Szűkös és drága a magyar szélessáv

Ha mindent összeadunk, közel tizennégyezer forint - a minimálbér negyede - az átlagosnak mondható 512/128-as adsl számlája. Ennek az összegnek az ötöde az állam zsebébe kerül - miközben építjük az információs társadalmat. A kormányzat egyfelől bonyolult támogatási rendszerekkel próbálja elősegíteni az informatika terjedését - vagyis milliárdokat tömköd a legnagyobb szolgáltatók zsebébe -, másfelől jól beszedi az áfát a végfelhasználótól. Bár a tarifák az áfa nélkül is magasabbak a nyugati szintnél.

Tételesen

Az adsl nettó havidíja több tételből áll, kezdjük a legérthetetlenebbel: a telefonvonal fenntartási díjával. A Gazdasági Versenyhivatal szerint nincs abban semmi kivetnivaló, hogy a telefonszolgáltatók (Invitel, Matáv, Monortel) a havi két-háromezer forintos telefonos alapcsomag előfizetésére kötelezik internetelőfizetőt. A GVH szerint azért nem, mert a vonalak fenntartása komoly összegeket emészt fel.

Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a kábeles internet havidíjára egy fillért sem kell ráfizetnünk vonalfenntartás címén, ha mégis, nézhető csatornákat kapunk cserébe. Persze a Matáv a befizetett összegért használható vonalat ad, telefonálhatunk és minket is felhívhatnak, de ez a legkevésbé sem vigasztalja azt a felhasználót, aki csak internetezni akar.

Fapados

A világ hazánknál fejlettebb részein már megjelentek az olcsóbb fapados internetelérések, ezért óhatatlanul felmerül az emberben, hogy néhány extra szolgáltatás mellőzésével talán lehetne spórolni. Sajnos hiába álmodozunk ilyesmiről, a kiegészítő szolgáltatások - például a webtárhely és az emailcím - műszaki költsége a teljes adsl-díjnak csak néhány százalékáért felelős. Az viszont tény, mondta el az Indexnek Porffy András, az Externet ügyvezető igazgatója, hogy a lakossági piacon a díj hatvan-hetven százaléka a vonalat adó távközlési céghez kerül.

A szélessávú elérések magyar árszintjének minősítésekor azt sem hagyhatjuk figyelmen, hogy - mint azt az internetes piacon vezető Axelero stratégiai igazgatója, Császár Zoltán lapunknak elmondta - az adsl technológia többmilliárdos beruházást igényel, és a szükséges eszközök ára európai szinten van - a magyar keresetek meg jóval alatta.

Itt persze megemlíthetnénk, hogy ugyanezt a beruházást (vagy ennek többszörösét) azokban az országokban is végrehajtották, amelyekben most a hazai ár töredékéért lehet szélessávhoz jutni. A magas hazai árszint és az alacsony jövedelmek összefüggése abban rejlik, hogy a szegényebb lakosságnak kisebb része képes ilyen szolgáltatásokat igénybe venni, következésképpen lassabban térül meg a beruházás is. Ezért aztán a hazai szolgáltatók csak később tudják csökkenteni díjaikat, mint nyugati társaik; ugyanakkor a magyar lakosság egy részét éppen a magas havidíjak tartják távol a szélessávú szolgáltatástól. Ördögi kör.

Császár Zoltán szerint az eltérő konstrukciók miatt nehéz összehasonlítani a magyar árakat a külföldiekkel, szerinte azokban az országokban, ahol hasonló árképzést alkalmaznak, az adsl ugyanannyiba kerül vagy drágább, mint itthon.

Reménytelen helyzet?

Ha mégis megpróbálkozunk az összehasonlítással, és a hazai helyzetet nemzetközi környezetbe helyezzük, kiderül, hogy Magyarországon nemcsak drága a szélessáv, hanem meglehetősen szűkös is. Amíg a világ civilizáltabb részein már megabitekben határozzák meg a használható sebesség alsóbb régióit, itthon egy 512 kilobites hálózatnak is örülhetünk.

Franciaországban nyolc megabites adsl szolgáltatást kapunk havi 15 euróért, azaz nem egészen háromezer forintért. Élvezzük ki az önsanyargatás keserédes pillanatait, osszunk és szorozzunk: tizenhatszoros sávszélességet kapunk harmadáron, egy megabit tehát ötvenszer annyiba kerül itthon, mint Franciaországban. (Még egy kis demagógia: odaát 287 000 forint a minimálbér, azaz itthon átlagosan kétszázötvenszeres terhet jelent a havidíj).

Extrák

24 euróért (hatezer forintért) a nyolc megabites adsl mellé korlátlan telefonhasználatot is adnak az említett szolgáltatók (Neuf, Cegetel), és a francia ügyfeleknek hűségnyilatkozatot sem kell tenniük, gyakorlatilag bármikor otthagyhatják a társaságot. Itthon a szolgáltatóváltás még a szerződés lejárta után is egy hónapot vesz igénybe, hála a Matáv lassú ügyintézésének.

A francia példa nem egyedülálló, Kanadában például a négy megabites letöltési sebesség havidíja átlagosan ötvenöt kanadai dollár, azaz nyolcezerötszáz forint. Az árukapcsolás a tengerentúlon is működik, de sokkal elfogadhatóbb formában: az említett összegben benn van tizennyolc tévécsatorna is, ugyanakkor a diákok havi háromezer forintért megkaphatják az internetet, kábelcsatornák nélkül.

Kollektív bűnösség?

Magyarország internetes lemaradását az is fokozza, hogy az internetet és a számítógépet népszerűsítő kampányok sikertelenek, legalábbis a World Internet Project 2004-es felmérése szerint az utóbbi években radikálisan nőtt azoknak a száma, akik szerint világháló semmit sem nyújt. A magyar szakértők most abban bíznak, hogy otthoni internetezők száma mindezek ellenére idén meghaladhatja a lakosság húsz százalékát - ez alig másfél-két százalékos növekedést jelent.

A valódi probléma azonban kétségkívül az, hogy országos szinten nincsenek választási lehetőségek. Bár úgy tűnhet, hogy rengeteg adsl-szolgáltató áll rendelkezésünkre, valójában előfizetésünk jelentős része mindig az adott távközlési szolgáltatóhoz megy, és bár a liberalizáció megtörtént, nem alakult ki valódi verseny. Még rosszabb a helyzet a kábellel: jelentkezzen, aki választhat magának kábelszolgáltatót, és lakásából nem csak egyetlen társaság szélessávú szolgáltatását érheti el! Ilyen körülmények között nem is számíthatunk kedvezőbb árakra: a társaságoknak nem érdekük a díjak mérséklése, és nem is kényszeírti rá őket semmi.