High End Show, 2005

Húszmillió forintos erősítőkkel, több millió forintos kábelekkel, meg különös, tölcsér alakú hangszórókkal hivatásszerűen foglalkozni jó is, meg rossz is. A sikerélmény folyamatosan biztosítva van minden egyes lemez meghallgatásával - már megint sikerült elhozni a koncerttermet a szobába -, eladni viszont értelemszerűen nem annyira egyszerű ezeket az eszközöket (pedig nem az iPod az első számú konkurenciájuk).

Persze ezeket a dolgokat nem a plázákban árulják, és ez nem elsősorban árkérdés: az audiofil cuccok alsó kategóriájával a büdzsénket tekintve simán kijöhetünk akár még jobban is, mint a plázaelektromos áruházak sok százezer forintos felső kategóriájával. A különbség máshol van: az audiofil kereskedő nem technikai paraméterek kilométeres listáinak felsorolásával akar vásárlót fogni magának, hanem azzal, hogy azt mondja: hallgasd meg, barátom a berendezéseimet, hallgasd őket sokáig, órákon át akár, és azt vedd meg, amelyiknek a hangja tetszik, amelyiken a te zenéd a legkellemesebben szól. Szerinted.

Hát ezért fontos az, hogy egy ilyen rendezvény nálunk már tizenhárom éve életben van. (A környéken Bécsben már elbukott egy hasonló próbálkozás, Prága és Varsó pedig csak pár éve kezdett el kísérletezni.)

De miért is érdemes felkeresni a helyszínt? Legfőképp azért, mert amit az ember ott hall, azt leírni akármilyen hosszú cikkekkel vagy reklámokkal sem lehet. Ezekből a dolgokból tényleg úgy jönnek ki a zenei hangok, ahogy a nagy márkák piacához szokott vásárló nem tudja elképzelni. A zenészek - egészen egyszerűen - ott vannak. Velünk egy szobában. És nemcsak a tízmilliós kategóriájú készülékek produkálják ezt a hatást, kevés százezer forintért is találni meghökkentőt.

Aminek pedig ez köszönhető, az az audiofil termékeket gyártó cégek másfajta megközelítése. Ezeket a vállalatocskákat nem annyira menedzserek, mint inkább megszállottak vezetik, akiknek az első számú prioritás az output minősége. Oké, szívnak emiatt egy csomót, nem annyira költséghatékonyak, nem építenek tudatosan brandeket, kevesebbet költenek dizájnra, és nem folytatnak gigakampányokat. Viszont: szédületesen jó termékeket kínálnak.

Mint minden technikai mozgalomféle, ez a piac is fejlődik, és ezt évről évre követni lehetett az eddigi kiállítások alkalmával. A fejlődés itt másfajta dimenzióban mozog, nem bitekben és kilohertzekben mérhető. Első számú médiumuk például a mai napig a mikrobarázdás, analóg hanglemez. Szédületes, mennyi zenei információt ki lehet ugyanis hozni filléres, használtpiacon bevásárolt lemezekből - olyan információkat, amelyek évtizedekig rejtve voltak, egy megfelelő lejátszóra felhelyezve azonban kinyerhetőek onnan. Oké, serceg-pattog, ezek a problémák azonban egy kis tisztítással egész jól kezelhetők, cserébe viszont ott van egy olyan részletgazdag megszólalás, amit sajnos CD-vel a mai napig nem lehet elérni.

A lemezpiac persze reagált erre a dologra, ma már gyakorlatilag az összes nyugati pop-rock lemez ismét megjelenik LP-formátumban is, bizony még a Depeche Mode-dal és a Kraftwerkkel is bezárólag. A dzsesszistáknak természetszerűleg szintén majdnem teljes a választék (audiofil körökben a dzsessz a legkurrensebb zene), a komolyzene azonban évek óta áll - nekik még talán a többieknél is komolyabb üzleti (és művészi) problémáik vannak.

Az LP mellett már régóta nem tartoznak a nemkívánatos kategóriába a CD-k sem. Mostanra ezt a technológiát is megcsinálták az audiofil fejlesztők, és valódi alternatívaként állítják öreg rokona mellé. Kisebb zaj, viszont kevésbé részletes, kicsit torzított hangzás. Lehet választani.

A digitális technikával már nem technikai, mint inkább üzleti-fejlesztési problémák vannak. Az nagyjából köztudott, hogy a CD szabványosítását kicsit elsiették az illetékesek, paraméterei még épphogy elégtelenek a tisztességes zenei élmény nyújtásához (hogy a lemezek egy részén mégis jó hangzást kapunk, az hangmérnöki bravúroknak és klasszis utómunkának köszönhető). A nagyobb felbontású, fejlettebb utódszabványok (DVD Audio, SACD) már évek óta piacon vannak, de a zeneipar általános válsága, valamint a megosztottság miatt nem tudnak kibontakozni, gyakorlatilag halottnak tekinthetők - nagyon kevés lemez kapható hozzájuk, és nem is nagyon szaporodik számuk).

A konzervatív audiofil szakma addig sem tétlenkedik, tökéletesítgeti a CD-t - az elmúlt évek egyik legfurcsább dobása például a 24 bites eszközök özönében egy oldszkúlan specifikált, 16 bites és 44,1 kHz-es átalakító volt, ami a szubjektív teszteken lenyomott mindenkit, még papíron fejlettebb társait is.

A digitális zeneforradalom mainstreaméből, az mp3-forradalomból viszont sajnos nem tud profitálni ez a szakma. A tömörítésből fakadó minőségromlást ugyanis olyan kegyetlenül őszintén vágják az arcunkba ezek a gépek már néhány másodperc eltelte után, hogy gyorsan elmegy a kedvünk az egésztől. A tömörített zenét vigyük walkmanbe, számítógépbe, vagy autóba, ott a helye (bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy külön irányzat foglalkozik az audiofil autóhifivel is).

Hát ilyesmiket, és még sok minden mást lehet nézegetni, hallgatgatni, vagy tapogatni huszonvalahány kis zeneteremben az art'otelban. Próbáljuk ki, megéri.

Budapest High End Show, 2005. november 18-20, art'otel (Bem rakpart 16-19.)

Nyitva: minden nap 10 és18 óra között