A gémermúzeum, ahol mindennel lehet játszani

Mit is próbáljak ki először? A Donkey Kongot 14 különböző platformon? A Duck Huntot műanyag pisztollyal? Szenvedjek a szadista futószimulátor QWOP-pal, esetleg próbáljak eljutni az egydimenziós Diablo végére? Az sheffieldi National Videogame Museumban ezeken kívül még több tucat másik játékot próbálhatnak ki a látogatók. Egy gyors email után Conor Clarke, a múzeum marketingese fel is ajánlotta, hogy körbevezet, ha arra járok. Mit volt mit tenni, arra jártam.

A fényárban úszó recepció mögött egy hatalmas, sötét teremben érkezett az első meglepetés: a múzeumot éppen ellepte egy iskoláscsoport. Minden asztalt, minden játékgépet legalább három gyerek vett körül.

Legjobb tudomásunk szerint mi vagyunk az egyetlen ilyen témájú múzeum, ahol minden játszható, minden működik. Nehéz értékelni egy játékot anélkül, hogy kipróbálnánk

– említette Clarke, amikor a múzeum filozófiájáról beszélt.

Annak ellenére, hogy a látogatásnak nincs kötött menete, a kiállítási darabok tematikusan csoportokba vannak rendezve. Rögtön a bejáratnál a Sonic vs Mario részen végigkövethetjük, hogyan fejlődött a két klasszikus platformjáték először a 3D felé, majd vissza 2D-re. 

Külön csoportok vannak az igazán nehéz játékoknak, mint például a Super Hexagon vagy a QWOP, de ki lehet próbálni gépelős játékokat (ezekben megfelelő szavak begépelésével haladhatunk vagy nyírhatunk ki ellenfeleket), sheffieldi játékokat, vagy megnézhetjük, hogyan próbáltak eleinte játékokat gyártani a lányoknak a Hyper Femme asztalnál (az innováció abban állt, hogy minden rózsaszín és fodros). Ha valaki társasággal érkezik, játszhatnak együtt a Rock Banddel, Portal 2-vel, Gang Beastsszel, esetleg versenyezhetnek egymás és Sonicék ellen.

A kiállítás legnagyobb eleme a Platform 14 fala, amin a videójátékos világ egyik ikonikus tagja, a Donkey Kong játszható 14 különböző verzióban. Kipróbálhatjuk az eredeti játékgépet, a Commodore 64-, vagy az Apple II-verziót, és megnézhetjük, milyen különbségek vannak az egyes portok között.

A kiállítás egyedibb darabjaihoz tartozik a világ legelső konzolja, az 1972-es Magnavox Odyssey. Sokan úgy tudják, hogy az Atari és a Pong volt a legelső úttörő, de ez tévedés. Egyébként a Magnavox Odysseyre volt is egy Pong-szerű játék, és mivel korábban jött ki a piacra, mint az Atari, be is perelték őket. Az Atari peren kívül akart inkább megegyezni, így felajánlott 1,5 millió dollárt, plusz hozzáférést minden technológiához, amit az Atari 1976–77 között fejlesztett. A következő 20 évben a Magnavox jobbra-balra perelt minden kiadót, aki megpróbálkozott a pingpong játékok piacán, és összesen (mai árfolyamon) több mint 500 millió dollárt nyert. 

Maga a konzol azért érdekes, mert mindössze három fehér pontot és egy fehér vonalat tud megjeleníteni, de ezt rendkívül ötletesen turbózták fel a gyártók. A konzolhoz műanyag lapok jártak, amiket a tévére lehetett tapasztani a képernyő statikus elektromosságát kihasználva. Mivel a grafika nagy része így nem a gépen múlott, hanem a sablonon, akár több játék is használhatta ugyanazt a szoftvert, csak egy gyors sabloncsere kellett, hogy megváltozzon a környezet. Bezzeg konzolon ma éveket várunk, hogy betöltsön egy játék. Régen minden jobb volt.

Nagyon szívesen kiraknánk, hogy a látogatók kipróbálják, mert működik, de sajnos nagyon hamar tönkremenne, és nem könnyű egy több mint negyven éves konzolt javíttatni

– sajnálkozott Clarke.

Az egyik legszebb kiállítási darab egy iOS-es játék, az INKS igazi flippergépes verziója. A gép maga fehér, letisztult, akárcsak a képernyő (mármint a flipperhez szükséges pályán kívül). Amint ellőjük az első golyót, minden pattanással egy újabb adag festék fröccsen a flipperasztalra, így minden pálya egy absztrakt műalkotássá válik a játék végére. Nagyon kevés gép létezik a világon, így nem csoda, hogy a múzeum büszke a szerzeményre. iPaden a játék így néz ki:

De nem ez az egyetlen extrém ritkaság a múzeumban. Még sose láttam semmit, ami hasonló lett volna Robin Baumgarten Line Wobblerjéhez. Az egydimenziós dungeon crawler (a Diablo ős-ős-ősapja) egy plafonig nyúló ledcsíkból és egy joystickből áll. A csík játékos felőli végén kezdő zöld pötty a hős, akit a játékos a joystickkal tud előre-hátha mozgatni. A cél az, hogy eljussunk a csík plafon felőli végére. Ez egyszerűen hangzik, de több piros pötty is az utunkat állja, ők az ellenségek. Úgy tudjuk legyőzni őket, ha a közelükbe érve őrült módjára elkezdjük rángatni a joysticket, és így beléjük csapódunk. A trükk az, hogy jól fel kell mérni a távolságot. Mondom, hogy tiszta Diablo. A harmadik pályán elvéreztem. Dicső győzelmeim után nagyvonalúan átadtam a többi játékra várónak.

A múzeum nem csak a játékról szól, több tematikusan berendezett vitrin is megtekinthető. Mindegyik a játékok történelmének valamelyik szegletét mutatja be. Ilyenek például az útmutató könyvek, a Magnavox, a virtuális valóság, gyűjtői kiadások, vagy a Mortal Kombat és a Street Fighter évtizedes küzdelme a rajongókért.

A több mint egy tucat játékgépen kívül még akad azért látnivaló. Az egyik kedvencem az az asztal volt, ami a bónusz pályáknak volt fenntartva. Itt elég megnyomni egy nagy, zöld gombot, és azonnal kipróbálhatjuk a híres-hírhedt titkos pályákat, amikről béna kisgyerekként csak a legendákban hallottunk. A másik a múzeum hátuljában lévő kisebb terem, a Lab. A bejáratot híres konzolok fejlesztői verziói díszítik, benn pedig olyan játékokkal játszhatunk, amik sehol máshol nem elérhetőek még, mert fejlesztés alatt állnak. A másik oldal a kreativitásról szól, így lehet játszani például Mario Makert vagy Little Big Planetet. A terem közepét egy óriási terepasztal foglalja el, amin fából készült, stilizált épületek egy QR-kódot szegélyeznek. A kiterjesztett valóság és egy tablet segítségével tárul elénk Sheffield középkori várnegyede teljes virtuális pompájában.

A terem egy hátsó ficakjában, kicsit méltatlanul az árnyékok közé zárva lapul az egyik játék, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Vagyis nem is játék, és nem is játszottam vele. A There is no game böngészőből működik, körülbelül 20 percet vesz igénybe és hihetetlenül szórakoztató. A nem játékosnak egy narrátorral szembeszegülve néhány gondolkodós feladatot kell megoldania, hogy befejezze a programot. Azt mondtam már, hogy ez nem egy játék?

A kulisszák mögött

A tárlatvezetés végén Clarke mesélt még a múzeum történetéről és a szembejövő kihívásokról. A múzeum eredetileg National Videogame Arcade néven indult Nottinghamben 2015-ben, majd a BGI nevű jótékonysági szervezet égisze alatt nyitott meg újra National Videogame Museumként Sheffieldben. A videójátékos kultúra őrzésén kívül képzéseket is indítottak, valamint több kutatást és fejlesztést is támogatnak. Most azon dolgoznak, hogy múzeumakkreditációt szerezzenek.

Az eszközöket és játékokat fejlesztőktől, kiadóktól kapják, óriáscégekkel és kis független stúdiókkal is dolgoznak. Ugyan a játékok kódját nem tárolhatják jogi akadályok miatt, de a BGI-on keresztül segítenek fejlesztőknek archiválni a saját kódjaikat.

Clarke szerint a múzeumnak küldetése tájékoztatni és felvilágosítani az embereket a videójátékokról. Ugyan nem zuhan meg a látogatók száma, akkor sem, amikor egy politikus, vagy éppen Harry herceg károsnak nevezi a játékokat, de azért nem támogatják ők se az ész nélküli játékot.

Igyekszünk segíteni érdekes rendezvények szervezésében, ahol csak tudunk, de ha valaki azzal jön oda hozzánk, hogy 48 órás Destiny-maratont akar rendezni, inkább nemet mondunk

– példálózott Clarke, mivel tisztában vannak azzal, hogy mindent túlzásba lehet vinni, és léteznek káros játékos szokások.

A múzeum péntek-szombat-vasárnap várja a látogatókat, akiket minden hétfőn a szerelők követnek, akik pár óra alatt rendbe hozzák a romokat, amit a kisiskolások hagytak. Ahogy Clarke mondta,

a tárgyak elromlanak. Azért nem egy rossz probléma, hogy sok a látogató.

Ha valaki Yorkshire-be tervezett utat, szeptember 1-ig a Summer of Button rendezvény keretein belül bármelyik nap meglátogathatja a múzeumot. A gyerekjegy helyben 9 font, a felnőtt 11 (3000-4000 forint), de van családi vagy nyugdíjas kedvezmény is. A kapott karszalag egy napra szól, úgyhogy ki-be lehet járkálni, ha esetleg valaki megéhezne játék közben.