Hej-hó, halihó, embert enni jó!

ss 1ac5c19c05355a46396a916776abd2c2efbadc66.1920x1080?t=15864688
2020.07.06. 21:30

Ha valaki játszott már a Grand Theft Auto sorozat bármelyik részével, nyilván el tudja képzelni, milyen az, amikor a küldetések helyett a játékos inkább azzal tölti az idejét, hogy a város lakosait terrorizálja a lehető legkülönfélébb fegyverekkel és járművekkel. Ha ezzel megvan, most képzelje el, hogy ugyanezt csinálja, csak

egy bazinagy cápa bőrébe bújva, gépfegyverek és tankok helyett uszonyokkal, fogakkal és pusztító farokcsapásokkal.

A gondolatkísérlet végeredménye a Maneater című játék, amiről már tavaly is azt írtuk, hogy Grand Theft Auto lesz cápákkal, és ennél pontosabban tényleg nehéz lenne leírni az egészet. A cápás téboly a totális abszurditása miatt a Goat Simulator szellemi utódjának is tekinthető, de sok ponton túlmutat a kecskés ugrabugrálás egyszerűségén, és egy csomó olyan apróság van benne, ami miatt még a vége felé is lehet élvezni. Végső soron viszont akármilyen jól is csinál bizonyos dolgokat, pont az vele a baj, hogy nem igazán nyújt többet a GTA agyatlan hentelésénél.

A koraszülött cápa kalandjai

Az egész történet egy Port Clovis nevű helyszínen veszi kezdetét, ahol éppen a Maneaters vs. Sharkhunters című valóságshow stábja a tapasztalt cápavadász, Pierre "Scaly Pete" LeBlanc és tengerbiológusnak tanuló fia, Kyle kalandjait veszik kamerára. Az elég hamar kiderül, hogy Scaly Pete elemi gyűlölettel viseltet a cápák iránt, a monológját azonban félbeszakítja egy riasztás: egy kifejlett bikacápa terrorizálja az embereket a helyi kikötőben. A játékos itt veszi fel a fonalat, de nem sokáig élvezheti az emberevés szabadságát, a megérkező Scaly Pete ugyanis kézbe veszi a dolgokat, és egy szigonypuskával ártalmatlanítja a ráugró cápát.

A stáb – és a játékos – számára ugyanakkor nem ez az igazán sokkoló, hanem az, hogy amikor a cápavadász észreveszi, hogy a zsákmánya vemhes, kimetszi belőle a cápabébit, amit egy vágással jelöl meg, hogy felismerje, amikor később majd őt is megszigonyozza. A koraszülött cápa persze nem veszi jó néven a dolgot, hálája jeléül leharapja Scaly Pete kezét, aki némi birkózás után behajítja az állatot a mocsárba. Az összetűzés nyomán természetesen egyikük sem zárta a szívébe a másikat, így a durván tizenöt órás játék innentől döntő részben kettejük gyűlölet által hajtott, egyre elképesztőbb fordulatokat vevő küzdelméről szól.

Ugyan maga a cselekmény nem túl bonyolult, és nem is túl bő, tulajdonképpen azért elég jó keretet biztosít a játékhoz, és a fontosabb karaktereknek is van annyi egyénisége, hogy ne érződjön kötelező körnek az egész. Kivéve persze a cápát, de tőle nem is várta el senki, hogy komplexebb személyiség legyen egy úszó-zabáló gyilkológépnél. Az, hogy végül mégis több lett ennél, nem neki köszönhető, hanem a játékbeli valóságshow műsorvezetőjét megszemélyesítő, többek közt a Saturday Night Live-ból ismerhető Chris Parnellnek, aki remek munkát végzett a játék narrátoraként. Parnell teljesen szenvtelenül narrál mindent, ami a játékban történik, legyen az

  • egy felfalt ember,
  • egy legyőzött pörölycápa,
  • vagy egy rakás golflabda a csatorna mélyén.

Parnell valósággal szórja magából a popkulturális utalásokat a Spongyabobtól kezdve a Fyre Fesztiválon át Cthulhuig, ezek mellé pedig a fogyasztói társadalom cinizmussal fűszerezett kritikái, és a tenger élővilágáról – de főleg a cápákról – szóló tények is fértek a játékba. Ez egy darabig marha szórakoztató, a játék vége felé viszont néha inkább irritálóvá válik, hiába vettek fel ugyanis rengeteg egysorost a különböző történésekhez, eljön az a pont, ahol már csak a szemét forgatja az ember, mikor harmincadjára is végighallgatja, hogy a cápák mindent megzabálnak, amit a tengerben találnak.

Itt érdemes még kiemelni azt is, hogy a játékra meglepően jó ránézni, és bár azt nehezen lehetne mondani, hogy a cápa lemászik a képernyőről, de azért látványvilágát tekintve a Maneater elég csinos darab. A fejlesztők mind a víz alatti, mind a víz feletti környezetet nagyon eltalálták, a mocsár koszos vize, a nyílt óceán kék mélysége, a korallzátonyok, a felhőkarcolók, a parti házak és lézerekkel felturbózott éjszakai bulihelyek mind baromi hangulatosan néznek ki. Az eldugott barlangok felfedezése tizedjére is izgalmas, a közeledtünkre visszahúzódó tengeri rózsák lenyűgözően néznek ki, akárhová megyünk, mindenhol ösztönösen meg kell állni egy kicsit, hogy be tudjuk fogadni mindazt, ami elénk tárul.

Eat, eat, eat, repeat

Az persze egyértelmű, hogy akármilyen jó keretet is biztosít a sztori, akármilyen jó is a narráció – kis dózisokban persze –, és akármilyen jól is néz ki a játék, a Maneater legfontosabb része természetesen az, hogy bébicápából gigacápává válva pusztítsunk el mindent, ami a szemünk elé kerül. Üdvözlendő tény, hogy attól a pillanattól fogva, hogy Scaly Pete visszadobja a bébicápánkat a vízbe, neki is pontosan ez a kívánsága, ebből a harmóniából pedig csupa jó sül ki. Az alapvetően egyszerűnek tűnő rendszer ugyanakkor ennél egy fél fokkal bonyolultabb, a folyamatos zabálás mellett ugyanis egy sor más dologra is szükség van ahhoz, hogy megacápává válhassunk.

A modern szerepjátékok esetében gyakori sirámnak számít az, hogy a karakterünk nem megy át látható fejlődésen, a Maneaterben azonban ettől egyáltalán nem kell tartani, a sztorihoz kapcsolódóan ugyanis kifejezett cél az, hogy a cápánkat a különböző életfázisokon átvezetve jussunk el a végső leszámolásig a cápavadász nemezisünkkel. Ehhez a körülöttünk úszkáló halak és egyéb állatok ötletszerű felzabálásán túl küldetések megcsinálására is szükség van, ezekbe azonban túl sok fantázia nem szorult, egészen konkrétan minden területen az

  • egyél meg tíz halat/teknőst/embert/bármi mást,
  • győzz le egy cápát/krokodilt/maffiózóhajót/bármi mást,
  • győzd le az aktuális csúcsragadozót

tengelyen mozog a játék. Ezt persze lehetne izgalmasan tálalni, főleg a második pontot, az azonban elég hamar kiderül, hogy a játék cápájának nem jár szofisztikált harcrendszer. A kalandjaink elején a mocsárban nem egy aligátorral kell megküzdenünk, ami egy apró cápa számára elég megterhelő feladat, elsőre azonban egészen szórakoztató, már-már hagyományos akciójátékra hajazó küzdelmek képe rajzolódik ki a szemünk előtt. Az aligátorokra rá lehet fókuszálni a kamerát, a legyűrésük kulcsa pedig az, hogy kitérjünk a támadásaik elől, majd az így sebezhetővé vált állatnak bevigyünk pár találatot, aztán tovább cirkáljunk az ellenfelünk körül. Nem véletlen, ha erről a Dark Souls ugrik be az embernek, a Maneaterben azonban az egész egy irritáló, és kicsit sem szórakoztató valamivé változik, ahol az ember néhány óra után inkább sutba vágja a taktikázást, és az erőfölényét kihasználva nyomja le az ellenfeleit.

Ami amúgy baromi jó érzés, de csak egy bizonyos pontig okoz tényleg örömet.

Ennek egyik oka az, hogy a kamerakezelés – különösen a mocsár sekély vizében – iszonyatos a játékban, nagyon nehéz elérni azt, hogy a cápánk oda menjen, ahova akarjuk, ha pedig a vízfelszín közelében kezdünk el balhézni, akkor automatikusan perspektívát is váltunk, és csak a fenyegető hátuszonyunkat, meg a a víz feletti világot látjuk. Ez gyakorlatilag egyetlen helyzetben sem hasznos a játék során, arra viszont tökéletes, hogy másodperceket kelljen tölteni a víz alá kerüléssel, miközben egy nyamvadt aligátor úgy harapdálja a játékost, hogy azt se látni, hol van. A kamera esetében ráadásul nem lehet elérni azt, hogy kövesse a prédánkat, csak pillanatnyi fókuszt biztosít – és azt is csak olyan célpontokra, melyek ellenségesek –, ami végérvényesen gondoskodik arról, hogy ne lehessen értelmezhető párbajokat vívni a nálunk nagyobb ellenfelekkel.

Szerencsére túlfejlődni mindent túl lehet, a cápánk pedig a zsákmány felfalása mellett a térképen elszórt, összegyűjtögethető rendszámtáblákkal, látványosságokkal és gyógyszeres dobozokkal is fejlődik, így viszonylag hamar eljön az a pont, ahol az ámbráscetek és az orkák kivételével minden állatot könnyűszerrel el tudunk pusztítani. Az én cápám a játék végére kilenc méteresre nőtt, ami egészen impozáns méret, de ha ez nem lenne elég, még különféle extrákkal is fel lehet szerelni, hogy egy fokkal még ijesztőbb, és hatékonyabb legyen.

Diétás GTA cápákkal

Ezeket a fejlesztéseket különféle módokon lehet összeszedni a csúcsragadozók levadászásától kezdve a gyűjtögetős feladatok végrehajtásán át a GTA-ból ismert körözési szintek – itt hírnév – növekedésével ránk támadó, egyre erősebb cápavadászok legyőzéséig, fejlesztgetni pedig a Port Clovis teljes élővilágának felzabálásával megszerezhető tápanyagok segítségével lehet őket. A belső szervekre vonatkozó fejlesztések között van, amitől több ideig tartózkodhatunk a szárazföldön – mert hogy ilyet is lehet, sőt, kell csinálni ebben a játékban, hogy a szép zöld pázsiton golfozó, meg nagy tábortüzek mellett bulizó embereket is meg tudjuk enni –, olyan, amitől többet kapunk egy bizonyos tápanyagból, meg olyan is, amitől nagyobb lesz az amúgy marha hasznos szonárunk hatótávolsága, de ezeknél sokkal izgalmasabbak a cápánk testét is változtató szettek.

Ezekből három van, ami őszintén szólva elég kevés, de legalább az kárpótolja valamelyest az embert, hogy ez a három legalább tényleg igényesen meg van csinálva. A fejhez, pikkelyekhez, testhez, fogakhoz, uszonyokhoz és farokhoz kapcsolódó mutációk alapból is elég jól néznek ki, de minden egyes fejlesztéssel egyre prominesebbé, és vészjóslóbbá válnak, a végére pedig tényleg úgy néznek ki, mint egy nagyon kreatív gyerek elképzelései egy gyilkos megacápáról. Az általuk nyújtott bónuszok is nőnek, az egyes szettek pedig extra bónuszokat is biztosítanak, ha egyszerre használjuk őket. Ezeknek a gyűjtögetése, és fejlesztgetése kétségtelenül a játék legszórakoztatóbb eleme, már csak azért is, mert a látványon túl a játékmenetet is elég erősen befolyásolják. A bioelektromos szettet használva például le lehet bénítani az ellenfeleinket, kitérés közben pedig szó szerint elektromossággá alakul a cápánk, az ugrás végén pedig egy kisülés is elhagyja a testét, ami amellett, hogy elég menő, nagyjából minden helyzetben hasznos is.

A baj csak az, hogy tulajdonképpen a másik két szett, a cápát élő faltörő kossá alakító csontpáncél, illetve a méreggel pusztító árnyékfelszerelés is ugyanilyen hasznos. Egy idő után tényleg az égvilágon semmi különbséget nem vesz észre az ember, már csak azért sem, mert akármi is a feladat, azt

le lehet tudni a kitérés és a harapás tetszőleges arányú kombinálásával, egyéb stratégiára nincs szükség.

Előbbi a hajók ellen hatékonyabb, különben hamar lelőnek a cápavadászok, utóbbi meg minden más ellen működik, de összességében sokat gondolkodni semmiképpen nem kell. Persze ha abból indulunk ki, hogy ez a játék lényegében a GTA-s öldöklés cápás változata, akkor ez érthető is, ám míg a GTA játékokban rengeteg karakter, küldetés és rendes sztori is van, addig ezt a játékot aligha fogja bárki csak ezekre fókuszálva végigjátszani. Így pedig az egész nem más, mint egy nagyon ígéretes ötlet felemás megvalósítása, amiben a jó, sőt, helyenként zseniális ötleteket agyonvágja a monotonitás és az egysíkú feladatok tömkelege.

A Maneater koncepciója és megvalósítása ettől még van annyira jó, hogy elvigye a hátán a játékot, és nagyságrendekkel több értelme van, mint a korábban már emlegetett Goat Simulatornak, de én nem tudom elképzelni, hogy valaki huszonöt óránál többet töltsön el vele. Arról nem is beszélve, hogy ennek nagyjából a felét fogja tényleg élvezni is. Ha van felesleges 37 eurója, mindenképpen próbálja ki, mert cápának lenni azért a játék minden hibája ellenére elég király, de ebből ennél azért sokkal többet is ki lehetett volna hozni.