További Hardver cikkek
Harmadik alkalommal rendezte meg a Pentagon kutatóintézete, a DARPA, az emberi irányítás nélküli autók bajnokságát, ami az eddigi Desert Challenge helyett az Urban Challenge nevet kapta, arra utalva, hogy a verseny a sivatagból városi környezetbe költözött. Az amerikai légierő kaliforniai bázisán felépített pályán harminc hivatásos sofőr szimulálta a forgalmat, amiben a verseny döntőjébe jutott 11 robotautó navigált.
A 85 kilométeres, kereszteződésekkel, jelzőlámpákkal, elsőbbségadásos helyzettel nehezített távon három autó emelkedett ki a mezőnyből - nekik sikerült a hatórás szintidőn belül legyűrni a pályát. A győzelmet végül a Carnagie Mellon egyetem Tartan Racing csapatának autója, a Boss nevű, erősen átalakított Chevrolet Tahoe szerezte meg, csupán húsz perccel megelőzve a címvédő Stanford egyetem versenyzőjét, Juniort, a VW Passatot, és bő fél órával Odint, a Ford Escape-et, a Virginia Tech egyetemről. Rajtuk kívül még három autónak sikerült befejezni a versenyt, igaz, a szintidőn kívül. A dobogósok kétmillió, egymillió, illetve félmillió dollárral lettek gazdagabbak. A győztes Boss 22,5 km/h átlagsebességgel teljesítette a versenyt.
A versenyen időnként szabályos forgalmi dugók alakultak ki, és néhány koccanás is történt: az MIT egyetem Land Rovere a német Braunschweig csapatának VW Passatjával ütközött egy körforgalomba való behajtáskor, a floridai egyetem versenyzője egy épületnek hajtott a navigációs számítógépe hibájából, kettőnek pedig egyszerűen lefagyott a fedélzeti számítógépe. A nagyobb baleseteket elkerülendő a civil forgalmat adó sofőrök egy-egy pánik-távirányítót kaptak, amivel megállíthatták az esetleg megbokrosodó robotjárműveket (erre néha szükség is volt). A versenyzők csaknem fele Volkswageneket alakított át, a többiek a nagy amerikai gyárak modelljeivel dolgoztak; a legfurcsább induló a TerraMax nevű, három méter magas, két és fél méter széles, több mint tíztonnás teherautó volt, aminek kedvéért néhány helyen át is kellett építeni a pályát, hogy mindenhol elférjen (amit egyébként kizártak, mert több akadályt is elsodort a pályákon, és egyszer kis híján belerohant egy konkurens autóba).
Kattintson a verseny képeiért!
A robotautókat nagy teljesítményű fedélzeti számítógépek vezették, amiknek valóságos szenzorerdő szolgáltatta az adatokat a környezetről. A nagy esélyesnek tartott, de a győzelemről végül lecsúszott Stanford-csapat autója például 64 lézerszkenner adatai alapján készített másodpercenként tízszer frissülő, milliméterre pontos 3D-s térképet a saját 65 méteres környezetéről, plusz öt radarral követte a nagyobb mozgó tárgyakat 200 méteren belül. Ez óriási adatmennyiséget jelent, amit valós időben kell feldolgozni, és reagálni rá. Az autók sebességét ezért főként az adatfeldolgozás lassúsága fogja vissza; a fedélzeti a számítógépek a legjobbakban is csak 20-25 km/h sebességig bírják követni az autó sebességét számítási kapacitással. Pedig a csomagtartókban nem gyenge gépek lapultak, az MIT csapata például egy tíz darab négymagos processzorral dolgozó szervert állított munkába, amit egy külön 6 kW-os generátor táplált.
Odin, a verseny harmadik helyezettja. A kameráktól eltekintve egész normális autónak néz ki.
A verseny lebonyolítása húszmillió dollárjába került a Pentagonnak (hogy az egyes csapatokat szponzoráló autógyárak mennyit költöttek rá, nem tudni), és a tapasztalatokat a közeljövő automatikusan navigáló harci járműveinek fejlesztésekor akarják felhasználni. A General Motors alelnöke, Larry Burns szerint 2015 körül már a kereskedelmi forgalomba kerülő autókban láthatjuk viszont a mai versenyzők által használt trükköket. Az említett 64 lézerszkennerből álló szenzorrendszer például már jövőre kereskedelmi forgalomba kerül, 75 ezer dolláros áron.
Grand Challenge
A DARPA első robotautó-versenyét 2004-ben rendezték meg a Mojave-sivatagban, ahol kizárólag a nehéz terepen való navigálással kellett megküzdeni a versenyzőknek, más járművekre, vagy közlekedési szabályokra nem kellett figyelniük. A verseny távja elvileg 240 km lett volna, de a legjobbak sem értek el 12 kilométernél tovább (hozzá kell tenni, a táv elején volt a legnehezebben járható a terep).
A második felvonás 2005-ben ugyanezen a pályán zajlott, és egy kivételével mind a 23 versenyzőnek sikerült tovább jutnia az előző évi legjobbaknál. Öt autónak sikerült beérni a célba, a győzelemért - ahogy idén is - a Stanford és a Carnagie Mellon egyetem csapatai között zajlott éles küzdelem, végül előbbiek VW Touaregje, Stanley nyert.
A városi környezetbe helyezett, s így jócskán megnehezített idei versenyre már 53 csapat jelentkezett; a KRESZ-vizsgák után 36-an maradtak versenyben, majd külön selejtezők adták ki a döntő mezőnyét.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
