Inside AMD

Bár az Intel Core 2-esei tényleg megszorongatták az Opteronokat, ráadásul jönnek a konkurens négymagos csipjei, az AMD látszólag nem aggódik, annak ellenére sem, hogy négymagos csipet még legalább fél évig nem tudnak majd gyártani. Alekszej arról beszélt, hogy a Sun nyolcutas szervereinek hála Opteronokból is felépíthető 16 magos rendszer, ráadásul ezek sokkal fürgébbek, mint négy darab négymagos Intel. Persze a másik cég nyilván pont az ellenkezőjéről akart volna meggyőzni minket.

Gázban fürödni

A tárgyalótermeken túl kezdődik a gyár. Munkavédelmi sisakot, meg szemüveget kellett húznunk, és kaptunk egy rádióvevős fülhallgatót is: mivel a gyárban nagy a zaj, nem hallottunk volna semmit, így viszont a vezetőnknek elég volt a nyakába rögzített mikrofonba beszélnie.

Hosszú folyosó vezetett a Fab 30-hoz, a gyárépületbe lépve aztán újabb üres folyosókat láttunk. A nagyobb termekben tartályok, szelepek, mutatók meg ordító gépek sorakoztak, úgy éreztem magam, mint a kazincbarcikai hőerőműben: itt is ugyanolyan kihalt minden, csak tisztábbak a falak. Mindössze egy munkással találkoztunk, aki egy mozgó szekrényt tolt el mellettünk, amire fémesen csillogó zacskó voltak pakolva. Szilíciumostyák voltak benne, vetette fel az egyik kolléga, és kiderült, hogy tényleg, ráadásul vezetőnk még azt is elárulta, hogy több százezer dollárt ért a szállítmány.

Tovább sétáltunk az alsó szinten, a fejünk fölött vékony csővezetékeket láttunk, mindegyiket felcímkézték, hidrogén klorid, ammónia, kripton, neon, oxigén, xenon, és még számtalan, a gyártáshoz szükséges gáz ömlik bennük. A folyosókon, és a belső termekben tízméterenként zuhanyzókba botlottunk, a falra gázmaszkokat erősítettek, hogyha elszabadulna az ammónia, akkor álarcban lehessen tusolni.

Megnéztük a kettős szerkezetű falat is. A gyár egy épület az épületben, a belső tartóelemek csak a gumis rétegen keresztül kapcsolódnak a külső folyosóhoz. Erre azért van szükség, hogy még egy távoli, például törökországi földrengés hatásait se lehessen a cleanroomban érezni.

Új város, régi mentalitás

Drezda amúgy nagyon jó helyen van, már processzorgyárilag. Nem remeg a föld, jó az infrastruktúra, egyre több a szakképzett munkaerő, csak akkor volt baj, amikor pár éve kiöntött az Elba. Ez viszont történelmi léptékkel mérve gyakori esemény lehet errefelé: a város neve szláv eredetű, és valami olyasmit jelent, hogy a mocsárban élő emberek, szóval az Elba már csak ilyen. A félmilliós városban óriási árteret hagytak a folyónak, egyébként meg minden a fejlődésről szól. Felújították a porig bombázott belvárost, 180 millió euróból újraépítették a Frauenkirchét, mindenhova díszburkolat került, és dizájnosan becsomagolták a paneleket. Csak a mentalitást nem sikerült megváltoztatni, a helyiek arra panaszkodnak, hogy nyugaton 10-15 százalékkal többet keresnek, úgyhogy ki is költöznek. Ki, Németországba, merthogy ez még mindig az NDK. Az olyan gyárak, mint Volkswagen Phaetoné, vagy az AMD-é pont az elvándorlást hivatottak megállítani.

Pár perccel ezelőtt még az udvaron nézelődtünk, a hidegben, miközben barátságtalanul szemerkélt az eső. Az épület melletti gázerőművet néztük, ez látja el elektromos árammal meg melegvízzel a gyárat, 130 megawatt teljesítményre képes, ráadásul kettő is van belőle. A másik a Fab 36-hoz jár, együttes kapacitásuk kiad kétharmad paksi atomreaktort.

Az udvarról keskeny lépcsőház vezetett ide, a tetőre. Egy nyitott teraszon ácsorgunk, vastag üvegablakon keresztül nézzük a cleanroom statikus képét. Odabent túlnyomás uralkodik, hogyha kinyílna egy ajtó, kifelé áramoljon a levegő, és ne jusson be szennyeződés. Az előbb felbukkant első emberi lényt még több követi, nem futnak, de sietve mászkálnak, egy csoportban, aztán szétoszlanak, mindenki végzi a dolgát, gyorsan, némán. Mint a robotok, amik a síneken száguldoznak, és szortírozzák az ostyákat.

Készülnek a processzorok.