Ave Caesar Imperator! – Total War: Rome Remastered játékteszt

Kevesen vannak, akik akkora hatást gyakoroltak a történelemre, mint Caius Julius Caesar. Gondoljunk csak a mai napig Cesare-nak, Cesarnak, illetve Césarnak nevezett gyerekekre, vagy éppen a német Kaiser szóra, amely a korszakban „Kaiszár”-nak ejtett személynév némileg torzult alakja. Ráadásul hadtörténészként a páratlanul szervezett római hadsereg mindig is lenyűgözött, így dupla örömmel vetettem magam a Total War: Rome Remastered tesztelésébe.  

Őszintén megvallom, nekem kimaradt az első Total War, a Shogun. Na nem mintha nem érdekelt volna a daimjók küzdelme, hanem azért, mert a már akkor is magas hardverkövetelmények miatt egyszerűen nem futott az akkori gépemen. Amikor nem sokkal később kijött a sorozat második része, az eleinte még fordított szórendben írt Medieval: Total War, azt már egy upgrade-elt felszereléssel vártam. Hibái ellenére sok időt töltöttem vele, és a játszható magyar frakciónak köszönhetően nem három, hanem sokszor öt tenger is mosta az általam irányított királyság partjait.

Különösen a családmenedzsment része tetszett nagyon a Medievalnek, emlékszem, hogy az egyik, lelkesítő beszédeket tartó és kitűnő hadvezérörökösöm végül valamelyik császári címet is megkapta. Így aztán a következő rész, a Rome: Total War első megjelenését is nagyon vártam már, de abból végül nem lett olyan hosszú szerelem, mint a korábbiból. Mivel bíztam benne, hogy az új változatban a számomra fontos dolgokat kijavították, rettenetesen kíváncsi voltam a Remastered verzióra. Már csak azért is, mert a korábbi játéktesztem alkalmával, a tévedésből az SDD helyett HDD-re installált Windows miatt 13 percig tartott, míg betöltött a tesztelt játék.

Az új elvek szerint átnevezett Total War: Rome Remastered pöcc nélkül, baromi gyorsan elindult, és szépen futott a vinyóról is, annak ellenére, hogy a konfiguráció igencsak közel áll a minimumhoz. Napóleon és Nagy Sándor mellett, mint már említettem, Julius Caesar a kedvenc történelmi hősöm, így adta magát, hogy a felkínált három kampány közül elsőként a rómait válasszam, és azon belül is a Juliusok frakcióját, azaz a House Juliit. Az már csak a második betöltésnél esett le, hogy van makedón kampány is. Sebaj, majd azt is kipróbáljuk.

Feladatok és küldetések

Kr. e. 270-ben kezdve a Julius-ház történetét, feladatunk a Rómától északra fekvő területek irányítása és azon belül elsősorban a gall veszély elhárítása. Ehhez rendelkezésre áll 2 város, egy helyre kis hadsereg, élén a családfővel, illetve néhány örökös, plusz az idősebb családtagok néhány fős nehézlovasságból álló testőrségükkel. Ja meg egy kém és egy diplomata. Irányításuk a klasszikus, 

módon történik. A hasonló játékok kötelező kellékén a terjeszkedésen túl jelen esetben a szenátustól is kaphatunk feladatokat, jellemzően kikötők blokádját vagy ellenséges városok elfoglalását. Ezek a feladatok meglehetősen trükkösek, ugyanis az adott államok nem a Római Köztársasággal kerülnek hadiállapotba, hanem velünk, így a békekötésről is nekünk kell gondoskodni. Nos, egy Rómából érkező felszólításra, Szardínián elhelyezkedő karthágói város elfoglalása után ezt elfelejtettem.

Feledékenységemnek köszönhetően a Földközi-tenger nyugati medencéjét felderítő, 20 darab két evezősoros hajóból álló flottámat a túlerejű és 4 csillagos admirális vezette karthágói flotta sitty-sutty elsüllyesztette. Kicsit frusztrált, hogy sem visszavonulni, sem a csatát lejátszani nincs lehetőség ilyenkor, 

Szóval a diplomatával kerestem egy véletlenül arra járó karthágói diplomatát, és gyorsan tető alá hoztunk egy – tűzszünetet? Azon túl, hogy a „ceasefire” egy modern fogalom, az ókori hatalmak képviselői az isteneikre esküdve békét kötöttek egymással, és nem „megállapodtak az ellenségeskedések” felfüggesztéséről. Amit ugye igyekeztek is – egy megfelelőnek tűnő alkalom elérkeztéig – betartani.

Vállat vonva lendültem túl ezen a diplomáciai anakronizmuson, és a következő kapott feladatra koncentráltam, a jelentős gall város, Mediolanum, azaz mai nevén Milánó bevételére. Az európai divat egyik későbbi centruma már akkor is jelentős városnak számított, így egy fakarókból épült fallal volt körbevéve, amely megoldás a korábban meghódított, kisebb városok megtámadására használt módszert, azaz a frontális rohamot lehetetlenné tette. Így két választásom maradt.

Az egyik a szabályos ostrom, amely a jelentés alapján 5 forduló, azaz 2,5 év múlva ígért sikert. Ez már csak azért sem volt járható út, mert elég sok idő eltelt már a szenátus által adott 10 körből. A másik az ostromeszközök közül egyedül rendelkezésemre álló faltörő kos használata volt, amely egy kör alatt épül meg. Eszem, nem eszem, fél évet mindenképpen várnom kell – gondoltam, és amíg ácsolták a művelt latinok által ariesnek nevezett eszközt, nekiálltam városaim fejlesztésének.

A lakosságszámtól függő épületek között vannak templomok (kedvencem a Bacchusé), infrastrukturális fejlesztések, közigazgatási és katonai egységeket gyártó épületek. Nemcsak az épületek, hanem az egységek is egyre fejlettebbé válnak az idő előre haladtával, így például a helyőrséget a kormányzói rezidencia, a sima földutat a burkolt kőút, a triarius lándzsásokat a pilummal felszerelt legionáriusok váltják.

Eltartott néhány (játék)évig, mire rájöttem, honnan ismerős az egész: hasonló érzés fogott el az általam rongyosra játszott Total War: Empire-ben is, igaz, ott vissza lehetett vonulni a tengeri csatából. És hogy pontosan mi is volt ez az érzés? Arról kicsit később.

A Rome Remastered esetén maga a Total War Engine keveset változott csak az első kiadáshoz képest, mindössze áramvonalasították. Kissé. Ez utóbbi akkor vált fájdalmasan szembeszökővé, amikor gondosan elrendezett seregemmel végre sikerült betörnöm Mediolanum kapuját. A faltörő kost toló triariusok (zseniális megoldás) félretolták azt, és ők is alakzatba rendeződtek. Igen ám, de a betört kapu mögött ott állt a várost védő sereg egésze. 130 gall törzsi harcos gyalogos, no meg a törzsfőnök 7 főnyi könnyűlovas kísérete. Sebaj, gondoltam, az íjászok amúgy is magas ívben lőnek, majd átlőnek a fal fölött, és megritkítják a könnyűgyalogos, télen is félmeztelen harcosokat.

Nos, nem így történt. Ugyan potyogtak a nyilak, de az idő telt, és alig egy-egy ember esett el. Sebaj, majd a gerelyhajító hastatik segítenek, de a gerelyek nem repültek át a falon. 

beküldöm a legjobb közelharcosaimat, a lándzsás nehézgyalogos triariikat. Nos, ők valóban megtörték a kapuhoz legközelebb álló törzsi harcosokat, azonban a közelharc (!) során az alakzatuk felbomlott, és a pótolhatatlan egységet darabokra cincálta a több oldalról belecsapódó gall sereg, mire bármit is reagálhattam volna. Abba most ne menjünk bele, hogy az ilyen alakulatok ereje mindig is az alakzat fenntartásában rejlett, és a rugalmas római manipulusok azért tudták a hatméteres (!) lándzsákkal felszerelt makedón falanxot legyőzni, mert még üldözés és visszavonulás közben is meg tudták tartani az egymást védelmező pajzssorfalat.

Reload után a tábornokot és nehézlovas kíséretét küldtem előre, és szerencsére a gall törzsfőnök elkövette azt a hibát, hogy rájuk rontott, így gyors halála miatt a vezetőjét vesztett gyalogság rövid küzdelem után futni kezdett.

Külcsín és belbecs

És akkor álljunk is meg itt. A történelmi játékok varázsát a (tan)könyvekben olvasott módszerek és küzdelmek újraélése, azaz a történelemhűség adja. A Total War engine-jének a Medieval 2002-es megjelenése óta komoly gondja akad az utóbbival. Hiába a páratlan és pazar grafikai megvalósítás az összetett játékmenet, ha a történelmi hűség kimerül abban, hogy az egységeket úgy hívják, és úgy néznek ki, mint a történelemkönyvekben leírtak. Azonban sem az alakzatok, sem a katonatípusok 

Az, hogy egy eredetileg 120 fős manipulusokból álló 3000 fős légiót 30-60 katona szimbolizál, az egy dolog, táblás játékoknál sem ismeretlen, hogy egy katona húsznak vagy éppen száznak felel meg. De hogy az előcsatározó könnyűgyalogosok még véletlenül sem tudnak elfutni egy rájuk rontó gyalogos alakulat elől, vagy a lándzsások mindennél fontosabb alakzata úgy bomlik fel egy másodperc alatt, mintha ott sem lett volna, na az már több mint frusztráló. Még akkor is, ha a későbbi játékokban beállítható volt, hogy ne üldözzék a megfutamodó ellenfelet.

Érdekes módon ez a típusra jellemző viselkedés ott sem volt default, azaz gyári alapbeállítás, itt meg az eredetihez hasonlóan teljesen hiányzik. Így aztán azt a sikert, amit a Kr. e. 425-ben vívott szpaktériai csatában értek el a nehéz terepen is könnyen mozgó könnyűgyalogosok, azaz a velük megegyező létszámú spártai nehézgyalogos hoplita legyőzését itt lehetetlen megismételni. A fentiek miatt a Hannibálra jellemző összfegyvernemi hadviselés, azaz az elefántok, lovasság és gyalogság mesteri összjátéka sem kivitelezhető. Legyen sok nehézgyalogosod, a szárnyakon sok nehézlovasod, és ne támadj szemből lándzsásokra, és kész. 

A Total War általam ismert részeihez hasonlóan ismét szinte lehetetlen a nagyobb csaták irányítása anélkül, hogy 10 percen belül ne fajuljon az egész egy általános közelharccá, ahol nem lehet megkülönböztetni barátot az ellenségtől. A játék azon idegesítő szokását, hogy az íjászok vagy egyéb, távolba ható fegyverekkel felszerelt alakulatok tovább lövik a saját csapatokkal közelharcba bocsátkozott ellenfelet, és ezáltal saját bajtársaikat is, már nem is említem. Az AI IQ-ját (rossz szójáték, tudom) olyan 20-30 közé tenném továbbra is, ami 2021-ben már finoman sem elfogadható. Nagyon szeretném szeretni a Total Wart, kevés ilyen látványos és sokat ígérő történelmi játék van a piacon, de nem tudok mindent elfelejteni, amit tanultam, csak hogy élvezhessek egy állítólag történelmi játékot. 

Maga a ráncfelvarrás egyébként nagyon jól sikerült, amikor kicsikartam a vasból, amit lehetett, még 15 fps-en is lenyűgöző volt a látvány. Madártávlatból és közvetlen közelről is brutálisan jól néztek ki a csaták. A stratégiai, nagytérképes képernyő és kezelése sokat finomodott, minden szükséges információval ellátja a játékost és a frakciók/családok közötti küzdelem a szenátuson belüli befolyásért extra ízt ad az egésznek.

Végül átálltam arra a megoldásra, amit az Total War: Empire-ben is használtam, a gépre bíztam a csaták megvívását. Mivel az engine is a fegyveres konfliktusok alapelve szerint működik, no meg az amatőrök taktikáról, a profik logisztikáról beszélnek, és szokása szerint a háború istene a nagyobb hadsereget részesíti kegyeiben, így gyártottam sorozatban az egységeket, és a veszteségekkel nem törődve daráltam az ellenséges seregeket és városokat autobattle-ban. Ugyan egyszer-egyszer a semmiből felbukkanó gall sereg okozott kellemetlen meglepetést, a reload opcióval azonban ki lehetett védeni a madárjósok (tényleg, miért nincsenek benne madárjósok?) tévedéseit. Ezzel a módszerrel egy frankó, bár a lehetőségeknél jóval egyszerűbb kis stratégiai játékot kaptam, ahol nem kellett törődnöm a csaták Ultimate Epic Battle Simulatorra emlékeztető káoszával. 

Összefoglalva: jól és gyorsan eltelt a Total War: Rome Remastereddel töltött idő, de csalódottan hagytam abba kábé egy hét után a tesztelést. Az egy dolog, hogy kissé túlzásnak érzem a 20 euró feletti árat egy lényegében Win10-re átírt 2001-es játékért. A másik az az, hogy nem értem, ebbe miért nem fért bele az engine később bevezetett újításainak implementálása, ráadásul úgy, hogy látványosan és szemmel láthatóan dolgoztak is vele. Ha a játék egy tanítványom lenne, kapna egy erős közepest az erőfeszítéseiért, de azt is csak azért, mert még nyakkendőt is kötött, és meg is borotválkozott a vizsgára.