A pokolba vezető út kék fénnyel világít

Évtizedek óta gyűlölöm a fejhallgatózsinórt. Esküdt ellenségek vagyunk, én és a zsinór. Mire kibogozom az mp3-as lejátszóhoz (vagy walkmanhez, vagy telefonhoz, vagy pda-hoz, mindegy) tartozó madzaggombolyagot, már meg is érkezem, ahová indultam, így értelmét veszti az egész. Ha sikerül egyáltalán, mert volt már, ami úgy összegabalyodott, hogy inkább kidobtam úgy, ahogy volt. De most, hogy a windowsos pda-kkal való hosszas és keserves afférsorozat után szereztem egy bluetooth-képes zenelejátszós mobiltelefont, éreztem, itt az ideje leszámolni a zsinórral, és egyetlen korszerű mobilkommunikációs eszközzel kiváltani a több kilométernyi kábelt. Rosszul éreztem.

A zsinórokkal való végleges leszámolásra a bluetoothos fej- és fülhallgatók tűnnek a legalkalmasabbnak - legalábbis a bluetoothos fej- és fülhallgatók gyártásában és kereskedelmében érdekelt piaci szereplők szerint. De aki próbált már az elmúlt néhány évben egyetlen nyomorult csengőhangot bluetooth-szal átvinni akár csak egy másik telefonra, az tudja, hogy a művelet vagy sikerül, vagy nem. Azt viszont, hogy miért igen vagy miért nem, azt senki nem tudja. Nekem sajnos nincs más fegyverem a zsinór elleni küzdelemben, kénytelen vagyok hinni a bluetooth-lobbinak. Lassan tíz éve, hogy kitalálták, ennyi idő alatt csak jutottak vele valamire.

Igényes fogyasztó

Én nem akárhogy konzumálok, nekem igényeim vannak: azt akarom, hogy a fejhallgatóm sztereó legyen, tehát zenehallgatásra alkalmas, de ha csörög a telefon, azt is fel lehessen vele venni, beszélni, aztán ha végeztem, jöhet újra a zene. Ezzel ki is estek az implantátumra emlékeztető, egyetlen fülbe való darabok, amelyek viselői Start Trek-statiszta mutánsokként róják a közterületet, kitéve a közröhejnek, illetve azok a fejhallgatók, amelyeknek súlyát pusztán a füleimnek kellene viselniük. Nem akarom lekonyuló fülekkel róni a várost, mint egy szomorú nyúl. Klasszikus, fejhallgató formájú fejhallgatót akarok, mínusz zsinór.

Az összes hazai szájt közül a legkorrektebbnek tűnő Pdamania.hu-n ki is lövöm magamnak a Jabra BT 620S-t, tarkópántos, van már ilyenem Sennheiserben (csak az sajnos zsinóros), elvben semmi baj a konstrukcióval. A Jabráról ugyan az életben nem hallottam, de ez nem jelent semmit, a Sennheisernek is el kellett kezdenie valahol. Már indulnék is érte, amikor szörnyű gyanúm támad. Kattintok néhányat, és kiderül, hogy jól gondoltam: a Jabra működés közben körkörös kék fényjelenséget bocsát ki magából, olyasmit, mint egy kínai piacon lőtt műanyag rendőrautó, csak talán egy kicsit ijesztőbbet. Még jó, hogy nem rendeltem meg: 10-20 ezer forintot kifizetni valamiért, amiről a végén kiderül, hogy villog, mint egy önkéntes rendőr. Be kéne tiltani az ilyet. (Később kiderül, hogy a villogás kikapcsolható, ha az ember legalább 8 másodpercig egyszerre nyomja rajta a bal és a jobb oldali gombot. Kösz.)

Az egyetlen fennmaradó opció az LG HBS-200. Na, az LG-ről már legalább hallottam, komoly hűtőszekrényeket gyárt, csak ért az elektronikához. Közben elbizonytalanodom: kiderül, hogy az LG-nek van egy fülbe dughatós változata, 110-es jelzéssel, ami két díjat is elhozott a Las Vegas-i konzumexpóról, a CES-ről. A 110-est itthon nem árulják, de nem is az a baj vele. Hanem az, hogy a fülbe dughatós bluetooth-fülhallgatókhoz legalább kétszer annyi zsinór jár, mint egy nyolcvanas évekbeli walkmanhez. Hiába hívják drótnélkülinek, csak kijön a fülből egy-egy madzag, a két madzag aztán nyaktájékon egyesül, és külön kezelőszervben végződik, amelyet egy újabb adag madzaggal kell a nyakba akasztani. Ide tudott eljutni 2007-re a drótnélküli technológia: két méter drótig.

Van még egy másik hasonló fülbedugós modell a Plantronicstól, jó név, megbízható márka, az igazi audiofilek egy lapon emlegetik a Jabrával meg az LG-vel, és olcsóbb is azoknál, de az internetes propagandagépezetnek már nem hiszek. Inkább elmegyek megnézni. Ha egy fokkal szebb az ördögnél, megveszem.

Kalandok a bányászmúzeumban

Bár a Pdamania.hu-t nemrég vette meg a Sanoma, a Dózsa György úti bolt még mindig pont olyan, mint egy volt pártházból átalakított mecsekaljai bányászmúzeum: rövid lépcsősor, sejtelmes fények, hosszú folyosó. A folyosó falát díszítő üvegvitrinekben lehet megtekinteni a kiállítási tárgyakat, az úgynevezett árut. Teremőr nincs, biztos alszik valahol. A folyosó végén maga az üzlethelyiség, na, az meg pont úgy néz ki, mint egy kedvező hitelfeltételei miatt közkedvelt bolgár bankfiók: hosszú pult, előtte irodaszékekkel, a székeken vásárlókkal, akik fojtott hangon tárgyalnak az eladókkal a raktár rejtelmeiről. Dali festett volna ilyen képeket, ha az ő idejében lett volna bluetooth, de szerencsére nem volt.

Nincs üres szék, elácsorgok egy darabig, aztán rám kerül a sor, beülök a bal egyesbe, és bevallom, hogy megnézném az LG-t is meg a Plantronicsot is. Két doboz kerül a pultra. Kipróbálni? Nemhogy kipróbálni, még kinyitni szigorúan tilos őket, tessék megnézni a celofánon át, ha annyira kíváncsinak tetszik lenni. Meresztem a szemem, a vastag celofánon át úgy látom, hogy a Plantronics elég ronda, fröccsöntött műanyagból van, az LG meg szép fényes, ráadásul drágább is. Bruttó 17 ezerért így celofánon keresztül egész jó vételnek tűnik.

A kegyetlen tükör

Otthon tör rám a felismerés, hogy ezt nekem holnap viselnem kell, hogy nekem ebben emberek közé kell mennem. Felveszem, indulok a fürdőszobába, állok a tükör elé: a füleimből két éktelen bumszli áll kétfelé, mert a pánt nem szorítja őket oda rendesen, meg különben is, a teher egy részét a fülem viseli, ami a megerőltetéstől egyszerűen rákonyul a bluetoothos csúcstechnikára. A felhasznált anyagok legalább változatosak: van fekete kopogós műanyag, ronda szürke puha műanyag és fekete fényes műanyag, amin az összes ujjlenyomat meglátszik. Az a fajta, amit ha a bolhapiacon találok egy ládában, poénból lealkudom ötszázra, aztán mégis inkább otthagyom, olyan gusztustalanul olcsó. Mármint kinézetre. A celofán mögött ez persze nem látszott, a neten talált szöszös gifeken még kevésbé.

Szólni egész jól szól, mentegetem, mondjuk inkább nyivákoló magasai vannak és hozzá erőltetett mélyei, középen semmi, de ne legyünk telhetetlenek. A nagyobb baj az, hogy az első 10 percben sikerül háromszor egymás után minden különösebb erőlködés nélkül lefagyasztania az addig teljesen stabilan működő telefonomat, de úgy, hogy az magától újraindul, ami még a windowsos pda-knál is ritkaságszámba megy.

Sírva mégis csak akkor fakadok, amikor észreveszem, hogy ez a nyomorult is kék fénnyel pislákol, amikor épp működik. Miért kell nekem önkéntes rendőrnek álcázva utaznom a metrón? Miért nem mondta ezt nekem senki? Ki találta ezt ki, és mi volt vele a célja?

Az biztos, hogy aki ezt a bluetoothos fejhallgatót kitalálta, az soha életében nem használt semmilyen eszközt. Nem tudja, hogy az interfésztervezés egyik fontos szempontja a feedback, magyarul a felhasználói aktusok sikerességéről érdemes visszajelzést küldeni, a húsklopfoló például dörrenéssel vagy csattanással jelzi a csapás sikerességét, a fejsze alatt fröccsen a vér, gázadásra felbőg a motor, kattintásra nyílik a program. Az én fejhallgatóm hiába támogatja az A2DP profilt és az AVRCP profilkontrollert és céleszközfunkcót, önmagában, telefon nélkül olyan ostoba, mint a tök: most ott tartok vele, hogy ha egy ideig nem csinál semmit (tehát például nem szól), előkaparom a telefont, és jó esetben leállítok mindent, rossz esetben végignézem, ahogy a szemem előtt, látszólag minden ok nélkül rebootol.

Nem tudok jobb büntetést: aki ezt a bluetoothos fejhallgatót kitalálta, azt arra kéne ítélni, hogy töltsön néhány órát egy bluetoothos fejhallgató viselésével. Esetleg próbáljon meg benne emberek közé menni, bár az már tényleg durva. Önök pedig, kedves olvasók, ha önök az utcán véletlenül össze tetszenek futni egy önkéntes rendőrnek látszó nyúllal, akinek a füléből hatalmas fekete tamponok türemkednek ki, és közülük az egyik kék fénnyel villog, tessenek széles ívben elkerülni, mert nagyon dühös. Még az is lehet, hogy bármire képes.