Azért az tényleg remek, hogy alig 60 órával az amerikai premier után már itthon teszteltem a két új Apple laptopot. A legtöbb gyártónál hetek-hónapok múlva sem jönnek meg a prémium modellek, mert be sem hozzák őket. Kicsi, szegény a magyar piac, mondják, és csak a középosztály unalmas plasztikdobozait nyomkodhatjuk. Mivel az Apple kínálatának a fele a prémium kategóriába lóg, elég nagy öngól lenne, ha azokat nem értékesítené Magyarországon a gyártó, és ha már úgyis megérkeznek előbb-utóbb, minek húzni az időt, megérkeznek hamar. Mondjuk ezt a kettőt Handrás, az Apple-kereskedő szerezte rejtélyes módszerekkel, mert a hivatalos forgalmazás csak pár hét múlva kezdődik meg.

Kettő az egyben

A MacBook és a MacBook Pro még sosem hasonlítottak ennyire egymásra. Mint két tojás. Az Apple a legújabb modellfrissítéssel tökéletesen összezavart mindent. Kezdetben, ugye, volt a 12 meg 14 colos iBook kis fehér műanyag házban, és jól elkülöníthetően létezett az alumínium PowerBook 12, 15 és 17 colos kiszerelésben, exkluzív kivitelben, erősebb hardverrel. Minden igény le volt fedve.

Aztán amikor megjelentek az Intel processzorai az Apple gépeiben, kissé széthúzták a mezőnyt, amit nem is értettem. Az még oké, hogy a két iBookból egy 13,3 colos MacBook lett, viszont hogy a PowerBookot leváltó MacBook Próból miért nem hozták ki a legkisebb verziót, azt már nem. Mintha az üzleti felhasználók csak óriási tepsivel a hónuk alatt tudnák elképzelni az életüket, mintha nekik nem lenne szükségük egy kisebb, kompaktabb modellre. Engem a Prótól mindig a túl nagy méret, a túl sok kiló tartott távol, pedig a funkciók egy része kimondottan szimpatikus volt.

Erre mit csinált az Apple a múlt heti modellfrissítéskor? Gyakorlatilag összemosta a két kategóriát, és létrehozta az apró MacBook Prót. A kisebbik laptop alapváltozata maradt, amilyen volt, fehér műanyag ház, a középső és a legdrágább MacBook azonban pont úgy néz ki, mint a nagy tesó: alumíniumborítás, óriási tapipad, esetenként világító billentyűzet, nagyteljesítményű grafikus gyorsító s a többi.

Hogy az új gép azért mégsem tökéletes, az csak egy alapos teszten derül ki.

A középső MacBookot kaptuk meg, 2 gigahertzes Core 2-es, 2 gigabájt memória, 160 gigabájtos merevlemez meg 9400M Geforce van benne, és kábé annyiba kerül, mint elődje, amit levált. A specifikáció átolvasásakor két dolgot kell észrevennünk: végre kipusztult az a szerencsétlen integrált inteles grafikus mag (ami, mondjuk, engem sosem zavart, komolyabb grafikus munkára, játékra eleve alkalmatlan a MacBook a 13,3-as kijelző miatt), viszont lassabb lett a processzor, 2,4 gigahertz helyett csak 2 gigahertzet kapunk. Ilyen frissítés még nem nagyon volt, hardverszinten mondjuk azt, hogy 1:1.

De akkor milyen plusz kapunk? Hát, például egy gyönyörű házat. A MacBook és a MacBook Pro is ugyanazt az egy darabból kivágott alumíniumborítást kapta, amitől elképesztően masszív benyomást kelt mindkettő, mintha autóval is át lehetne menni rajtuk, és akkor sem esne bajuk (amit egyébként szívesen kipróbálnánk egy videoteszt keretében, szóljon, ha valaki szívesen beáldozná a gépét).

Kivették a bemenetet!

A régi MacBook gyakran kezdett el repedezni ott, ahol a tenyerünket szoktuk pihentetni, ahova a monitorrészt le szoktuk csukni, ennek a műanyagot leváltó alumínium miatt eleve csökkent az esély, de az egy tömbből alakított váz még a korábbi MacBook Próknál jelentkező rejtélyes repedéseket is kivédheti majd. Ráadásul kapunk még egy minőségi funkciót is: ami az autótesztelőnél az ajtócsukódás hangja, az nálunk a felső és alsó rész találkozásakor jelentkező zaj. Na, az új MacBook olyan csöndesen záródik, hogy azt öröm hallgatni.

A gép egy oldalára kerültek a csatlakozók, van itt minden, ami kell, hely a mágneses tápkábelnek, ethernetnek, két usb-kapu, audió ki- és bemenet, Kensington lock, Mini DisplayPort, ami főleg azért jobb, mint a hdmi, mert az Apple-től vehetünk majd méregdrága átalakítót hozzá, és persze FireWi..., ja, az nem. Az előző MacBookban még volt FireWire, ebből viszont sikerült kiszedni, amiért remélem, hogy Steve Jobsot és Jonathan Ive-ot anális inzultusban részesíti egy nagyobb pelikán.

A portnak ugyanis bőven jutott volna hely a gépen, és ne feledjük, hogy sok digitális kamera ezt a csatornát használja. Például az enyém is, eddig gond nélkül tudtam átmásolni, majd megvágni a homevideókat a gépen, az új MacBookkal erre nem lesz többé lehetőség. És hogy miért nem? Talán Handrás fogalmazta meg a legjobban: ha még FireWire is lenne benne, mi különböztetné meg a MacBook Prótól? Valóban, az ilyen funkciók döntők tudnak lenni vásárláskor, anyádat, Apple.

Valamennyire feledteti a hiányosságot a csodaszép forma, az új dizájn nekem kifejezetten tetszik. Sajnálom persze, hogy szép lassan eltűnik a letisztult, fehér ház, nekem az iMacben is jobban tetszett az eggyel korábbi verzió, mint a mostani, ami pont úgy néz ki, mint az új MacBook meg a MacBook Pro. Vagyis ezek néznek ki úgy, mint azt.

A nagy alumíniumváz viszont elegáns, nekem a fekete, finoman koppanó billentyűk is tetszenek, meg az egyetlen üveglap alá rakott monitorrész is. Ha nem figyeljük meg alaposan, olyan hatást kelt, mintha a káva is része lenne a kijelzőnek, mintha magas, meg szélesvásznú, lcd-nk lenne. Rendkívül elegáns.

Meg kell szokni

Az lcd minősége is remek, a MacBookba most először került led-háttérvilágítású verzió, aminek annyival nagyobb a fényereje, mint az én fehéremnek, hogy sírni volna kedvem. Pedig a legtöbb géppel összevetve a régi MacBookom is sokat tud, az új viszont vagy harminc százalékkal többet nyújt, és a fehér szín is végre igazán fehér, nem sárga, a glossy viszont glossybb, a kijelző mostantól még jobban csillog, tükröződik, mint korábban.

Na, de ne táborozzunk le a monitornál, amikor itt van a legnagyobb újítás, az átalakított tapipad. Elsőre nagyon impresszív, óriási tepsi, világbékét hozó AIDS-ellenszer, ha ilyennel megyünk az orosz intervenció ellen 1849-ben, egészen máshogy alakul a történelem.

Sajnos a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szeressem vagy utáljam. Az biztos, hogy meg kell szokni, gombok ugyanis nincsenek rajta, és ezzel sikerült mindent összezavarni. A módszer a következő: a nagy tepsi alsó fele lényegében két nagy gomb, ha megnyomjuk, kissé lesüllyed, és beállítható, hogy a bal oldala bal egérgomb, a jobb meg jobb legyen, ugye. A probléma abból fakad, hogy felület gomb létére érintésérzékeny terület is marad, amiből rendre furcsa dolgok sülnek ki.

Például ráhúzom a kurzort egy linkre, szokás szerint elengedem a tapipadot, hüvelykujjal rábökök a gomb részre, amit újabb mozgásnak érzékel a gép, ezért a kattintással együtt elmozdul a kurzor.

Aztán: megmaradt az Apple-touchpad egyik legjobb tulajdonsága, hogy két ujjamat mozgatva tudok szkrollozni (ehhez képest bármelyik gyártó megoldása szánalmas, amatőr, kőkorszaki technológia), de már nem tudom közben a hüvelykujjamat a gombokon pihentetni, ezt ugyanis gyakran nyomásnak érzékeli a gép, tehát felugrik valami ablak (Back, Reload...). Gondot jelent továbbá, hogy Cupertinóban nem vicceltek, a jobb egérgomb az olyan nagyon jobb lett, hogy nem a középvonaltól jobbra, hanem csak a jobb sarokban működik, a többi balnak minősül. Hiába, ez a kétgombos megoldás Kaliforniában egyszerűen nem megy.

A felsorolt problémák nem jelentkeznek állandóan, néha csak megszokást igényelnek, néha nem lehet megszokni őket, mindenesetre újszerű élmény egy Apple gépen, hogy kellemetlenségeket kell elkerülni.

Négy ujjas

A gesztusvezérelt irányítás viszont remek, és köze sincs a parasztvakításhoz. A kétujjas szkrollozásról már írtam, ez eddig is része volt a sorozatnak. A három ujj azonban eddig nem volt a MacBookban, csak az Airben, ezt használva lapozni tudunk, például egy galériában. Ami viszont teljesen új az egész Apple-birodalomban, az a négyujjas kezelés: attól függően, hogy melyik irányba húzzuk a kezünket, ki tudjuk tolni az alkalmazásokat az asztalról, vagy egymás mellé tudjuk rendezni őket, de egy rakás funkciót beállíthatunk még, és ez a szolgáltatás tényleg nagyon hasznos.

Az utolsó nagy újítás a hardver, azon belül is főleg a grafikus mag. Eredetileg Intel 950-es volt a MacBookban, ezt váltotta tavaly novemberben a szintén inteles 3100-as, de most először került profi grafikusmaggyártó terméke a gépbe, az Nvidia Geforce 9400M. Végeztem is Cinebenchcsel egy tesztet, ami a következő eredménnyel zárult:

Jól látható, hogy az új gyorsító duplázást jelent a korábbihoz képest, amivel csodára még mindig nem érdemes számítani, de az biztos, hogy kisebb felbontásban már egy-két újabb játékkal is meg lehet próbálkozni. Amit a Geforce-szal nyertünk, az bőven ellensúlyozza, amit a 400 megahertzcel gyengébb processzorral vesztettünk, ráadásul a rendszerbusz is gyorsabb lett, 800 megahertzről 1066 megahertzre ugrottunk, a DDR2-es memóriát meg DDR3-asok váltották. Mindezek ellenére az akkuidő nem esett vissza, igaz, nem is nőtt nagyon: kábé négy órát lehet használni táp nélkül a Macet.

Az árakról egyelőre nehéz bármit is mondani. Az árfolyamok olyan szinten ugrálnak, hogy hiába lett az amerikai piacon olcsóbb a fehér alapgép, a különbséget a forint gyengülése el is vitte. A középső verzió kábé annyiba kerül, mint az elődje, amihez képest egy rakás pluszfunkciót tud felmutatni, a csúcsmodell viszont drágább lett, már 420 ezerbe kerül, míg fekete elődje 380 ezerért elhozható volt. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy az új gép világító billentyűzetével, felszereltségével már sokkal inkább egy kicsi Pro, ahhoz képest meg nem is nagyon drága.

Ha már szóba került, nézzük meg a MacBook Prót is, ami mostanra, ugye, tök ugyanaz lett, mint a kis tesó, néhány eltéréssel. A ház itt is egyetlen alumíniumdarabból lett kialakítva, de a hangszórók a billentyűzet mellé kerültek, amik kész iparművészeti remekek: a hibátlan sorban kivágott lyukak sokat talán nem adnak a hangzáshoz, de rengeteget a Pro exkluzív megjelenéséhez. Szerencsére ebben a laptopban már van FireWire is, a billentyűzet szokás szerint meg van világítva (a kis tesónál ez csak a csúcsmodellnek jár), a 15-ös kijelző meg nemcsak nagyobb, jobb képet is nyújt, mert drágább technológiát használ. A tapipad ugyanolyan jó és ugyanolyan zavaró, mint a MacBookon, a processzor 2,4 gigahertzes, a merevlemez alapból 250 gigabájtos, és ebben is 9400M Geforce van, de ami már Pró-specifikus: van mellette egy 9600M is.

Váltunk, de minek?

A kisebb és nagyobb teljesítményű grafikus mag közt aszerint válthatunk, hogy akkuidőre vagy sebességre van szükségünk, kár, hogy a cseréhez ki kell jelentkezni, majd vissza. A művelet csak 10-15 másodpercet vesz igénybe, de az összes futó alkalmazás bezárásával jár, egyelőre tehát nem különösebben használható. Állítólag a Mac OS X következő verziója, a Snow Leopard már kijelentkezés nélkül tudni fogja ezt a funkciót (ahogy a Vista már most képes rá), sőt az Nvidia azt ígéri, hogy rövidesen magától tud majd váltani a driver, addig is lesz időnk eldönteni, hogy szükség van-e rá egyáltalán.

Elméletileg igen, hiszen kétszer annyi feldolgozóegység dolgozik magasabb órajelen a 9600-asban mint a 9400-asban, a windowsos tesztek szerint is vagy kétszer gyorsabb a kis tesónál, a Macbook Próban azonban egyelőre nem látszik a különbség, de még a korábbi modell 8600-asához képest sem. OpenGL alatt legalábbis semmiképp, aminek a tesztjét először gyorsabban végezte el a kisebb, mint a drágább grafikus mag, a 9600M csak második próbálkozásra szedte össze magát, de akkor is csak a következő eredményre volt képes:

Az egyelőre szerény előny azonban lényegesen nagyobb fogyasztással jár, a 4 órás üzemidőből egy órát elvesz a 9600M, szóval tényleg csak azok válasszák, akik minden teljesítménymorzsát ki akarnak használni a gépből. Azt is csak második próbálkozásra.

A gépeket az XMS-től kaptuk tesztelésre.