Öt remek lopakodós játék, amit nem szabad kihagyni

A többet ésszel, mint erővel elég sok helyzetben alkalmazható. Jó néhány videójátékban is, hiszen amilyen széles körben imádnak rambózni az emberek, legalább annyian vannak, akik inkább a lopakodós stílusban lelik örömüket. Elbújni a bokrokban, megfigyelni az ellenség mozgását, hogy mikor váltják egymást az őrök… nem véletlenül lett népszerű az Assassin's Creed-franchise sem, de az orgyilkos szektán túl is akad élet.

Összeszedtünk most öt olyan remek lopakodós játékot, amelyben lehet, hogy nem viselünk csuklyát és szurkáljuk le titkos pengével áldozatainkat, mégis mindegyik kihagyhatatlan élményt nyújt.

Alien: Isolation

Ritkaságszámba megy, hogy egy filmhez kapcsolódóan épkézláb videójátékot sikerüljön készíteni. Talán ebbe a kategóriába esik az Enter the Matrixon kívül az X-Men Origins: Wolverine. De ezek közül már mindkettő jó régi, az egyiket 2003-ban, a másikat meg 2009-ben adták ki. Jó néhány évet kell visszamennünk a múltba, hogy ebben a kategóriában hasonlóan jó alkotást találjunk, egészen 2014-ig, amikor a Sega polcokra rakta a Creative Assembly által fejlesztett Alien: Isolationt. A lopakodós játék az 1979-es A nyolcadik utas: a Halálhoz kapcsolódik, 15 évvel Ridley Scott produkciója után veszi fel a fonalat, amikor a mérnök Amanda Ripley felkerekedik, hogy a Sevastopol állomáson eltűnt anyját, egy bizonyos Ellen Ripley-t felkutasson. Nyilván kalandja során belebotlik egy rettenetesen veszélyes xenomorphba, néhány őrült emberbe… és kész a baj. A fejlesztőknek sikerült a legendás szörnyeteget olyan okosra programozniuk, hogy konkrétan 45 perc után az embernek végig a torkában dobog a szíve. Ütős horrorról van szó, amiben kétszer is meg kell gondolnunk, hogy hova lépünk, mit csinálunk. Máskülönben brutális halált halunk. Csak erős idegzetűeknek ajánlott, mi szóltunk.

The Last of Us Part II

A Naughty Dog szívünk csücske, mert a fejlesztőcsapat olyan játékokat adott ki fennállása óta a kezei közül, mint az Indiana Jones-szimulátornak is beillő Uncharted-széria, illetve a posztapokaliptikus The Last of Us. Igaz, hogy utóbbi esetében a 2020-ban megjelent Part II-t sokan savazták, mégis a PlayStation 4-generáció egyik, ha nem a legjobb címe lett. A történet ezúttal Ellie-t állította középpontjába, legalábbis az egyik felében, a másikban ugyanis a lány újdonsült fő ellensége, Abby bőrébe bújhattunk – így megismerve mindkettejük perspektíváját. A végére még az is megkérdőjeleződött bennünk, hogy Abby egyáltalán tekinthető-e gonosznak, az addig vezető út viszont tényleg elképesztően élvezetesre sikerült. Felváltva éreztük magunkat tápos gyilkológépeknek, ám időnként, amikor a felfedezésre került a hangsúly, bizony gyorsan kiderült, mennyire sebezhetőek vagyunk. Ez utóbbiban a The Last of Us Part II mély, már-már poszttraumatikus nyomot hagyott bennünk, a lopakodós részek annyira stresszeltek ebben az akció-kaland játékban. Hogy mennyire nagy potenciál van a The Last of Us világában, jól jelzi, hogy az HBO éppen fejleszti a videójátékon alapuló sorozatot, tűkön ülve várjuk.

Metal Gear Solid V: The Phantom Pain

A Kojima Productions által fejlesztett, és még a Konami égisze alá tartozó Metal Gear Solid V: The Phantom Pain minden idők egyik legbizarrabb videójátékos kezdését tartalmazza, amit mindenkinek látnia kellene. Ott úgy elszabadul az őrület, hogy a mai napig nem tudjuk hova rakni az egészet – de hogy hatásos, és jól megalapoz a későbbi, nyílt világban elénk rakott lopakodós játékstílusnak… annyi szent. A történet főszereplője Venom Snake, aki 9 éves kómáját követően ébred fel, és veti bele magát a szovjet–afgán háborúba, hogy bosszút álljon azokon, akik tönkretették az életét és elvettek tőle mindent. A játék érdekes karaktereket vonultat fel, ott van például a főhős egykori riválisa, Ocelot, na és a dögös mesterlövész, Quiet, akik segítenek utunk során. Afganisztán, mint helyszín elég reményvesztett, de pont illik a hangvételhez. A lopakodás a The Phantom Painben megkerülhetetlen mechanizmus, máskülönben akkora túlerővel vagyunk kénytelenek szembenézni, ami biztos, hogy pokolra küld minket. Így a gamereknek ebben a játékban sem érdemes ajtóstul rontani a házba. Szerencse, hogy a bujkálás iszonyúan élvezetesre sikerült, és a nagy térkép, valamint a változatos helyszínek miatt izgalmas marad… még úgy is, hogy némi ismétlődés azért akad a küldetések során.

Sekiro

Hogy kerül ide egy FromSoftware-játék? Nos, igen. A Sekiro jócskán elütött a Dark Souls/Bloodborne-féle vonaltól. A történet középpontjába egy Farkas nevű shinobi került, aki egy szamurájklánon igyekezett bosszút állni azért, mert elrabolták mesterét. A játék amellett, hogy ismételten és a készítőgárdától megszokott módon elképesztően kemény – de kitanulható – fő ellenségeket rakott az utunkba, teli volt felfedezéssel. Rengeteget kellett kóborolnunk, a bóklászás során pedig segítségünkre volt a csáklyánk is, ami sokszor hasznunkra vált. Ezúttal nem volt túl célszerű a kisebb ellenségekre face-to-face rontani, a Sekiro pedig láthatóan támogatta, ha fifikásan közelítettünk. Gondolunk itt arra, hogy azok, akiket hátba szúrtunk, számos esetben azonnal a fűbe haraptak, így felgyorsítva a haladásunkat. Egy ilyen nehéz játéknál valljuk be, nem árt, ha bizonyos részeket ki tudunk kerülni, de nyilván a bossokkal így is tisztán kellett megharcolnunk.

Dishonored 2

Különleges képességekkel felvértezett aszaszinok? Jöhet! Egyetlen játéksorozat van, amit kétszer is végignyomtam, ez pedig a Dishonored – melynek az első része remek, helyenként reménytelenül depresszív világával, bérgyilkosos sztorijával sem volt kutya… a másodikban viszont olyan szinten tetőfokára hágott a királydráma, hogy egyszerűen lehetetlen volt letenni. A Dishonored 2-ben akár Emily, akár apja, Corvo Attano bőrébe is bújhattunk, hogy visszaszerezzük a trónt, amit a gonosz boszorkány, Delilah Copperspoon bitorolt. Karnaca városában, melyet az olasz, spanyol és görög építészet ihletett, remek volt elveszni, és amellett, hogy véres merényleteket hajthattunk végre benne, a Dishonored 2 támogatta azt is, hogy teleportálva úgy lepjük meg az ellenséges őröket és katonákat, hogy azok összecsinálják magukat ijedtükben. A Dishonored 2-t pacifista gondolkozással, akár egyetlen élet kioltása nélkül is végig lehetett játszani, a sötét sikátorok pedig a mi hasznunkra váltak, mert az ellenségek nehezebben vettek minket észre, de olyan apróságok, mint a kulcslyukokon át kukucskálás, is segítette, hogy tisztában legyünk vele, hogy egy-egy szobába a belépés biztonságos-e mondjuk. A Dishonored 2 a fantasyzsáner rajongóinak is kihagyhatatlan, ehhez hasonló FPS a Deathloop kivételével azóta se készült nagyon.