A Wii egyszerűen azért szimpatikus, mert más. Lehet, hogy pár év múlva jókat röhögök majd a saját írásomon, mert kiderül, hogy az emberek szeretik a megszokottat, kicsit polírozza le az ablakot, hogy jobb legyen a kilátás, de nem költözöm, köszönöm. Most viszont egy közepesebb összegben mernék fogadni arra, hogy a Wii sokkal nagyobb siker lesz, mint bármelyik asztali Nintendo az elmúlt tíz évben. Mondjuk ez két, relatíve bukott konzol legyőzését jelentené, szóval olyan sokat nem kockáztatok.
...és akkor Mijamoto Sigeru felugrott a színpadra, és a Wii mozgásérzékelős vezérlőjével levezényelt egy virtuális zenekart.
A Wii ugyanúgy a semmiből jött elő, mint akkor, májusban Mijamoto. Nem volt előzménye. Aztán bemutatták a Wii-t, és mindenki megtanulta, hogy mégis ki lehet találni újat, csak egy kis ösztönzés kell hozzá.
A Nintendo bizonyos értelemben a csőd szélén állt, a cég pár évvel korábbi önmagának a harmadát érte, a GameCube-ból kevesebb ment el, mint korábban bármelyik konzolból. Ilyen helyzetben könnyű kreatívnak lenni. Pontosabban muszáj. A mozgásérzékelős kontrollernél meg kevés jobb ötlet juthatott volna a Nintendo eszébe. Persze ez is csak spanyolviasz, annak idején mindenki a kínai piacról hordta haza a fröccsöntött, helymeghatározós stukkereket, és a PS2 Eyetoy is a virtuális tér kitágításában sántikált, olyan viszont még nem volt, hogy az egész konzolt erre az ötletre építsék. Hát, most legalább lett.
Érdekes volt látni magunkon, a kollégákon, az ismerősökön a változást. Eleinte mindenki lesajnálta az újgenerációs Nintendót, szar lesz a grafikája, mondtuk, hattyúdalnak is halk. Aztán májusban bemutatták, hogy mire képes a kontroller, és már senkit sem érdekelt a grafika, viszont mindenki meg akarta érinteni a Wii-t. Sőt, egyre többször hallottam, hogy veszek magamnak egyet. Néha még én is motyogtam ilyesmit.
Az ötlet mellett sokakat meggyőzött az ár, pedig ha jobban meggondoljuk, a Wii valójában nem is olcsó. Sőt, ez kerül a háromból a legtöbbe. Oké, persze, 250 dollár, míg az Xbox 360 300-ba a PS3 meg 500-ba kerül. Kerülne. Ha lehetne kapni.
A Microsoft és a Sony azonban veszteségesen árulja játékgépeit, tehát ár-érték arányban mindenképp többet kínál a két konkurens. Reggie Fils-Aime, a Nintendo marketingigazgatója meg kiállt büszkén, és bejelentette, hogy a japán cég mindegyik konzolt haszonnal értékesíti. Azóta sem derült ki, hogy ez miért jó a vásárlóknak, de a kemény mag szemlátomást örült a hírnek. Persze, jobb adni, mint kapni.
Sokan arra gondoltak, hogy akkor majd a játékok olcsók lesznek. A Microsoft és a Sony a szoftverek után járó licencdíjakból keresi meg azt, amit a konzolokon elveszít. A Nintendón viszont nincs ilyen nyomás, mindenki bizakodott, de nem: a Wii játékai ugyanannyiba kerülnek, mint a konkurensek programjai.
Ár-érték arányban tehát lemarad a Wii. Egy valamiben viszont verhetetlen: az egy forintra jutó játékélményben.
Nem is tévedtek nagyot: képzelje el, hogy ön felelősségteljes szülő. Melyik konzolt vásárolná meg? Azt, amelyik előtt a boltban egy szomorú arcú, púpos alak nyomogat egy gombot katatón állapotban, miközben szájából kicsurran a nyál, vagy azt, amelyik előtt vihogó gyerekek ugrálnak? Az amerikai és japán szülök mindenesetre ez utóbbit választották.
Eddig elment egymillió belőle. Szakértők szerint összesen negyvenmillió értékesítenek majd öt év alatt a Wii-ből, kétszer annyit, mint elődjéből, a GameCube-ból. Az embereknek tetszik. Az emberek szeretik. Elég volt pár hét, meg egy tucat vicces videó, hogy mindenki elhiggye a Nintendo marketingszövegét: hogy kezdetben másról volt szó. Kezdetben csak a szórakozás számított. Kezdetben senkit sem érdekelt, hogy hányszoros az élsimítás, hogy mennyi anizotropikus filtering kerül a becsapódó rakétára. Nem ez volt a lényeg. Szerintük most sem ez.
Az emberek meg bevették. A következő években majd kiderül, hogy meddig szórakoztató a szoba közepén ugrálni, kezünkben egy fehér távirányítóval. A fogadás áll, várom a téteket.