Korszakalkotó lehetett volna az LSD-pápa cyberpunk videójátéka

2021.01.10. 22:01

Nem a Cyberpunk 2077 volt az első cyberpunk kaland- és szerepjáték: 1988-ben jelent meg többek között Commodore 64-re is a Neuromancer, amelyet Brian Fargo és csapata készített, akik később a Fallouttal váltak híressé. Még érdekesebb azonban, hogy eredetileg Timothy Leary, az „LSD-pápa” készítette volna az első Neuromancert.

Nemrég írtunk arról, hogy száz éve született Timothy Leary, a LSD drog „prófétája”, az amerikai hippimozgalom és ellenkultúra legmegosztóbb alakja, aki a Berkeley-n doktorált klinikai pszichológiából, majd a Harvard Egyetemen tanított, és több könyvet is írt. Kevésbé ismert azonban, hogy egy elképesztően ambiciózus videójátékon és egyben filmen is dolgozott a nyolcvanas években, amelyek William Gibson: Neurománc című regényének adaptációi lehettek volna. 

Interplay-klasszikus volt a ’88-as Neuromancer

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

Ezzel a mondattal indult világhódító útjára William Gibson elképesztő science fiction látomása, az 1984-es Neurománc (eredeti angol címe: Neuromancer), amelyből tulajdonképpen az egész cyberpunk zsáner indult, és amelynek köszönhetően filmek, újabb regények, asztali szerepjátékok és videójátékok is készültek.

Ugyanakkor már csak a régi motoros játékosok emlékeznek arra, hogy magából a Neurománcból is készült egy ősrégi, 1988-as videójáték, a Neuromancer, amely egyaránt tartalmazott a Lucasfilm point’n’click kalandjátékaira hasonlító játékelemeket és olyan ügyességi/RPG részeket, ahol a kibertérben kellett különféle szoftverekkel felvértezve mesterséges intelligenciákkal, védelmi rendszerekkel harcolnunk az általunk irányított cyberspace cowboyjal. A játékot Brian Fargo és csapata fejlesztette – Fargo az akkor még létező és a csúcson lévő Interplay cég alapítója és vezetője volt, később pedig olyan legendás RPG-klasszikusokat tett le az asztalra, mint a Bard’s Tale vagy az első két Fallout.

A Neuromancer videójáték humora elképesztően stílusos és eltalált volt, rengeteg popkulturális utalással, például a Pong „egy igaz videójáték” volt benne, és vallásosan tisztelték, de olyan klasszikus sci-fikre is kaptunk kikacsintásokat, mint a 2001: Űrodüsszeia. Emellett egy rendkívül élvezetes és jól megírt akciókaland volt, nagyszerűen megírt sztorival, szellemes párbeszédekkel és leírásokkal, izgalmas kibertérharcokkal és frappáns befejezéssel. Csak részben követte Gibson regényét, illetve egyszerre volt annak viszonylag komoly adaptációja és 

az eredeti művet azért nagy tiszteletben tartó paródiája is.

Nem véletlen, hogy a játék óriási kritikai sikert aratott, rengeteg magazintól kapott díjakat, többek között az akkori Computer Gaming Worldtől (híres amerikai print gamer magazin, amely 2006-ban szűnt meg) is megkapta 1988-ban Az Év Kalandjátéka díjat.

Muszáj még megemlíteni a játék egészen egyedi módon elkészült, szintén forradalminak számító zenéjét is, amelyhez a Devo nevű új hullámos (new wave) banda „Some Things Never Change” (Bizonyos dolgok sosem változnak) című számát digitalizálták, és ebből is készült a játék során rendszeresen felcsendülő egyetlen, rendkívül fülbemászó háttérzene is. (Utóbbi már nem digitalizált szám volt, hanem hagyományos, a Commodore 64 hangchipjével készült zene.) És a Devo kapcsán kerül be a történetbe Timothy Leary, ugyanis eredetileg nem Fargoék készítették volna a Neuromancert, hanem a többek között az LSD-ről alkotott, lázadó nézeteiről ismert pszichológus, harvardi tanár, filozófus és író. És amit ő kitalált, ha megvalósul, már akkor forradalmasította volna a játékipart is. A Devo bevonásának ötlete ugyanis Learytől származott, ahogy sok más is.

Azok a kreatív nyolcvanas évek...

Gibson Neurománca ’84-ben jelent meg, és a franchise jogaira úgy csapott le Timothy Leary, mint egy japán videójátékos kobrareflexű tini kocka. A pszichedelikus drogokat népszerűsítő pszichológus egyaránt akart filmet és videójátékot is készíteni – a kettő egymást egészítette volna ki, hogy miképpen, arról sajnos nem sok információ maradt fenn, mert Leary később erről nem sokat beszélt a publikumnak, és 1996-os halála után a projektjének legtöbb részlete is a sírba szállt vele.

Azt viszont tudni lehetett, hogy alkotói téren is igazi progresszív, akkoriban legendának számító neveket nyert volna meg: a film forgatókönyvét (és talán a játék sztoriját is) a Meztelen ebédet jegyző William S. Burroughs írta volna (aki egyébként William Gibson példaképe volt), a videójáték főszereplőjének külsejét Keith Allen Haring pop-art és graffitiművészről és társadalmi aktivistáról mintázták volna, és ő maga készítette volna a játék vizuális világát Helmut Newton fotóművésszel, aki szintén aktívan részt vett volna a videójáték készítésében. A Devo progresszív banda zenei betétei valószínűleg a filmbe és a játékba egyaránt bekerültek volna.

A játék eredeti címe: „Neuromancer: An Electronic Mind Movie” lett volna, és esélyes, hogy ez (vagy hasonló) lett volna a film címe is. Leary egyébként még két másik művet is hasonlóképpen adaptált volna: Herman Hesse The Glass Bead Game című regényét és a Szárnyas fejvadász című filmet – bár utóbbinál nem világos, hogy a film forgatókönyvét, Philip K. Dick eredeti regényét vagy William S. Burroughs teljesen más történetet elmesélő forgatókönyvét adaptálta volna a filmben, illetve a játékban.

A játékmenet hasonló lett volna Ian Livingstone Magyarországon is megjelent Kaland Játék Kockázat című, lapozgatós szerepjátékos regényeihez, ahol a különféle választások révén többfelé ágazott volna a történet, és többféle karaktert is irányíthattunk volna: például a regény főszereplőjén, Case-en kívül Mollyt, Case egyedi képességekkel megáldott „kiberszamuráj” és volt prostituált barátnőjét, de más karaktereket is. Olyan játékmenetbeli megoldásokat találhattunk volna a nyolcvanas években tervezett Leary-féle Neuromancerben, amelyeket például az idén megjelent Watch Dogs Legionban, a Cyberpunk 2077-ben vagy egyéb, modern szerepjátékokban. Elmondhatjuk tehát, hogy az LSD-pápa által tervezett videójáték maximálisan megelőzte saját korát.

Az egész ment a levesbe

Hogy pontosan miért hiúsult meg ez a rendkívül ambiciózus filmes és videójátékos projekt, azt már talán sosem fogjuk megtudni. A jogokat végül Leary eladta az Interplaynek, Fargóék pedig egy egészen másmilyen játékot fejlesztettek. Az eredeti projektből egyedül a digitalizált Devo-szám maradt meg, a filmből pedig nem lett semmi. Gibson Neurománcából később úgy volt, hogy egy nagy költségvetésű film készül a star warsos Hayden Christensen főszereplésével, de végül abból sem lett semmi. Videójáték terén maradt tehát nekünk a ’88-as Neuromancer és a tavaly megjelent Cyberpunk 2077.