüiben az Index gémerei vallanak a saját élményeikről a témában.

A videójátékok világa az internet térnyeréséig meglehetősen egyszerű gazdasági modell alapján működött. Egy fejlesztőcég összerakta a játékot, egy kiadó piacra dobta, a vásárló pedig valamennyi pénzért megvette, és ez volt az egyetlen fontos bevételi forrása az iparágnak. Aztán megjelent az internet, a stúdiók és kiadók pedig az évek során elkezdtek alkalmazkodni az új környezethez.

Az első olyan példa, hogy egy már alapból megvásárolt játékért még utána is fizetni kell, a nagy online szerepjátékokra, az MMO-kra volt jellemző. Ilyen például a World of Warcraft, a világ máig legnépszerűbb MMO-ja, ahol az alapjáték, illetve kiegészítők mellett a játékosoknak havi 3000 forintnak megfelelő összeget kellett fizetniük, hogy egyáltalán használhassák a szoftvert online. A több millió felhasználós WoW volt az első olyan globálisan ismert játék, ami nem az egyszeri költésre alapozta a bevételét, hanem kvázi havi előfizetésre.

Sokan próbálták másolni a WoW sikerét, de azóta kiderült, hogy a Blizzard játékának piaci előnye egyszerűen megközelíthetetlen, és nagy tervekkel induló online szerepjátékok tucatjai álltak bele a földbe, mert nem tudtak elég embert beszippantani, ezzel pedig elég havi előfizetést kicsikarni. Így a 2010-es évek social media bummjára reagálva megjelent az ingyenesség az online játékokon belül. Sok online szerepjáték elengedte a havidíjat, hogy majd a játékon belüli digitális tárgyakért kifizetett valódi pénzből pótolják a kiesett bevételt, és húzzanak be több játékost. Más multiplayer játékokban megjelentek az úgynevezett kozmetikai mikrotranzakciók, vagyis amikor az ember azért fizet mondjuk 300 forintot, hogy egy lövöldözős játékban a karaktere olyan ruhában pompázzon, amit ingyen nem lehet megkapni. De az igazán súlyos, mai szemmel nézve sajnos irányadó újítást az ócska telefonos és facebookos játékok hozták.

Biztos sokan emlékeznek még arra, amikor a Zynga nevű fejlesztőcég volt a legforróbb név a játékiparban, köszönhetően a Farmville-nek. A Farmville és a hozzá hasonló pofonegyszerű telefonos vagy facebookos játékok egy olyan felhasználói közeget találtak meg, amit a játékiparnak eddig nem sikerült. Egy Candy Crush Sagához nem kell erős asztali gép vagy bármilyen szakértelem, az ember nulla videójátékos múlttal is képes azonnal kiismerni. Ezek a játékok ráadásul ingyenesek, így egy forint rizikó nincs a kipróbálásukban. A Zynga, a King és más hasonló fejlesztők arra jöttek rá, hogy az úgynevezett free-to-play játékok a könnyű hozzáférhetőségük miatt egészen más pénzügyi megoldást igényelnek. Itt jelentek meg igazán fajsúlyosan a mikrotranzakciók, azok a játékon belüli, valódi pénzért történő vásárlások, amiért nem csak sárgára festhetjük a kerítésünket a digitális farmunkon, hanem gyorsabban fejlődünk, több tapasztalati pontot kapunk és elérhetővé válnak olyan digitális tárgyak, amikkel előnybe kerülünk a többi játékoshoz képest.

Aztán persze kiderült, hogy ez a modell sem tökéletes. A hét éve még ötmilliárd (!) dollárra taksált Zynga nagy reményekkel ment tőzsdére, elképesztő pénzeket öltek a cégbe befektetők, hogy aztán tavaly tavasszal már arról cikkezzen a sajtó: a Zynga már annyit sem ér, mint az épület, ahol az irodáikat bérlik.

Nincs nagyobb biznisz a zsákbamacskánál

A rendszer végül megtalálta a helyét a videójátékok csúcsán is. Az elmúlt években rengeteg nagy költségvetésű játék rájött arra, hogy az emberek hajlamosak apró hülyeségekre egészen sok pénzt költeni. A kisebb kozmetikai cuccok (ruhák, új színek, frizurák) mellett megjelentek az olyan játéktechnikailag is meghatározó, valódi pénzért megvásárolható dolgok, mint a különleges fegyverek, játszható karakterek, a képességeinket növelő tárgyak. Az online játékok történetében ez mindig úgy ment, hogy ha az ember sokat játszott, akkor azért sok tapasztalati pontot és digitális valutát kapott, amit aztán egy csomó mindenre költhetett, hogy jobb legyen a többi játékosnál. Az új rendszer rávilágított arra, hogy a kiadók és a fejlesztők a profitmaximalizálás érdekében akár szándékosan rontanak a saját termékük játékélményén, hogy cserébe még több bevételre tegyenek szert. És itt jutunk el a jelenlegi legsúlyosabb jelenséghez, a ruletthez vagy félkarú rablóhoz hasonló megkopasztásig, ami megjelent a 2017-es év legjobban várt termékei között is. A CS: Go balhéja, amiről írtunk, csak a kezdet volt.

A digitális kártyajátékoktól a lövöldözős multiplayereken át a licencelt telefonos applikációkig egyre sűrűbben terjedt el az úgynevezett lootbox rendszer. A lootbox kifejezés a szerepjátékokból származik. Ezek azok a ládák, dobozok, amiket a hős megtalál mondjuk a legyőzött sárkány rejtekhelyén. A láda csodálatos kincseket, erősebb fegyvert, új sisakot és még ezer dolgot rejthet, aminek köszönhetően a karakterünk folytathatja a történetet, és egyre erősebb ellenfeleket vehet célba. A fejlesztők rájöttek, hogy az emberben egy ilyen láda kinyitása majdnem olyan érzést kelt, mint a drog, vagy mint akár egy piros notifikációs gomb a Facebookon. Nem tudjuk, mit rejt, de izgalommal tölt el minket a gondolat, hogy valami újat, pozitívat kapunk, és az újdonság érzete olyan folyamatokat indít el az agyunkban, mint a drog.

Csak egy példa: a Facebook Like gombja. A lájkolásról kapott értesítés instant visszacsatolást ad arról, hogy valamit jól csináltunk, ami idővel egyfajta pavlovi reflexet alakít ki. A visszaigazolásnak megerősítő hatása van, ami az agy jutalomközpontját birizgálja. Ugyanezt csinálja a dopamin nevű neurotranszmitter is, amit a kokain- és speedfogyasztás vált ki. És ahogy a drogokból is egyre több kell, úgy fogunk egyre több időt az alkalmazásban tölteni

– egy tavaly januári cikkünkben írtuk ezt arról, hogy az okostelefonok, a social media és a notifikációs rendszer szép lassan függővé teszi az embereket, és erre a fejlesztők szándékosan rá is játszanak. Valami hasonló rendszer kezd körvonalazódni a most ősszel megjelent, nagy költségvetésű játékoknál is, és az iparági szereplők (ezalatt a hardcore gémereket, youtubereket, szakújságírókat kell most érteni) el is kezdték kongatni a vészharangot. Csak pár példa a közelmúltból:

• A Forza 7 nevű autós játékban a véletlenszerű tartalmú lootboxokat vásárolva lehet új autókhoz, kiegészítőkhöz, pályákhoz és ezer más dologhoz jutni.
• Az NBA 2K18 MyCareer (ez az egyjátékos) módjában már nemcsak az új ruhák, cipők, frizurák, tetkók kerülnek virtuális pénzbe, hanem a játékosunk tudását is tudjuk akár valódi pénzzel felturbózni.
• A Shadow of War nevű, single player, vagyis nem feltétlenül online játékban vehetünk lootboxokkal saját orkokat, fegyvereket, képességeket, és ezek nélkül a játék utolsó negyedét nagyon-nagyon nehéz végigvinni.
• Az egyelőre még bétatesztelés alatt álló Star Wars: Battlefront 2-ről kiderült, hogy az egész játék fejlődési rendszere kizárólag attól függ, hogy mit dobnak a lootboxok, amikért természetesen valódi pénzt lehet fizetni.

Mi a közös ezekben a játékokban azon túl, hogy mind ősszel jöttek ki? Mindegyik teljes árú, vagyis 60 dolláros játék, amiket Magyarországon 15-20 ezer forint környékén lehet kapni. A lootboxok és mikrotranzakciók mocsárvilága az ingyenes játékokban eddig megtűrt jelenségnek számított, hiszen nem magát a szoftvert ingyen kapja az ember. Az viszont teljesen új, hogy drága, AAA-s videójátékok a 15-20 ezer forint kifizetése után még több pénzt akarnak kisajtolni a játékosokból, méghozzá úgy, hogy szándékosan erre építik már fel magának a játéknak a rendszerét.

Kicsit részletezzük a fenti példákat. Az NBA 2K18 MyCareer módjában a játékosunk olyan 60-as összképességgel indul. LeBron James 97-es, de még a legutolsó csereember is ritkán van 70-es átlag alatt. Ahogy a Kotaku is írja, kezdésnek az ember 6000 VC-t (virtual currency) kap, amiből 60-ról 62-re emelheti a játékosa szintjét. 62-ról 63-ra már 4000 VC kell, egy meccs után pedig átlagban legfeljebb 500 VC-t lehet termelni. Minden szint egyre drágább, vagyis egyre több meccset kell játszani, hogy közben a karakterünk alig-alig legyen jobb, mint egy sokadik padmelegítő a pálya szélén. És ezek csak a cselezés, dobás, sebesség, ha az ember menő sérót akar magának, az 1500 VC, de ha menő tetkó is kéne, akkor fel kell húznia a karakterét 70-es szintre, és csak utána vásárolhat több ezer VC-ért digitális halálfejet a vállára. Természetesen ha az embernek nincs kedve napokon át gürizni, robotolni, ugyanazokat a játékelemeket ismétleni, akkor vehet 20 dollárért 75 000 VC-t, amiből akár Michael Jordanhez hasonló zsákoló animációt is vásárolhat az ember. Egy redditező ki is számolta, hogy a 86-os szint (ez kb. az allstar kategória) fizetés eléréséhez az embernek 200 meccset kell játszani. Egy meccs körülbelül 20 perc, vagyis 67 órát kell kaparnia az embernek, hogy a kis játékosa igazi spíler legyen, és az így megszerzett virtuális pénz száz százalékát kizárólag képességekre költi. Semmi villantós surranó, semmi festett tincsek, de még csak egy béna alkaros nonfig tetkó sem fér bele. A játék fejlődési rendszerét szándékosan állították annyira lassúra, hogy az embernek egyszerűen muszáj legyen néha valódi pénzt költenie a saját szórakoztatásáért.

És ez az – eddig csak az online játékokra jellemző – rendszer megjelent az offline játékoknál is. A Warner nagy sikerű Gyűrűk Ura-játékának folytatása, a Shadow of War alapvetően single player (némi online játékmóddal), vagyis egyszemélyes játék, amiben egy fix történeten keresztül visszük végig a játékot a gép ellen. Küldetésről küldetésre haladva új képességeket, fegyvereket szerzünk, hogy aztán teljes erőnkkel győzhessünk a gonosz ellen. Igen ám, de a Shadow of Warban bevezettek egy saját kis digitális piacot, ahol valódi pénzért felszerelést, spéci orkokat, képességeket és szinte bármit meg tudunk venni, amit szimpla játszással is megszerezhetünk. Nyilván furcsa megoldás egy interneteléréshez nem kötött játékba online pénzboltot rakni, de az első kritikák megjelenése után világossá vált, hogy mi a cél. A játék teljes végigviteléhez szinte elengedhetetlen, hogy az ember pénzért vásároljon magának előnyöket, legalábbis a Polygon beszámolója szerint. Ezt némileg tompítja a mindig megbízható Rock, Paper, Shotgun cikke, de itt meg érdemes figyelni, hogy a szerző végig öntudatos pénzköltésre biztat, vagyis nem muszáj valódi pénzt felhasználni, ha az ember ügyesen forgatja a játékon belül kapott virtuális valutáját. És hát valljuk be, ki a jó büdös franc akar egy A Gyűrűk Ura világában játszódó, vérben tocsogó orkmészáros-szimulátorban azzal pöcsölni, hogy a fiktív valutát véletlenül rossz erődre költötte, és most vehet rendes pénzért újat, mert elrontotta.

Fizess, hogy élvezhesd rendesen, amiért egyszer már fizettél

A várhatóan legdurvább húzásra azonban még hivatalosan várni kell, a Star Wars: Battlefront 2 premieréig. A két évvel ezelőtt megjelent első játék elég komoly kritikákat kapott azért, mert teljes árú termékként a felhasználók mindössze négy pályát, egy-két játékmódot, és egy félkész játékot kaptak, amiért még elkértek egyéves előfizetést is, ha az ember minden újdonságot meg akart kapni később. A meglehetősen rossz fogadtatás után a második rész sokkal jobbnak tűnik, azonban a bétatesztelés alatt kiderült, hogy hiába szebb, jobb, és van űrhajós csata is a Battlefront 2-ben, az Electronic Arts meghúzta azt, amit eddig senki sem mert a nagy játékstúdiók közül.

A Battlefront egy lövöldözős online játék a Star Wars világában, és ahogy más lövöldözős multiknál lenni szokott, az embernek az a célja, hogy győzzön a csapata és minél több ellenséget puffantson le. Az esetek túlnyomó többségében (Call of Duty, Battlefield, stb.) minden játék után fejlődik az ember karaktere, általában attól függően, hogy a játék során miket csinált, hány ellenfelet szedett le, sikerült-e győztes csapatban lenni. A Star Wars azonban kidobta a kukába ezt a rendszert, helyette megvalósította minden gémer rémálmát, a véletlenen alapuló karakterprogressziót. A körök végén mindenki ugyanannyi virtuális pénzt kap, tök mindegy, hogy 500 vagy csak 2 embert lőtt le összesen. Ebből a pénzből aztán lootboxokat lehet venni, amik tartalmazhatnak új fegyvert, alkatrészt, karaktert, képességet vagy teljesen haszontalan animációkat is. Természetesen a rendszer úgy van kitalálva, hogy arra ösztökélje a játékost, hogy egy idő után valódi pénzért vegye ezeket a ládákat, hiszen hiába játszik órákon át, igazából teljesen mindegy, mit csinál, minden meccs végén ugyanannyi virtuális valutát kap. Ha viszont nem akar egy töketlen, gyenge, semmire sem jó kezdő lenni a többiekhez képest, akkor vásárolja csak megállás nélkül az ezüst vagy arany besorolású ládákat, amik garantáltan értékes cuccokat adnak majd a játékélményéhez. Ez konkrétan az a pay-to-win rendszer csúcsra járatása, ami eddig csak az ingyen telefonos kacatjátékokra volt jellemző, illetve pár szebb napokat látott online szerepjátékra.

Ahogy ezekből a példákból kiderül, az egész új monetizációs rendszer mögött mind a játékipar meghatározó kiadói állnak. A Star Wars: Battlefront 2 (EA), a Forza 7 (Microsoft), a Shadow of War (Warner) és az NBA 2K18 (2K) mind kifejezetten nagy kiadók népszerű franchise-ai, amik ráadásul mind folytatásai egy korábbi kiadásnak. Vagyis itt nem arról van szó, hogy a piacra frissen betörő, feltörekvő játék próbál meg valahogyan pénzügyi machinációkkal túlélni, hanem a már alapból is nyerő helyzetből induló, ismert márkákkal operáló kiadók próbálják megsokszorozni az eddigi bevételüket. Mindezt úgy, hogy az új mikrotranzakciós rendszernek alávetik a játékmenetet, vagyis élvezhetetlenné teszik a terméket azoknak, akik nem akarnak egyszeri összegnél többet fizetni. 

Amellett, hogy a mikrotranzakciós rendszer már az AAA-s játékok minőségét veszélyezteti, felvet egy másik komoly problémát is. Korábban ugyebár utaltunk rá, hogy a zsákbamacska rejtette újdonság érzete olyan hatással van ránk, mint amikor az ember drogot fogyaszt, de a dopamin ugyanúgy megugrik, amikor az ember sportfogad, megteszi a feketét ruletten, vagy 19-re lapot húz. Ez bizonyos szempontból színtiszta szerencsejáték, mégha itt a pénzünkért nem még több pénzt lehet nyerni, hanem mindenféle digitális kacatot.

A hatalmas online felhördülés eljutott arra a szintre, hogy egy angliai kezdeményezésben összegyűlt a szigorításért 10 ezer aláírás, ami már az a szám, amire a kormánynak is reagálni kell. Daniel Zeichner brit munkáspárti képviselő ezért kérdésben fordult a brit kormány digitális kultúráért, médiáért és sportért felelős államtitkárához, hogy milyen lépésekkel igyekeznek védeni a felnőtteket és gyermekeket a videójátékokban megtalálható illegális vagy játékon belüli szerencsejátéktól, illetve a sokat emlegetett lootboxoktól. A brit kormány azonban a válaszában feltűnően nem értette a kérdést, és még mindig azt hiszik, hogy a CS: Go-val kapcsolatos balhé miatt keresik, ami jól jelzi, hogy a probléma annyira friss, hogy még a nálunk fejletebb nyugati államokban sem került a politikusok látókörébe.

Nem véletlenül próbált utánajárni korábban a Eurogamer, hogy a véletlenszerű tartalommal rendelkező lootboxok, ajándékládák, digitális zsákbamacskák nevezhetők-e hivatalosan szerencsejátéknak, mert az egész téma legfontosabb pontja itt kezdődik. Megemlítik B. F. Skinner viselkedéskutató és pszichológus kaszinókra vonatkozó elméletét. Ennek az a lényege, hogy ha bedobunk pénzt a félkarú rablóba, nyerünk vele, ettől pozitív érzelmeket kapunk. Aztán ezt megismételjük, de csak 3-4 alkalommal később jön ugyanez a pozitív érzelem, majd még ritkábban, miközben az ember folyamatosan dobálja a gépbe a pénzt. A lootboxok megvásárlása és kinyitása ugyanezt a folyamatot váltja ki az emberekben, ráadásul a dobozok grafikája, a kinyitással járó animáció, a hangeffektusok is direkt úgy lettek kitalálva, hogy az pozitív érzéseket, izgalmat keltsen a felhasználóban. Akár csak a játékgépeknél.

Kiadók a gémerek ellen

Ráadásul ezeket a játékgépeket B. F. Skinner elméletéhez mérten programozzák, vagyis pont olyan gyakorisággal dob a gép pozitív eredményt a játékosnak, hogy minél tovább akarjon játszani. Semmi sem bizonyítja, hogy nem ugyanezt a metódust követik a játékfejlesztők is, amikor például a lootboxokban megtalálható tárgyak értékéről dönt az algoritmus. Hiába tartják a szakértők ezt az egész rendszert szerencsejátéknak, Nagy-Britanniában a szerencsejáték-felügyeleti szerv nem így ítéli meg. Az ok, hogy a lootboxokban kapott tárgyakat nem lehet valós pénzre váltani, ami egy meglehetősen pontatlan állítás, hiszen rengeteg olyan honlap és szolgáltatás található a neten, ahol játékon belüli tárgyakat árulnak valódi pénzért, elég csak a sokszor hivatkozott CS: Go balhéra gondolni.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a videójátékokkal kapcsolatos szervezetek miért nem tesznek semmi. Jelenleg az európai (PEGI) és amerikai (ESRB) szervezetek is tehetetlennek tűnnek. Ők azok, akik megállapítják egy játékról, hogy milyen korhatáros besorolást kapjon, milyen felhívással kell ellátni a játékot (például vér, káromkodás, droghasználat van benne, ilyenek). Mind a PEGI, mind az ESRB kimondja, hogy addig nem számít a lootbox szerencsejátéknak, ameddig a vásárló valóban kap valamit a pénzéért, legyen az akár csak egy új bajusz a szuperkatonánk arcára.

Ameddig nem lesz keményebb fellépés a kiadók mikrotranzakciós ügyletei miatt, addig bizony a vásárlókon és játékosokon a sor, hogy jelezzék az iparág felé, ez a vonal katasztrófához vezethez. A WoW gyártójához tartozó Overwatch például szintén használ lootboxokat, mikrotranzakciókat, de a játék részben azért iszonyatosan sikeres, mert a fejlesztők ezt csak egy mellékes szolgáltatásként kezelik, nem pedig erre építették az elmúlt évek legnépszerűbb online lövöldözős játékát. Ma már egyértelmű, hogy igazából elfér az online játékokban, hogy az ember pár dollárért kacatokat vegyen magának, ameddig ebből nem származik káruk azoknak, akik szintén fizettek a játékért, de nem engedhetik meg maguknak, vagy csak szimplán nem akarnak többet költeni. A Gamergate-botrány óta már a laikusoknak is egyértelmű, hogy a 21. században nem szabad lebecsülni a videójátékos közösséget, mert nemcsak egy dollármilliárdos iparágról van már itt szó, hanem a véleményét nagyon erősen kommunikáló embertömegről. A Forza 7 esetében tapasztalt felháborodás még a játék fejlesztőjét is visszakozásra késztette, ami jó jel arra, hogy erős közösségi kiállás vagy akár bojkott esetén a kiadók önmegtartozatást eszközöljenek, és ne csesszék szét a játékaikat kizárólag pénzügyi okokból.

Jól mutatja, hogy mennyire fontos popkulturális hatása van ma már a videójátékoknak, hogy az alapvetően zenei magazinként ismert Rolling Stone nemcsak vett egy kifejezetten ezzel az iparággal foglalkozó aloldalt, hanem ki is robbantották az egész ügy legijesztőbb hírét is. A Glixel ugyanis kiderítette, hogy az Activision egyik fejlesztőcsapata olyan szabadalmi kérelmet adott be, ami egy algoritmussal szándékosan rossz játékélményt adna a játékosoknak, ezzel ösztökélve őket, hogy költsenek valódi pénzt a játékon belül. A technológia lényege, hogy az online lövöldözős játékokban olyan algoritmus alapján sorsolná össze a játékosokat, hogy a gyengébbek mindenképpen náluk erősebbekkel kerüljenek szembe. Ez eddig úgy ment, hogy a gép képességek, internetkapcsolat, ismerősök alapján rakta össze a játékosokat egy meccsre. A két évvel ezelőtt benyújtott, majd nemrég megkapott szabadalom viszont azt csinálja, hogy egy háborús játékban egy kezdő, távcsöves puskás játékos ellen berak egy sokkal magasabb szintű, jobb és erősebb távcsöves játékost, ezzel arra ösztökélve a gyengébbet, hogy a folyamatos vereségek és összehasonlítgatás miatt pénzért vásárolt képességekkel próbálja meg felhozni saját magát az ellenfél szintjére. És itt még nem áll meg a dolog, a technológia azt is érzékelni tudja, hogy melyik játékosnak milyen digitális tárgyakat promózzon a játékon belül, így szinte sulykolva azt, hogy költsön még több pénzt. És ami a legborzasztóbb: a rendszer arra is képes, hogy a játékost olyan online mérközésbe sorsolja be, ahol a frissen vásárolt fegyvere, eszköze feltűnően hatékony, ezzel azt az érzetet keltve, hogy megérte pénzt költeni a játékon belül.

A leírtak mellett ez azért is állati ijesztő, mert az Activisionhöz tartozik többek között a Blizzard (World of Warcraft, Overwatch, Heroes of the Storm) és a Call of Duty, ami a világ legnépszerűbb lövöldözős játéka. Ha a világ egyik legnagyobb videójátékos cége ilyen irányba viszi az iparágat, akkor a többi kiadó is alkalmazkodni fog a trendhez, ahogy azt már most is látni. Persze nincs min csodálkozni: csak a Blizzard 1,6 milliárd dollárt bevételt termelt mikrotranzakciókkal 2015-ben, és ez a szám 2016-ban már 3,6 milliárd dollárra nőtt, vagyis pénzügyileg abszolút érthető, miért ragaszkodnak a stúdiók a játékon belüli pénzköltés fejlesztéséhez. Ráadásul hiába megy az össznépi felháborodás a játékoldalaktól a közösségi médián át a youtuberekig, egy friss kimutatás szerint a mikrotranzakciók körüli elégedetlenkedés semmilyen szinten nem befolyásolja az eladásokat. Az új rendszernek pedig úgy néz ki van egy sokkal nagyobb vesztese az emberek pénztárcájánál: az egyszemélyes játékok.

Az új pénzügyi rendszert alapvetően online játékokhoz alakítják, azonban nem véletlenül jelent meg már olyanokban is, ahol az ember alapvetően a gép ellen harcol. Egyszerűen nem éri már meg a stúdióknak olyan játékokat gyártani, amit az ember egyszer végigvisz, aztán többet nem nyúl hozzá. A Kotaku cikkéből például kiderül, hogy a népszerű FIFA-sorozat évente egymilliárd(!) dollárt termel mikrotranzakciókból (egy évvel korábban még csak a fele volt ennek is), vagyis a 15-20 ezer forintos játékvásárlás mellett az emberek horribilis összegeket költenek virtuális focistákra. A megírt történeten alapuló, nem online játékokból egyszerűen nem lehet ennyi pénzt kisajtolni, ezért is kaszálta el az EA az egyik Star Wars-játékát, ment félre teljesen a multiplayerre fókuszáló Mass Effect: Andromeda, és erőltetik már a szerepjátékairól ismert Bioware-rel is az online játékokat, mint a nyáron bejelentett Anthem. Ráadásul az utóbbi időszakban rengeteg drága, nagy durranásnak szánt, ismert franchise hozott lehangoló eladási számokat, mint a Prey, a Dishonored 2, a Watch Dogs 2, a Deus Ex: Mankind Divided, a Dead Space 3, vagy akár a Mass Effect: Andromeda.

Ahogy az eddig leírtakból látszik, ez egy végtelenül komplex, összetett téma, ami még el sem jutott a lehetőségei csúcspontjára. Egyik oldalon vannak a régi vágású játékosok, akik még az internet térhódítása előtt szerettek bele a műfajba, és nyilván elborzadva figyelik, ahogy a gagyi telefonos pénzrendszer szép lassan beette magát a minőségi játékfejlesztés legtetejébe is úgy, hogy közben egyre többet hallani az egyjátékos termékek haláláról. Aztán ott vannak a keményebb, hardcore gémerek, akikből él az egész online játékpiac, és akik – mint kiderült – nagyon kemény összegeket hagynak ott a stúdióknak a mikrotranzakciókkal, ezzel elérve azt, hogy a GTA 5-höz hasonlóa, egy játék a megjelenése után akár még évekig hozzon ki új kiegészítőket, tartalmakat, különböző kis fejlesztéseket. És persze ott vannak a fiatalok is anyuci és apuci bankkártyájával, akiket a telefonos lehúzások után már a nagy stúdiók is pénzköltésre próbálnak ösztökélni, akár olyan egyáltalán nem korrekt megoldásokkal, mint azt fentebb részleteztük. A másik oldalon pedig állnak a játékfejlesztők, akik nyilván pénzből élnek, pénzből csinálnak játékokat. Sokan elfelejtik, hogy az Xbox 360-PlayStation 3 megjelenésének idején 50-ről 60 dollárra emelkedett az AAA-s játékok piaci ára. Ezt azt jelenti, hogy 2005(!) óta, vagyis 12 éve ugyanannyit kérnek el egy új FIFA-ért, Call of Dutyért, GTA-ért, miközben a folyamatos technológiai fejlődés miatt egyre drágább videójátékokat gyártani. Így aztán érthető, hogy minden stúdió plusz bevételi forrásokat keres. Ettől függetlenül drasztikus hatása lehet annak, ha a nagy cégek elkezdik az új videójátékaikat szándékosan ahhoz optimalizálni, hogy rossz játékélményt adjanak és ezzel még több pénzköltésre ösztönözzék a felhasználókat. A szerencsejáték és a videójáték keresztezése az egész iparágban súlyos károkat okozhat, a függőségre egyébként is hajlamos emberek anyagi kihasználásáról nem is beszélve.