Fusson életérzéssel!

Az Apple és a Nike közös sajtótájékoztatóján arról beszéltek, hogy jó zenével az egyórás futás félórás kocogásnak tűnhet. A margitszigeti futópálya kezdőpontjára állok, szorosabbra húzom a cipőfűzőmet. Bekapcsolom az iPodot, a Nike+ cipőbe rejtett gyorsulásérzékelő alig várja, hogy jól megtapossam.

Tapasztalat

Nem hiszek benne. Ugyan honnan a francból tudná az a kis gumi a talpam alatt, meg a lejátszóra telepített szoftver, hogy mekkorákat lépek, milyen gyorsan futok, vagy egyáltalán, hogy futok, és nem egy helyben ugrálok?

A Nike már 1999 óta gyárt ilyen távolságmérős csipeket, aztán összeállt az Apple-lel, hogy az eredmények ne egy karórán, hanem egy iPodon jelenjenek meg. A 6,5 grammos szenzor azt érzékeli, hogy a lábunk meddig van a talajon. Az információt drótnélküli kapcsolaton átküldi az iPod nanóra erősíthető 3,5 grammos vevőegységnek, hogy aztán a megfelelő algoritmust felhasználva kiderüljön, milyen gyorsan, és mennyit futottunk. Na persze!

Szóval Margit sziget, nulladik méter, fejkörzés, lábnyújtás. Mehettem volna futópadra is egy edzőterembe, viszont mi van, ha a gép rosszul van beállítva, én meg lehúzom a kütyüt, igazságtalanul? Inkább bízok a jól felfestett távolságokban. Ráadásul abban is reménykedtem, hogy kint ingergazdagabb a környezet, amiből jobb cikket lehet írni.

Ez ügyben végül egy briard fajtájú kutya siet a segítségemre, pillanatokkal a rajt megkezdése előtt átkarolja lábamat, és szemérmetlenül megdugja a vádlim. Menekülni próbálok, fél szemmel a lépésszámlálót figyelem, a másikkal meg a briardot, akit egyáltalán nem zavar, hogy húzom a lábam, csak karol, és kefél. Aztán egy perc után megunja, és kéjes mosollyal az arcán faképnél hagy.

Szemét női hang

Tegnap már kipróbáltam a szerkezetet, igaz, akkor nem ellenőriztem a pontosságot, csak három hónapos kihagyás után végigszaladtam a szokásos esti útvonalamon, hogy megtudjam, mekkora az adag. Zenét hallgatva tényleg kellemesebb a futás, de ez csak annyit jelent, mint bársonykötél az akasztott embernek: valamivel elviselhetőbb az ügy, de azért nem az igazi. Az Apple szakemberei szerint egyébként minden második ember zenére szaladgál.

Ez viszont nem új, én is így teszek évek óta, a most bemutatott kütyü azért jó, mert szembesít minket saját kisszerűségünkkel. Én például egészen eddig abban a hitben éltem, hogy érdemes futnom, és hogy ennyi sportolás mellett nyugodtan lemehet a szokásos dupla húsos, dupla sajtos Western Whooper, három majonézzel, Go Large menüben.

Futás előtt beállítottam az iPodot. Száz kilokalóriát szeretnék elégetni (de meghatározhatunk távolságot, vagy időt is), aztán majd jöhet a többi ezer. Mint a szél, úgy suhantam a lakótelepi panelházak között, majd öt perccel később, közel a végkimerüléshez, lehalkult a zene, és egy női hang közölte: elértem a fél távot, 50 kilokalóriát elégett. Anyád! A női hang aztán százhoz közeledve 10 kilokalóriát bemondja, hogy hol tartunk, de valahogy az utolsó 20 sehogy sem akart összejönni.

Amikor hazaértem, rádugtam az iPodot a számítógépre, az felcsatlakozott a Nike weboldalára, ahol egy csomó mindent beállíthatunk. Megnézhetjük a futásainkat, hogy milyen gyorsak voltunk az elején, aztán milyen lassúak a vége felé. Egymás mellé rendezhetjük az eredményeinket, sőt, még azt is meghatározhatjuk, mennyit akarunk havonta futni, a folyamatosan feltöltött adatoknak hála pontosan tudhatjuk, hogy mennyire vagyunk célunktól. Én például elég messze. Megjelent a grafikon a futásomról: összesen másfél kilométer, 115 kilokalória. Ez kevesebb, mint amennyi egy kis krumpli felével bejut. Akkor meg minek?

Rekordokat dönteni

Az egyetlen reménysugár az maradt, hogy a Nike+ és az iPod szar. Hogy nem pontos. Hogy az nem másfél kilométer, hanem hetven. Hogy nem 120 kilokalóriát égettem el, hanem mondjuk ötezret. Az már négy menü. A hivatalos szöveg szerint kalibrálás nélkül is 92 százalékos pontosságú a szerkezet, kalibrálás után meg 97 százalékos, de ezt természetesen nem hiszem el. Ez a reménysugár hozott a Margitszigetre.

Nem kalibrálok. Letörlöm a nadrágomról a kutya nyálát, vagy mit, felállok a rajtvonalhoz, elindítom az első dalt, futás! Megnézem a lejátszót, 150 méternél tartok. Lassan megy, megnyomom két másodpercig a középső gombot, ami előcsalogatja az előre bekészített Power songot: ez egy szabadon választott, lehetőleg gyors tempójú dal, amiről úgy gondoljuk, hogy fürgébb futásra sarkall.

Ez pedig akár világcsúcsok megdöntésében is a segítségünkre lehet. Az etiópiai Haile Gebreselassie például arra kérte 1998-ban a birminghami verseny szervezőit, hogy futás közben Scatman egyik nótájától legyen hangos a stadion, mert annak a dalnak a ritmusa passzol leginkább a futásához. Megkapta a nótát, és világcsúcsot döntött, nekem viszont valahogy nem segít a zene. Biztos, mert nem vagyok etióp.

Miközben Gebreselassie-ra gondolok, elérek az 500 métert jelző pontig. Előhúzom az iPodot a zsebemből, és nem hiszem el: 0,49 kilométert mutat, tehát 98 százalékos pontosságú a szerkezet. Na jó, bekalibrálom!

Ehhez meg kell adni a tömegünket, és hogy mennyit tervezünk futni: adott az ötszáz méter. Beállítom, visszafutok a kezdővonalhoz, amikor beérek, lenyomom a megfelelő gombot. Kalibrálva van.

Akkor még egyszer, futás, sziget végén kanyar, végig a lejtőn, hosszú egyenes, cél: 0,51 kilométer. Pontosabb nem lett, de így se rossz.

Drága, de olcsó

Itthon októbertől lehet kapni a csomagot, talán lesz magyarhangú változat is, egyelőre ugyanis angolul beszél a nő. Ha valaki akar magának egy ilyen rendszert otthonra, sokat is kell fizetnie, meg keveset is. Mert az iPod nano legkevesebb 49 ezer forintba kerül, a legolcsóbb Nike+ cipő 25 ezerbe, a szenzor meg a vevőegység nyolcezerbe. Ez 82 ezer forint, a felsoroltak közül viszont csak az utolsó tétel számít. Hiszen mp3-lejátszót nem az edzés miatt vesz az ember, csak használhatja arra is, ha valakinek kell futócipő, mindenképp vesz egyet, ráadásul a Nike állítja: a szenzorra felkészített modell ugyanannyiba kerül, mint hasonló minőségű hagyományos társa.

Így marad a nyolcezer forint, ami tényleg nem sok azoknak, akik pontosan tudni szeretnék, mennyit futottak, mennyi kalóriát égettek el, és közben még zenét is szeretnének hallgatni. Kár, hogy ezer óra futás után kimerül az elem a szenzorból, és az nem cserélhető, úgyhogy pár év múlva lehet majd újat venni. Mondjuk, aki hozzám hasonlóan fut hetente négyszer 15 percet, annak két évtizedig nem lesz ilyen gondja.

Persze mindez csak akkor fontos, ha vannak a futással kapcsolatos ambícióink. Miután kiderült, hogy a három ötszáz méteres futással 120 kilokalóriát sem sikerült elégetnem, szomorúan és izzadtan besétáltam a Szent István körúti McDonald's-ba, és rendeltem egy 1200 kilokalóriás Big Mac menüt. Super size!