A valós idejú stratégiai (real-time strategy, RTS) játékok legsikeresebb ága 1992-ben indult el, amikor egy tehetséges fejlesztőcsapat, a Westwood Studios elkészítette a Dune II-t. Ekkor születtek azok az alapok és lépések, amikre azóta is épít minden hasonló játék: nyersanyaggyűjtés, bázisépítés és -védelem, seregtoborzás, elsöprő erejű támadás. Két évet kellett csak várni, hogy a Dune II-t letaszítsa a trónjáról egy klón, amit egy nem kevésbé tehetséges fejlesztőcsapat, a Blizzard készített. Természetesen a Warcraftról van szó. Játéktechnikailag nem hozott sok újdonságot, viszont hangulatával rávert a Westwood remekére.

A következő években ez így ment tovább. A Westwood megjelentette legsikeresebb sorozatának első részét, a Command & Conquert (C&C), a Blizzard fél év múlva tromfolt a Warcraft II-vel. A következő karácsonyi szezonban a C&C: Red Alert és a Warcraft II remek kiegészítőlemeze versenyzett a vásárlók pénztárcájáért. Majd jött a Starcraft vs. Dune 2000 (esetleg Starcraft vs. C&C: Tiberium Sun) meccs, és így tovább.

Persze azóta készült még jó néhány príma RTS (például Age of Empires széria vagy a Panzers sorozat, csak hogy magyart említsünk), de a Westwood és a Blizzard új játékait kitüntetett figyelemmel kísérik a stratégiaőrültek – még akkor is, ha a Westwoodot már megette az Electronic Arts, és beleolvadt az EA Los Angeles stúdióba, a Blizzard meg az Activisionnel volt kénytelen összeszűrni a levet.

Trashjáték a javából

Idén újabb pengeváltás készül a két nagy RTS-király között. Nem tudni, pontosan mikor, de még biztosan 2009-ben jön a legjobb Blizzard-stratégia, a Starcraft folytatása. Ezt előzte be pár hónappal a C&C: Red Alert 3, ami már tavaly kijött pc-re és Xboxra, de PS3-ra csak most januárban jelent meg. Az évek alatt a C&C széria két univerzumot is kitermelt, az egyik egy olyan világ, amelyben egy földön kívüli eredetű ásvány, a tibérium keveri meg a lecsót, a másik a Red Alert játékok alternatív jelene, ott a szovjetek és az angol–amerikai szövetségesek osztják egymást. Címéből is látszik, hogy a Red Alert 3 az utóbbi vonalat erősíti.

A kerettörténet olyan kategóriájú filmek sztoriját idézi, amiknek a B-nél sokkal hátrébb kell betűt keresni az ábécében. A szövetségesek már nagyon szorongatják a szovjeteket, ezért a továrisok bevetik titkos fegyverüket, az időgépet. Visszamennek a múltba, megölik Einsteint, de az ezzel elindított eseménysor azt eredményezi, hogy a jelenbe visszatérve már nem egy, hanem két halálos ellenség várja őket, mégpedig a szövetségesek mellett a japánok is.

A történet – és általában a küldetések közti videóbetétek – bugyutasága csak azért nem kínos, mert a készítők egy percig sem veszik komolyan magukat. Rettenetes karikatúraszereplők vannak mindhárom oldalon, de meglepően neves színészek alakítják őket, és az első snittek után az is nyilvánvaló, hogy a túljátszás határozott rendezői instrukció volt. Trash ez a javából, az „annyira rossz, hogy az már jó” kategória gyöngyszeme. A szovjeteket Tim Curry (Rocky Horror Picture Show) és Peter Stormare (Táncos a sötétben, Constantine) erősíti, a szövetségeseknél megtaláljuk a többek közt a Brazilból és a Roninból ismert Jonathan Pryce-ot, a japánoknál pedig az első Enterprise űrhajó fedélzeti tisztjét, George Takeit. Egy ilyen koncepcióba persze jó csajok is kellenek, jönnek is libasorban: Ivana Milicevicet a Mocsok macsók meséiből ismerhetjük, Kelly Hut A skorpiókirályból, Jenny McCarthyt meg az 1993-as Playboyokból, ugyanis ő volt akkor az év playmate-je (de 36 évesen is szimpatikus még).

A szándékosan zsékategóriás univerzumot nagyon profin erősíti a grafika. A játékos képregényes stílusú, első blikkre kicsit gagyi környezetben találja magát, aztán ahogy megelevenedik ez a környezet, kiderül, hogy működés közben mennyire jól néz ki az egész (már ha kellően erős a gépünk hozzá). A program agyonmodellezett terep helyett különböző effektekkel izzasztja meg a videokártyákat, az egységek zseniális animációit robbanások, energianyalábok, védőpajzsok, hullámzó víz és egyéb grafikai trükkök egészítik ki, a látvány színes és néha kicsit kaotikus, remekül illik egy szovjet–szövetséges–japán rangadóhoz. A zene és a szinkron is hasonló szellemben készült, az élmény legalább olyan filmszerű, mint a legjobb Blizzard-stratégiákban.

Ki az úr a tengeren?

A játéktechnikai elemek többsége ismerős a korábbi valós idejű stratégiákból (mindenekelőtt a Red Alert 2-ből), de amellett, hogy a kiforrottság minden egyes harci egység képességeiben tetten érhető, két nagy újítás van az előző C&C-játékokhoz képest. Az egyik a kooperatív hadjárat lehetősége, vagyis az, hogy a hagyományosan egy személyre tervezett küldetéseket egy másik játékos támogatásával játszhatjuk végig. Ha nincs ilyen, egy gépi játékos beugrik társunk helyére, a végeredmény mindenképpen egy több lehetőséggel kecsegtető játékmenet. Egészen alapvető trükk például, hogy megkérjük a havert, védje a bázisunkat, amíg mi kitámadunk egy nagyobb sereggel. A készítők szerint a programozók vért izzadtak, hogy a kooperatív mód is bekerüljön a játékba, de megérte: RTS-ben nem nagyon láthattunk még ilyesmit.

A másik nagy újítás a vízi hadviselés erőltetése. A legtöbb épületünket vízre is telepíthetjük, mindhárom nemzet tele van úszó vagy kétéltű egységekkel, és a simább partszakaszok (tehát ahol van értelme partraszállással próbálkozni) a legfontosabb stratégiai pontok a játékban. Ez persze nem igazi újítás, inkább fókuszálási kérdés, mert a teendők ugyanazok, mint a műfaj többi képviselőjében, csak itt nem a tankok, hanem a hajók kapják a főszerepet.

Illetve, ez nem egészen igaz, mert mindhárom nemzet armadája saját karaktert kapott. A szovjetek vitathatatlanul a tengerek urai, nekik vannak a legbrutálisabb vízi kütyüik, emellett ápolják Nicola Tesla örökségét, vagyis több egységüktől cikázó áramnyalábokra számíthatunk. A szövetségesek légi fölényükkel próbálnak ellenállni a szovjeteknek, a japánok tele vannak olyan egységekkel, amelyek képesek átalakulni (tengeralattjáróból repülővé, repülőből földi egységgé, és így tovább). Mindhárom fél irányítása kicsit más taktikát igényel annak ellenére, hogy mindenhol akadnak hasonló egységek, például a gyors, inkább felderítő munkára alkalmas állatok (a szovjet harci medvék, hogy mást ne említsünk) és Rambo nőnemű megfelelői. És ami a konzolosoknak jó hír: az egyik legbonyolultabb játékműfaj irányítását egész jól megoldották a konzolos verziókban – persze egy egér-billentyűzet kombinációt nem lehet überelni egy kontrollerrel, ha RTS-ről van szó, de azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy stratégiát már nem csak pc-n lehet játszani.

A Command & Conquer sorozat talán legjobb darabja a Red Alert 3, egy jelentős technikai újítással megerősített folytatás, magabiztos profizmussal tálalva. Kicsit talán komolytalan az előző részekhez képest, de ez egyáltalán nem válik kárára. Feladta a leckét a Blizzardnak – kétségkívül méltó válasz érkezik majd még az idén.