Kirk kapitány hifitelefonja

Ismeri ön a Bang & Olufsen nevet? Bevallom, nekem is a Wikipedia súgott, miután a mérsékelten reprezentatív felmérésem azt mutatta, hogy a "valami sznob hifis cég" a legtöbb információ, ami az átlagmagyarnak eszébe jut róla. A vikinges hangzású név valóban skandináv, pontosabban dán céget takar, ami hangfalakban és otthoni audio-videóban olyasmi, mint a Rolls-Royce autóban: nem hirdet óriásplakáton és a Barátok közt szünetében, de kinézik az embert a felső tízezerből, ha nincs otthon legalább egy-két B&O logós cucca.

A közel százéves cég egy ideje próbálkozik a telefóniával is, például ezzel a bizarr vezetékessel, vagy a nem kevésbé szokatlan Serene mobillal. Ennek az utódja a szigorúan az ezer euró feletti árkategóriában induló Serenata, amit a Samsunggal (náluk F310 a neve) közösen hoztak össze a dánok: a B&O-é a formatervezés, a hang- és a menürendszer, a Samsungé a többi technika.

Fordított iPod és villanyborotva

A Serenata ránézésre zavarba ejtő módon egyszerre hitech és retro; valahogy úgy, mint azok a kommunikátorok, amiket a hatvanas évek sci-fijeiben használtak a nagyon sokadik századi szereplők. Ráadásul az egyik végén lekerekített, a másikon hirtelen lecsapott forma határozott villanyborotva-jelleget is hordoz, nekem legalábbis rögtön az a jelenet ugrott be róla a Macskafogóból, amikor Grabowsky megborotválkozik a rendőr adóvevőjével.

Az ufóformájú készüléken a világ összes telefonjával ellentétben alul van a kijelző, és felül a... nem, nem a billentyűzet, mert olyan nincsen rajta: a kezelőfelület egy alumínium tárcsa, ami csodálatos módon tényleg forog, ellentétben például az iPodok műanyag tárcsáival. És még digitálisan nyikorog is, mintha pici fogaskerekek dolgoznának mögötte.

Ettől aztán a Serenata egyáltalán nem néz ki telefonnak, sőt, tulajdonképpen semmilyen értelmes használati tárgynak nem néz ki; ha a hátáról lepattintható alumíniumlapra támasztjuk, garantáltak a "hát ez meg mi lehet?" pillantások.

Hozzászokom, ha addig élek is!

Erős az emberben a pavlovi reflex, ami azt diktálja, hogy egy mobiltelefont ott kell a fülünkhöz tartani, ahol a kijelzője van, és ott belebeszélni, ahol a kezelőfelület, de remény azért van: nekem két-három nap után néha már sikerült nem fordítva felkapnom a telefont akkor is, ha éppen nem figyeltem rá. Mindenesetre a Serenatát érdemes minél gyakrabban kölcsönadni egy-egy hívás erejéig az ismerőseinknek, mert az az elnéző atyai mosoly, amivel kiveszi az ember a másik kezéből a telefont, majd megfordítva visszateszi, mindent megér.

A fémtárcsa homorú, belesimul az ujjbegy, akár relaxációs gyakorlatnak is jó csak úgy tekergetni. A tekerés mellett lenyomható középen (ez az oké gomb), a két oldalán (hívás fogadása és megszakítása), illetve alul-felül (törlés és vissza) is, a tárcsa forgatásával pedig természetesen a menükben tudunk közlekedni, meglepően hatékonyan. Számok beírásához a kijelzőn jelenik meg egy kör alakú virtuális billentyűzet, amin a tárcsa tekerésével közlekedünk, és a lenyomásával választjuk ki a számokat - ez már elég körülményes és lassú, de cserébe rátör a nosztalgia az emberre a régi tárcsás telefonok iránt. Sms írásánál viszont már nincs mentség, az kész horror: a tárcsával navigálunk a hármasával csoportosított betűk közözz, aztán a csoportból a gomb nyomkodásával választunk, és ez még annál is sokkal borzasztóbb, mint így olvasva tűnik.

Mivel minden funkciót nem sikerült a tárcsára tenni, a kijelző (240*240 pixel) is érintésérzékeny a négy sarkában és középen. Ez nemcsak azért zavaró, mert elegánsabb lett volna, ha minden a tárcsán van, de ha már érintőképernyő, az ember rögtön elvárná az iPhone-féle navigációt a képernyő mozgatásával, kicsinyítéssel-nagyítással. Az meg hogy néz ki, hogy elővarázsolok egy menüt az érintőképernyőről, ahol a tárcsával navigálok és választok ki egy menüpontot, aztán a végén megint a képernyőre bökve megyek ki a menüből.

Zenegép

Amíg az ember a számbillentyűket keresi, óhatatlanul is szétcsúsztatja a telefont, és előkerül egy meglepően nagy hangszóró. Ez B&O gyártmány, és ennek megfelelően úgy szól, ahogy telefon még sose szólt. És itt nemcsak a hangerőre gondolok (bár az is lehengerlő), de a hang gyönyörű tiszta, rendesen érezni a basszust, ami egy telefontól legalábbis szürreális.

Zenegép üzemmódban a kijelző addig kék színben játszó látványvilága pirosba vált, a zenéinknek 4 giga memória áll rendelkezésre, telefon mindenfélét tud, amit egy mp3-lejátszó, a számok csoportosításától az id3 tag alapján a lejátszási listák kezeléséig. És a hangerőt persze a tárcsával szabályozzuk, adva még egyet a hifi-hangulatnak.

Mindenképpen meg kell említeni még a beépített csengőhangokat: a Serenatának nincs szüksége arra, hogy a Wonderful World eltrombitálásával hívja fel magára a figyelmet; diszkrét, de azért jól hallható kopogással jelzi a hívásokat (magunk választhatjuk, hogy fán, üvegen vagy fémen kopogjon).

Kötelező és szabadon választott

Egy ilyen exkluzív telefonnál tulajdonképpen unalmas részlet minden, amit egy átlagtelefontól is elvárnánk, de azért hozza ezeket is; van ezer férőhely a névjegyzékben, ébresztőóra (csak óvatosan a brutális hangerő miatt!), adatkommunikáció GPRS/EDGE/UMTS/HSDPA-alapon, email-kliens, bluetooth, böngésző, hatvanpercnyi diktafon, és a zenékre szánt helyet akár külső adattárolónak is használhatjuk usb 2.0-n át.

A Serenata erőssége abban van, amit egy telefonnak igazából nem is kell tudnia: a zenelejátszásban, és főleg abban, hogy ilyennel ritkán jönnek szembe az utcán. Mindennapi használatra, telefonálásra, sms-ezésre alig használható, de a fő funkciója nem is ez, hanem hogy hanyagul letámasztva pihenjen egy asztalon, diszkréten tudatva mindenkivel, hogy Bang & Olufsen telefonunk van. Mármint azzal, aki felismeri, hogy ez egy telefon, és tudja kicsoda Bang és Olufsen.