A videojáték-ipar utóbbi éveiben kétségtelenül a zenészjáték volt a legsikeresebb műfaj. Ahogy az lenni szokott, miután a lelkes és kicsit kiforratalan első részek több milliós példányszámban keltek el, beszálltak a nagy kiadók is a bizniszbe. Az Activision megvette az első Guitar Hero játékokat kiadó Red Octane-t, a fejlesztőkre viszont az Electronic Arts tette rá a kezét, így ők azóta az EA saját sorozatát, a Rock Band szériát fejlesztik, míg az újabb Guitar Herókat már más fejlesztőcsapat gyártja. Ez a két név uralja a műfajt (a Nintendo próbálkozása, a Wii Music viccnek is otromba volt), ami érzésem szerint kicsit kezd már ellaposodni.

A karácsonyra megjelent Guitar Hero World Tournál (a negyedik rész a sorozatban) éreztem ezt először: a hardver – vagyis a játékhoz adott, gitárt és dobot formázó kontroller – remek volt, de a dallistán már lehetett érezni a fáradás jeleit. A kiadók próbálnak is új utakat keresni, az egyik ilyen trend, hogy egy-egy ismert zenekarnak külön játékot szentelnek. A Guitar Hero sorozatban például tavaly nyáron jelent meg a Guitar Hero: Aerosmith, a legutóbbi játék címében pedig a Metallica neve szerepel.

Oldies but goldies

Azé a Metallicáé, aki 2007 augusztusában be akarta perelni az Activisiont és az Electronic Artsot is mondván, jogellenesen használták fel az együttes dalait a két sorozatban (ami nyilvánvaló marhaság volt, a kiadók rendesen fizették a jogdíjakat). A peren kívüli megegyezés könnyen mehetett, mert Lars Ulrich, az együttes dobosa 2008 augusztusában már azt nyilatkozta, hogy a Guitar Hero és a hozzá hasonló játékok mentik meg a rockzenét. Most az Index tesztcsapata kipróbálta, hogy képzeli ezt Lars „a Napster végzete” Ulrich a gyakorlatban, és kellemesen meglepődött: a Guitar Hero: Metallica meglepően jól sikerült.

Ennek titka pedig – mint az összes hasonló programban – a jól összeválogatott dallista. A Metallica 1981 óta nyomja az ipart, de az utóbbi 15 évben kiadott lemezei igencsak megosztották a rajongókat, sőt sokaknak már az 1991-es fekete album is sok volt, ami az MTV számára tette fogyaszthatóvá a bandát. De abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az első négy lemezük nélkül sokkal szegényebb lenne ma a könnyűzene. A Seek & Destroy, a Master of Puppets vagy a One olyan monumentumok, amikre a legmegveszekedettebb Metallica-gyűlölő is elismerően biccent. Remek számokat termelt ki az a tíz év, amíg a zenekar eljutott a trash metáltól a mainstreamig.

És hála istennek főleg ebből a tíz évből szemezget a játék, a 28 dalos repertoár nagy része olyan klasszikusokat tartalmaz, mint a fent említetteken kívül a Battery, a Creeping Death vagy az Orion. A fekete album utáni lemezekről csak néhány dal került a listába, azok is a zenekar jobb napjaira emlékeztetnek, mint például a Fuel vagy a King Nothing. Ezeken kívül 21 további számot lehet lejátszani más előadóktól, e dalokat állítólag a Metallica tagjai válogatták össze. Nyilvánvalóan nem ezek a játék húzónevei, de azért itt is akadnak príma választások, a Motörheadtől az Ace of Spades vagy a System of a Down Toxicityje például visszatérő kedvencek voltak a teszt során.

Létszámhiány

Egyébként a játékmenet semmit nem változott az elődökhöz képest. A Rock Band és a Guitar Hero World Tour óta már énekelni is lehet a dalokat, és nemcsak gitár-, hanem dobkontrollerrel is megpróbálhatjuk „lejátszani” a számokat, azaz a zene ütemére érkező színes bigyóknak megfelelően lefogni, illetve leütni a megfelelő színű gombokat, illetve tamokat és cineket. A Guitar Hero: Metallica csak annyiban újított, hogy már két lábdobpedált is használhat a játékos, aminek csak a profik örülhetnek (a zenészjátékokat Amerikában rengeteg alkalmi játékos veszi, itthon egyelőre főleg a hardcore réteg szórakozása).

A grafikára nem lehet panasz, bár a műfajban másodlagos szempont a külcsín. A zenekar tagjait szépen lemodellezték, James Hetfield szájmozgása és gesztusai pedig szépen követik a dalszövegeket. Kár, hogy csak a jelenlegi felállás kapott helyet a játékban, mert azért az lenne az igazi, ha a Whiplasht még Dave Mustaine-nel lehetne zúzni, a Fade to Blacket Cliff Burtonnel játszhatnánk le, a Dyers Eve basszusát pedig egy virtuális Jason Newsted pengetné.

További kötekedésként felhozhatjuk még a másik örök kifogást, a pénzért letölthető új dalok kérdését. Ezen a téren a Rock Band sorozat rendre jobban teljesít, mint riválisa, és a Guitar Hero: Metallica esetében is ez a helyzet. Csak a zenekar legújabb, 2008-as albumát lehet letölteni a játékhoz, pedig azért a 28 dalba nem fért bele minden jó riff és szóló a korai időkből. Leper Messiah, Blackened, The Call of Ktulu, hogy csak hogy néhányat említsek.

Jön a DJ Hero és a Lego Rock Band

Ezzel együtt a Guitar Hero: Metallica benne van a három legjobb zenészjátékban. A technikai háttér mára már kiforrott (korábban a nehézségi szintek belövése és kisebb kontrollerhibák voltak a jellemző problémák), a dallista pedig elsőrangú. Metallica-rajongó játékosoknak kötelező darab.

És persze ezzel nem áll meg az őrület, karácsonyra bele fogunk fulladni az újabb zenészjátékokba. Nyáron érkezik a Guitar Hero Smash Hits, ami a sorozat eddigi dalaiból lesz egy besztof-válogatás, az év második felében számíthatunk a Guitar Hero: Van Halenre, ősszel pedig megjelenik a Guitar Hero 5. És talán még idén jön a fiatalabb játékosokra szabott Band Hero is, illetve egy egészen szörnyűnek hangzó mutáció, a DJ Hero. Az Electronic Arts a nyáron PSP-re megjelenő Rock Band Unpluggeddal és az őszi The Beatles: Rock Banddel próbálja tartani a lépést, illetve ők is terveznek egy a józan észnek ellentmondó folytatást, a Lego Rock Bandet.

Ezeket a címeket elnézve azért remélem, nem Lars Ulrichnak lesz igaza.