Második élet a halál után

Vulcan Kukulcannak hívnak, és én vagyok a király. Fekete-króm chopperen ülök, csutkáig húzom a gázt; mögöttem bizonyos értelmezésben a világ legjobb nője, a szőke, hosszú combú, nagy mellű Rita Doesburg, keresztben az ülésen, mint kosztümös filmekben a királylány a lovon. Most szedtem föl. Az út hiperromantik, csak rohadtul ráz. Letérek a macskakőről, és belegázolunk a motorral a tengerbe, mert itt azt is lehet. Rita hallgat. Biztos nagyon élvezi. Ráerősítek, és a tengerfenéken vad szlalomba kezdek. Ha most nem lesz szerelmes, akkor sose. Tíz percig motorozunk a víz alatt, aztán ahol sekély a part, kijövök a tengerből. Hátranézek, várom a hatást.

- Bocs, nem figyeltem - mentegetőzik Rita - közben vécén voltam.

Na jó, lehet, hogy mégsem én vagyok a király.

Mint a heroin

Idáig bírtam. Alig hat éve csócsált meg és köpött ki magából az Everquest, az egyik első online grafikus szerepjáték, és már megint itt vagyok egy másikban. Igaz, erről azt mondják, ez nem játék. Ez itt a Second Life, a második élet - annak, aki teljesen rá van kattanva, annak meg az első. Most úgy százharminc-ezren vagyunk, és egyre jönnek az újak.

A hatás jól ismert: akit egyszer beszippantott az Ultima, az EQ vagy a World of Warcraft, és élve megúszta, az rettegve megy vissza, mert az ilyesmiről legalább olyan fájdalmas lejönni, mint a heroinról. De az SL azért más. Főként abban különbözik a többi szerepjátéktól, hogy itt nem kötelező half-elf rangernek öltözve bőrharisnyában lehetetlenkedni és rozsdás karddal sárkányt szeletelni, mert az SL a való életet szimulálja - legalábbis úgy, ahogyan azt a San Franciscóban székelő fejlesztő, a Linden Labs munkatársai elképzelik. A Linden Labs munkatársai, élükön a Real Networks volt technikai igazgatójával, Philip Rosedale-lel, úgy képzelik a valóságot, hogy ott az emberek nappal dolgoznak, este meg elköltik, amit nappal kerestek. A fejlesztő mindent megtesz azért, hogy a második életet élők ezt a lehető legkényelmesebb körülmények között tegyék, miközben ő hülyére keresi magát.

Így történhetett, hogy az SL nem zárt világ előre legenerált karakterekkel, tereptárgyakkal és kellékekkel, hanem szabadon fejleszthető "metaverzum", amelynek van saját programozási nyelve, a C-hez hasonló Linden Scripting Language (LSL), támogat egy 3d-s dizájnerkörökben elfogadott fájlformátumot, a .bvh-t, így az engedélyezett keretek között mindenki olyan programot ír, olyan cipőt, melltartót, hajat vagy nemi szervet rajzol, olyan kaszinót, autóversenypályát, konfrenciatermet, bordélyházat épít és üzemeltet, amilyet akar. Ha akarja, eladja pénzért. Ha meg lövöldözni akar, akkor ír magának egy lövöldözős játékot: a magánfejlesztéseknek hála a Second Life-on belül simán lehet Unreal Tournamentet játszani, ha valakit nem zavar, hogy a nagy terhelés miatt csata közben beszaggat a szerver.

Közösség, gazdaság

Vulcan Kukulcannak hívnak. Éppen most költöttem el 80 lindeni dollárt az Slboutique.com-on egy Behave márkájú Leather-O-ring Harness-re, magyarul egy szegecsekkel kivert, vállszíjakkal megvadított bőrtangára. Egész jól áll, és a 80 helyi dollár csak ahhoz képest sok, amilyen csóró vagyok: 50 dolláros heti ösztöndíjból élek, ennyit kapnak azok, akik nem fizetnek a bentlétért, hanem a tavaly szeptembertől megnyílt lehetőséget kihasználva ingyen téblábolnak az SL-ben. Ha így haladok, több mint fél év, mire megvásárolhatom nagy álmom, az 1700 dolláros Stroker's Premier márkájú péniszt, amivel már komolyabb kalandokba is bocsátkozhatok.

Ha viszont Anshe Chungnak hívnának, nyugodtan otthagyhatnám a való életet, a mélyen megvetett RL (real life) napi robotot. A kínai származású, Németországban élő tanárnő néhány éve szerény tíz dollárral kezdte az ipart az SL-ben, mostanra ingatlan-adásvételből összeharácsolt vagyonát egyesek 150 000, mások 200 000 valós dollárra teszik. De nem ő az egyetlen, aki megcsinálta odabent a szerencséjét: Jennifer Grinnell michigani bútordiszpécser (benti nevén Janie Marlowe, a Mischief butik tulajdonosa) korábbi fizetésének négyszeresét keresi a Second Life-ban. Mások virtuális krízisközpontokat építenek odabent megbízásra, John Lester, egy massachusettsi kórház neurológiai osztályának IT-igazgatója pedig Live 2 Give néven külön közösséget szervezett olyan betegeknek, akik sérült központi idegrendszerük miatt a való világban nehezen boldogulnak, bent viszont korlátok nélkül helytelenkedhetnek egy Wilde Cunningham nevű avatár bőrébe bújva.

Az SL rokonaihoz hasonlóan sokat épít a face to face kommunikációra, a közösségre, a spontán kialakuló társadalmi normákra meg a többi, netkulturalisták által a kilencvenes években túlhájpolt jellemzőre, amelyek miatt az online világokat szeretni szokás. Kevin Werbach, a pennsylvaniai egyetem üzleti kara, a Wharton School professzora egyenesen azt állítja, hogy az SL-nek a "legtöbb játékkal ellentétben nincs más célja, mint az emberek közötti interakció".

Ötmillió dollár egy hónap alatt

A fogyasztói társadalmat szimuláló világban az interakció legadekvátabb formája a kereskedelem: a Second Life elsősorban és vállaltan gazdasági alapú "játék", és mint a való világban, itt is az ingatlan az egyik legnagyobb érték. Ha akarsz magadnak egy saját szigetet, a Linden Labs 1250 valós dolláros egyszeri díjért betol egy új szervert a rendszerbe, aztán havonta 195 dollárt kér a karbantartásért. Aki úgy dönt, hogy ingatlanban utazik, vesz egy szervernyi szigetet, felparcellázza és fejleszti: épít - programoz vagy programoztat - rá utat, bevásárlóközpontot, kialakítja a kereskedelmi és a lakóövezeteket, és várja a lakókat. Igen, ép ésszel nehéz felfogni, miért fizetne valaki 15-75 lindeni dollárt egy négyzetméternyi pixelhalmazért, ami még csak nem is lehet soha az övé. Sőt a Linden Labs azt sem ígéri, hogy ha esetleg csődbe megy, vagy leégnek a szerverei, bármilyen kártérítést kapnának azok a telektulajdonosok, akik évek óta nyírják pixelkertjeikben a pixelfüvet.

De ez a rezidenseket egyáltalán nem hatja meg; a Second Life gazdasága virágzik, csak idén januárban ötmillió valós dollár cserélt gazdát odabent. A többi alternatív világ fenntartójával ellentétben ugyanis a Linden Labs soha nem tiltotta a lindeni dollár valós dollárra váltását, sőt egyenesen bátorítja a valutakereskedelmet. A LindeX-en, a hivatalos tőzsdén egy amerikai dollárért most 280 lindeni dollárt adnak - épp ennyit érne a görög drachma, ha lenne.

Hogy az SL gazdasága önmagában működőképes-e, és hogy milyen jövő vár rá, azt a közgazdászok szerint a világ viszonylag kis mérete miatt nem lehet eldönteni. Igaz, némelyikük - így az Indianai Egyetem tanára, Edward Castronova - régóta hajtogatja, hogy az online világok gazdasági mutatói nyugodtan összevethetők egyes nemzetekéivel - az Everquest egy főre eső GDP-je például 2001-ben Castronova számításai szerint Oroszországé és Bulgáriáé között volt.

Külön világ

Vulcan Kukulcan vagyok. Ismerőseim fele antiszociálisnak, másik fele egyenesen szociopatának tart. Barátom nincs, a csajom megszökött egy vidéki hentessel, és néha olyan magányosnak érzem magam, mint egy kóbor kutya rossz passzban. Nem is csoda, ilyen hülye névvel. De a Second Life-ban tíz perc alatt szereztem egy jó ismerőst, aki majdnem szerelmes lett belém - Ritáról kiderült, hogy RL Hollandiában él, 37 éves, van egy fia és férje, aki ugyanúgy az SL-ben él, mint ő. Újabb tíz perc alatt tagja lettem a Starlight Express nevű önszerveződő csoportnak, kaptam egy jópofa sárga-kék céges pólót a default fekete helyett, és fél óra múlva lett még két haverom: egy fehér lebernyegruhás csávó meg egy macskanadrágos áruház-tulajdonos, akik egyből meg is hívtak magukhoz egy megabuliba, ahová egyből el is mentem.

A Second Life-ot nem egy rezidens második helyett első életének tartja: 8-10-12 órát ül a gép előtt, és a való világba saját bevallása szerint is csak "ingázni" jár be. Vagy ki. A rezidensek által fenntartott webszájt mellett az SL-nek van két jól menő saját újságja, a Second Life Herald és a Metaverse Messenger (utóbbi színes pdf-ben, rendesen betördelve, egész oldalas színes hirdetésekkel jelenik meg); saját webkeresője (Slwebsearch), saját történetét feldolgozó wikije (Sl History Wiki), és saját beépített újságírója is. A Hamlet Linden néven futó Wagner James Au-t, a Salon, a Wired és a Los Angeles Times volt riporterét a Linden Labs fizeti azért, hogy odabentről tudósítson az eseményekről.

Lawrence Lessig, az SL Thomas Jeffersonja

Az önállósodni készülő Au, aki könyvet ír a Second Life-ról, lenyűgözve figyeli, ahogy az SL összeér a való világgal. Nemrég Lawrence Lessig amerikai sztárjogász, a Creative Commons kitalálója tartott előadást odabent a szerzői jogokról egy fekete garbós, az igazi Lessigre távolról hasonlító avatár képében. Au szerint Lessignek jelentős szerepe volt abban, hogy a Second Life rezidenseiben felszabaduljanak a kreatív energiák, mert annak idején ő buzdította a Linden Labs-et, hogy ne tartson igényt a lakók által készített tárgyak forráskódjának szerzői jogaira. "Olyan ez, mintha Thomas Jefferson hirtelen visszatérne az Egyesült Államokba, hogy megnézze, hová vezettek az ötletei" - írta Lessig látogatása után Au blogján, a New World Notes-on.

Közben, mint minden rendes társadalom, a Second Life is folyamatosan problémákkal küzd. Február elején az összes SL-lap arról cikkezett, hogy Anshe Chung ingatlanmogul egész oldalas újsághirdetésben szólítja fel a rezidenseket: fordítsanak hátat a fejlesztőt megszemélyesítő "Linden kormányzónak". A cég ugyanis azt tervezi, hogy megszünteti a teleportokat, mert azok felverik a körülöttük lévő telkek árát, és ezzel a Chunghoz hasonló mágnások jogosulatlan előnyhöz jutnak.

Az elmúlt néhány évben a Second Life békés lakói szembesültek már egy pimasz skinhead-bandával, egy egész szigetet elfoglaló, állig felfegyverzett szeparatista minihadsereggel és olyan perverz disznókkal is, akik a szoknya alól készített upskirts felvételekkel riogatták a nőket. Az óvintézkedések odáig fajultak, hogy a jobb szórakozóhelyeken motozás van, sőt ha egy avatár véletlenül a másiknak ütközik, a program megkérdezi a sértettet, akarja-e jelenteni a hatóságoknak az abúzust.

Vulcan Kukulcannak hívnak, és az amszterdami pályaudvar előtt állok - valaki fogta magát, és unalmában beleprogramozta Amszterdamot a Second Life-ba. Egész meggyőző, különösen hogy az SL-ben repülni is lehet, így felülről tekintem meg a várost és választom ki a legmeggyőzőbb kuplerájt. A lányok ketten vannak, kint állnak a kirakatban. Az egyik még jól is néz ki. Ülök a gép előtt, mögöttem a három kibic, aki eddig értetlenkedve figyelte, ahogy botladozom, most felélénkül, és harsányan biztat:

- Dugd meg! Dugd meg!

Kétségbeesetten széttárom a kezem.

- Nem tudom, értsétek meg. Nincs farkam.